Josep Lluís Núñez elnökségét követő évek a Barça olyan időszakát jelentették, amelyre a szurkolók nem igazán jó szívvel emlékeznek vissza: eredménytelenség, szakmai instabilitás, gazdasági egyensúly megbomlása. Ennek eredményeképpen Gaspartot elsöpörte a sociók haragja, majd 2003 nyarán érkezett Laporta, akinek a vezetésével igyekeztek a Klubot a megfelelő mederbe terelni a Klub alkalmazottai. Két éves, kemény munkát követően jöttek is a sikerek: bajnoki címek, BL-győzelem, csodás játék, szép gólok, emlékezetes meccsek. Egy három éves periódus, amit Ronaldinho-Eto’o-Deco-Henke Larsson fémjeleztek, s határoztak meg. De a végén megint érkezett egy enyhe hullámvölgy, ami Rijkaard menesztésével ért véget.

Az FC Barcelona történelmének fonalát az elmúlt részben Josep Lluís Núñez elnökségének végénél ejtettük le, most pedig ideje, hogy felvegyük, és tovább gombolyítsuk a csodálatos Klub történetének a fonalát. Ez egyben az utolsó rész is, amely nem kezdődik valami fényesen, aztán örömtelibben folytatódik, hogy aztán magára a „Campo dei Miracoli”-ra érkezzünk. Ebben a részben a Klub 2000-es évekbeli történetét mutatjuk be, amikor a csapat megjárta a poklot, majd eljutott a mennybe is. Kedves Szurkolók, gyertek velünk ezen a kiránduláson.

Núnez öröksége

2000. július 23-án elnökválasztást tartottak a Blaugrana pártoló tagjai. A sociók 22 év után először olyan jelöltekre szavazhattak, akik az elmúlt időszakban nem szerepeltek a szavazólapon. Ugyanis Josep Lluís Núñez addigi elnök úgy döntött, hogy a több, mint két évtizedes regnálást követően átadja helyét egy új elnöknek. Az általa vezetett időszak sok sikerrel, és némi sikertelenséggel is telve volt, mégis azt mondhatjuk: a szállodatulajdonos vállalkozó sikeres elnökként vonulhat be a Klub történelmébe. Az elnökválasztás két legesélyesebb jelöltje Lluís Bassat, az akkori belső ellenzék vezére, ill. Joan Gaspart i Solves, Núñez elnök „pártfogoltja voltak. Gaspart a Klub regnáló alelnökeként, Núñez elnök személyes támogatottjaként szállt versenybe, s számított a voksolás elsőszámú esélyesének. Ugyanakkor jó páran voltak a Klubon belül olyanok, akik nem voltak annyira elragadtatva az elmúlt 22 éves eseményektől, és a változásban látták a Klub további fejlődésének alapvető zálogát. Eme két „tábor” között elég vehemens választási kampány zajlott le, ugyanis egyik erő sem lehetett biztos abban, hogy végül meggyőző fölénnyel elfoglalhatja a Núnez által üresen hagyott elnöki széket. Gaspart mögött álltak az elmúlt évek sikerei, a nagyobb anyagi lehetőségek, Núñez elnök teljes mértékű támogatása, míg Bassat mögött a belső ellenzék teljes arzenálja sorakozott fel. A meglehetősen kemény, helyenként durván személyeskedő kampány végén végül győzött a folytonosság elve: Joan Gaspart a 45,888 érvényes szavazatból 25,181 szavazatot szerzett (54.87%), míg Bassat 19,791 voksot kapott (44.08%).

Ezzel kezdetét vette Joan Gaspart elnöki periódusa, amely eredetileg négy évre szólt. A körülmények gyökeres megváltozása azonban átírta a Klub szabályzatának eme paragrafusát. Núñez elnök egy jól működő, ugyanakkor az eladósodás, a belső pénzügyi egyensúly felborulásának útjára lépett Klubot hagyott utódjára, s egyben pártfogoltjára. A szakmai sikerek adottak voltak, hiszen a bajnokságban és a BL-ben is végig partiban volt a csapat a végső sikerért 2000 tavaszán, ugyanakkor a gazdasági helyzete az egyesületnek nem igazán mutatott jó képet. S ebben, valljuk meg őszintén, Joan Gaspartnak is elévülhetetlen „érdemei” vannak, hiszen az utolsó időszakban a Klub alelnökeként vett részt az egyesület irányításában. Még el sem foglalta az elnöki széket a leendő Presidente, beütött a krach. Olyasféle elementáris erejű problémával kellett szembenéznie, amit senki sem gondolhatott, senki sem látott előre, s jó okkal mondhatjuk: alapjaiban határozta meg a következő esztendők igazolás- és sportpolitikáját. Nem árulok zsákbamacskát: nem másról van szó, mint Luis Figo távozásáról a Real Madridba.

Luis Figo árulása

Jó magam nem szeretem a túl kemény szavakat, de ebben az esetben kivételt vagyok kénytelen tenni. Az ember, főképp ha Barça-szurkoló, igyekszik megőrizni realitásérzékét, hidegvérét és tisztánlátását. Ettől „is” vagyunk több, mint egy Klub. Ez az eset azonban mindenkiből, aki ezt átélte, a saját bőrén tapasztalta, megélte, kihozza még a legrosszabbat is. Nem feltétlenül, és elsődlegesen az a tény fájt a Barça-szurkolóknak, hogy az ősi riválishoz távozott, hiszen ezt már korábban mások is megtették, ha ritkán is. A legnagyobb fájdalmat ennek a módja okozta. S a szurkolók mindezt a mai napig képtelenek megemészteni, elfogadni Barcelonában. Az esetet követően az addig imádott, szeretett sztár egy másodperc töredéke alatt a leginkább gyűlölt, legjobban megvetett emberré változott. Sic transit, gloria mundi – mondja a latin. S álljon itt egy drapéria képe, amelyet a katalán szurkolók feszítettek ki az első Barcelona – Real-mérkőzésen, melyen Figo a blancók mezében feszített. A transzparensen szereplő mondat magyarul: „Én nem madridista vagyok. Én zsoldos vagyok”. Nagy igazság:

Miképp zajlott le a transzfer? Voltak-e ennek előzményei? A történet alapját az adja, hogy ebben az esztendőben nemcsak az FC Barcelonánál, hanem a Real Madridnál is elnökválasztást tartottak. A hivatalban lévő elnök, Lorenzo Sanz BL-sikerrel a háta mögött magabiztosan nézett az elnökválasztás aktusa elé. Legfőbb kihívója, Pérez azt jól tudta, hogy sportsikerek ígéretével nem győzheti le Sanz-ot, így egy világverő, sztáralakulat összevásárlásának politikájával kampányolt. Ennek első „ékköveként” Figót jelölte meg, aki nem csupán világklasszis volt ekkoriban is már, hanem ráadásként a legősibb rivális csapatkapitányaként funkcionált Katalóniában. Miután meglepetésre, Pérez megnyerte az elnökválasztást az ígéretét be kellett tartania. Így megkezdődött a hadművelet annak elérése céljából, hogy Luis Figo áttegye székhelyét a katalán fővárosból a spanyol fővárosba. Nem tűnt egyszerű dolognak, és számtalan álmatlan éjszaka, s nappal ráment az ügylet nyélbeütésére, mégis sikerrel járt.

Sikerrel járt, annak ellenére, hogy Figo, mielőtt 2000-ben elment nyaralni, örök hűséget fogadott a Blaugrana együttesének, és kinyilvánította, hogy nem hagyja el a Barçát, nem igazol el sehova, főleg nem Madridba. A katalán szurkolók megnyugodtak, Figo elment nyaralni, s mikor onnan visszatért – már a Real Madrid mezével a kezében, Pérez mosolya mellett pózolt az újságíróknak. A katalán óriás szurkolói leforrázva érezték magukat, úgy érezték, elárulták őket. Magam is ezt éreztem, s gyűlöltem Figót abban a pillanatban. A hírek szerint – addigi rekordnak számító – 37 millió angol fontért cserélt gazdát az „áruló”. Ennyiért adta el az adott szavát a madridiaknak.

A transzfer létrejöttére Figo nyaralása alatt került sor. Mint azt egy másik orgánum cikksorozatából megtudhattuk, Luis Figo Madridba költözésében egy portugál válogatott – Paulo Futre, aki ekkor az Atlético Madrid alkalmazásában állt, és a portugál válogatottnak is tagja volt -, és egy játékosügynök – Santos Marques – vállalt aktív szerepet. Hosszú napok, kemény győzködése, irgalmatlan összegek hatására, 2000. július 18-án reggelre Luis Figo „beadta a derekát”, és aláírt a Real Madrid csapatához. Mindezt tették úgy, hogy az FC Barcelonával addig a kapcsolatot fel sem vették, a katalán klub engedélyét ki sem kérték ahhoz sem, hogy a hivatalos tárgyalásokat megkezdhették volna. Mindent a Barça és vezetői háta mögött tettek. Tudták ugyanis, hogy törvényes, tisztességes úton ezt a játszmát nem nyerhették volna meg. Figo maga is érezte, hogy hazárdjátékot játszik, hiszen a katalán szurkolók vérmérsékletét jól ismerte: nem egyszer hangsúlyozta, hogy az életével fizethet ezért az árulásáért. Egy ponton pedig ennyit mondott Péreznek: „Engem ott meg fognak ölni!” Meg nem ölték, de amit a 2000. október 21-iki FC Barcelona- Real Madrid (2-0) bajnokin kapott, azt is megemlegette egy jó darabig.

A Camp Nou-t színültig megtöltő, bosszúra „éhes” katalán szurkolók gondoskodtak arról, hogy ezt az estét élete végéig ne felejtse el a portugál. A mérkőzés, annak körítése, a szurkolók hangos pfújolása nekem is a lelki szemeim előtt van, mintha tegnap történtek volna. Luis Figót a katalán szurkolók teljes lelki terror alatt tartották a meccs egésze alatt, olyannyira, hogy Figo – kis túlzással – egy egyeneset nem tudott azon az estén a labdába rúgni. A szurkolók a stadion gyepét szinte csatatérré változtatták, minden repült a pályára, ami csak hajításra képes volt: papírgalacsinok, vizes flaskák, esernyők és sok egyéb más is.

Azonban a legemlékezetesebb estét 2002. november 23-án szerezték Figónak a Camp Nou szurkolói. A különböző rigmusok mellett, melyek Figót gyalázták, megint csak mindenféle tárgy repült a pályára: üveg, műanyag flakon, papírgalacsin.  A helyzet a 74. percben vált tarthatatlanná, amikor a portugál naívan azt gondolta, hogy kimegy a szögletzászlóhoz, és elvégez egy sarokrúgást. Ez rossz húzás volt: alighogy „lőtávolon belülre” ért, máris záporoztak a különféle „lövedékek” az irányába: whikeysüveg, mobiltelefon, gyümölcsök, palackok, golflabdák, és mindennek ráadásaként egy disznófej (‘Cabeza de cerdo’) is. A mérkőzés játékvezetője, Luis Medina Cantalejo negyed órára kénytelen volt felfüggeszteni a mérkőzést, s megvárni, míg valamelyest lecsillapodnak a kedélyek. A nem kívánt intermezzo után a mérkőzés befejeződött, s ha gól nem is, de látnivaló épp elég esett. A katalán szurkolók legnagyobb örömére. A cselekedetért a Spanyol Labdarúgó-szövetség 2005. augusztusban négyezer euróra „büntette meg” az FC Barcelonát.

Sikertelenség – minden területen

Joan Gaspart elnökségét minden szempontból a sikertelenség időszakának szokták titulálni. Mind a sportszakmai történések, mind a Klub gazdasági helyzetét leíró adatok negatívumokkal és eredménytelenséggel vannak tele. A labdarúgó-csapat háza táján a kapkodás, a szisztematikus igazoláspolitika teljes hiánya felfedezhető; olybá tűnt ezekben az években, mintha az új játékosok kiválasztása és leigazolása ad hoc-jelleggel működött volna. Nem tűnt semmi sem előre eltervezettnek, átgondoltnak, s ennek következtében az amúgyse kiegyensúlyozott pénzügyi helyzet is erőteljesen megbillent, s ezáltal 2002 év végére hatalmas adósságállomány halmozódott fel.

Amikor a sportszakmai átgondolatlanságról beszélünk, külön kell választani az edzői és a játékosi vonalat. Gaspart elnökségének 29 hónapjában három trénerrel próbálkozott meg, miután az elnökváltást követően Louis van Gaal leváltása mellett döntött. Gaspart úgy gondolta, hogy az edző kérdését a csapat saját körein belül oldja meg, ezzel fogva ki a szelet az ún. ellenzék vitorlájából, akik a katalán nemzeti értékek nagyobb fokú képviseletét szerették volna látni a sportszakmai munkában. Ennek keretében úgy döntött, hogy az addig a Barcelona utánpótlás-csapatai mellett dolgozó Llorenç Serra Ferrert nevezi ki vezetőedzőnek, aki korábban a Real Mallorcánál és a Real Betis Sevilla együttesénél (1993-97) ért el kisebb-nagyobb sikereket. Ferrer vezetésével azonban csupán fellángolásai voltak a csapatnak, annak ellenére, hogy a Figo árából vásárolt játékosok igazán minőséginek voltak mondhatók: ebből a pénzből érkezett a Barçához Marc Overmars, Emanuel Petit, ill. az előző évi spanyol gólkirály, a Betis játékosa Alfonso. Mellettük a kapus Dutruel, és a védő Gerard csatlakozott még az együtteshez, amelynek gerincét még a van Gaaltól örökölt játékosok alkották: a kapuban „Pepe” Reina, a védelemben Reiziger, Sergi Barjuán, Abelardo és Frank de Boer; a középpályán Cocu, Guardiola, Luis Enrique, míg elöl Rivaldo és Patrick Kluivert. Mindannyian az előző idény sikereinek alapjait képezték, s az újakkal megerősítve, az eredményes folytatást jelenthették volna. Azonban nem így lett, aminek okai sokrétűek voltak.

A csapat ritkán szerepelt ugyanabban az összeállításban. Serra Ferrer egy középcsapat irányítására maximálisan alkalmas volt, azonban az FC Barcelona szakmai munkájának levezénylése meghaladta a képességeit. Ezenkívül nehezen bírkózott meg az öltöző „nehéztüzérségével”, nem igazán tudott rendet tartani a csapat háza táján. Hiába voltak kiváló csatárai a keretnek, sem Rivaldo, sem Kluivert nem tudott egyenletesen, kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Voltak kiváló meccseik, aztán fordulókon keresztül „eltűntek”: a brazil 23, a holland pedig 18 találattal zárta az idényt, aminél jobb eredményre is képes lett volna mindkét játékos. Miután a csapat 3-1-re kikapott az Osasuna vendégeként, s a tabellán az ötödik helyen szerénykedett, 17 egységgel lemaradva a listavezető Real Madrid mögött, az elnökség Serra Ferrert felállította a csapat padjáról, és a hátralévő meccsekre Carles Rexach-ot bízta meg az edzői teendők ellátásával. A maradék hét találkozón a Blaugrana mindössze egyetlen helyet lépett előre, s így a negyedik helyen végzett, de ezáltal készülhetett a BL-sorozatra, még ha selejtezőt is kellett majd játszania a következő idényben. A negyedik hely megszerzése egy máig emlékezetes, máig katartikus mérkőzésnek volt köszönhető.

A 38. fordulóban az FC Barcelona a Valencia CF együttesét fogadta hazai pályán: a fordulót megelőzően a Turia-partiak három ponttal megelőzve a katalánokat álltak a negyedik, BL-indulásra jogosító helyen a bajnoki táblázaton. Ahhoz, hogy a két csapat helyet cseréljen, a gránátvörös-kékeknek nyerniük kellett. Az akkori Barça állapotát ismerve, ez nem tartozott a könnyen megoldható feladatok sorába. A Lopez Nieto által dirigált mérkőzés ennek ellenére a Barcelona szempontjából jól kezdődött, ugyanis a 3. percben Rivaldo megszerezte a vezetést. A 25. minutumban azonban Rubén Baraja egalizált, de a 45. percben Rivaldo második góljának köszönhetően a hazaiak vonulhattak előnnyel az öltözőbe. Alighogy megkezdődött a második félidő, Baraja egyenlített, és megint a Valencia állt a tabella negyedik helyén. Teltek-múltak a percek, de a Barça találata nem akart megszületni, s a szurkolók egy része is beletörődött a döntetlenbe, és a BL-indulásról való lemaradásra. Mígnem elérkezett a 88. perc, és Rivaldo varázsolt: úgy 17 méterre Santi Canizares kapujától, a kapunak háttal állva, hatalmas, ollózós gólt helyezett el a kiváló kapus hálójában, s ebben a pillanatban a stadion felrobbant, a Blaugrana pedig a negyedik helyre ment fel. A katarzis tetőfokára hágott, Rexach pedig a kispadon maradt a következő szezonra is.

A 2001/2002-es idényre újabb játékosok érkeztek a Camp Nou-ba, azonban az eredmények továbbra is messze elmaradtak a várakozásoktól, a hat új játékosért pedig irgalmatlan összegeket fizetett ki a Klub, ami tovább rontotta az addig se túl rózsás anyagi helyzetet. Ekkor érkezett a csapathoz Geovanni, Fabio Rochemback, Christanval, a kapus Bonano, Javier Saviola és Patrik Andersson. Ennek ellenére ebben a szezonban sem sikerült felülmúlni az elmúlt évi teljesítményt: ugyanaz a kapkodás, az az ad hoc-jelleg dominált, mint Ferrer idején. A csapatnak hiába voltak meg a megfelelő játékosai, nem tudták átlépni saját árnyékukat.  Az egyenletes teljesítmény hiányzott a csapatból, amiben szerepe volt Pep Guardiola idény előtt történt távozásának, valamint a teljesen felforgatott keretnek is. Az új játékosok beilleszkedése hosszabb időt vett igénybe, ami megint csak ahhoz vezetett, hogy alig volt két olyan meccs egymásután, amikor ugyanabban az összeállításban lépett volna pályára a csapat. A bajnokság 38 fordulója alatt összesen 30 (!) játékos lépett pályára a Barçában, ami megmagyarázza azt, hogy miért lettünk csupán negyedikek – megint – a bajnokságban, miért nem jutottunk a Spanyol Kupa megnyerésének a közelébe sem, ugyanakkor a BL-ben egészen az elődöntőig menetelt a csapat, ahol azonban a Real Madriddal szemben alulmaradt a katalán egylet. A bajnokságot követően Gasparték megköszönték Rexach munkáját, és új edző szerződtetése mellett döntöttek.

Kubala László halála

A régi-új tréner bemutatására 2002. május 17-én került sor a Camp Nou-ban, nemzetközi sajtótájékoztató keretében. Az ünnepélyes aktus, amelyen bemutatták a csapat edzőjét, a holland Louis van Gaalt, végül egy szomorú nappá változott. Ugyanis ezen a napon, hosszan tartó, türelemmel viselt, súlyos betegség után életének 75. évében elhunyt Kubala László. A tragikus pillanatról szóló beszámolót a másnapi Nemzeti Sportból szeretném idézni, melyben Csillag Imre számol be az eseményekről, aki maga is személyesen volt jelen van Gaal aznapi bemutatásán.

„Csütörtökön szinte egész Spanyolország ünnepelte a Bajnokok Ligája – győztes Real Madridot, ám pénteken hirtelen minden elcsendesült. Kubala László halála miatt ugyanis Spanyolországban megállt az élet, a televízióállomások megszakították adásaikat, míg Barcelonában síró embereket lehetett látni az utcákon.

A Barcelona otthonában éppen a klub új edzőjének, Louis van Gaalnak tartották a hivatalos sajtóbemutatóját, amikor az újságírókkal szemben Joan Gaspart, a Barcelona elnöke hirtelen sírni kezdett. A teremben pedig lassanként mindenkinek könnybe lábadt a szeme, mivel a Pilar Kórházból megerősítették, hogy elment Laszi – a Lacit nem tudták kiejteni a spanyolok, ezért spanyolosan Laszinak becézték a 75 évesen elhunyt Kubalát -, akit talán minden labdarúgónál jobban szerettek Spanyolországban.”

 

„Laszi” elment, nincs többé köztünk, de mindannyian tudták, érezték: a magyar zseni teste ugyan elköltözött a földi világból, de a lelke, a szelleme, a cselei, a góljai itt maradtak, s a szurkolók szívében örökké élni fog!

 

Nicolau Casaus így emlékezett meg:„Kubala nemcsak a Barcelona első sztárja volt, hanem Ő volt a Barcelona. Laszi halálával egy családtagot vesztettünk el, akinek a pótolhatatlansága miatt a Barça már sohasem lesz olyan, mint a múltban. Már csak azért sem, mivel Ő tette naggyá azt a Barcelonát, amelyet ma annyira tisztel a világ”.

A bukás

Amikor van Gaal visszatért az FC Barcelona kispadjára, egy régi „csörte” kiújult, s az edző „sikerével” végződött. A holland szakember már első barcelonai edzőségének a végén szakmai jellegű összetűzésbe keveredett a klub brazil Aranylabdásával, Rivaldóval. Rivaldót 1997 nyarán, az Interbe távozott Ronaldo pótlására szerződtette az akkori elnök, ami egészen nagyszerű húzásnak bizonyult. Rivaldo hamar feledtetni tudta a „Fenomént”, s gyorsan belopta magát a szurkolók szívébe. Ontotta a gólokat, bajnoki címekhez, Spanyol Kupa-győzelemhez segítette a katalánokat, szóval minden a helyén volt barcelonai karrierjével. Az 1999/2000-es idényre azonban a helyzet megváltozott: van Gaal szakmai elképzeléseiben Rivaldo már nem elsősorban középcsatárként, hanem szélső támadóként szerepelt, aminek a brazil zseni nem igazán örült. 2000 nyarán a helyzet aztán megoldódni látszott, miután az új elnök nem hosszabbított szerződést van Gaallal, és Serra Ferrer érkezett a padra. A következő idényben Rexach ült a padon, s ő is középcsatárként vette számításba Rivaldót. 2002 nyarán azonban a holland szakember visszatért, Rivaldónak pedig mennie kellett. Van Gaal elképzelésébe továbbra sem nagyon fért bele a brazil, maximum szélsőként, az pedig nem igazán tetszett Rivaldónak, így a lejárt szerződésű zseni nem kapott új kontraktust, és ingyen távozott a csapattól. A szurkolók nehezen bocsátották meg van Gaal döntését, és több alkalommal is rosszallásuknak adtak hangot.

A távozás után némi szóváltás is kialakult a két fél között, ami teljesen érthető volt ebben a helyzetben. Miután kiderült, hogy Rivaldo Louis van Gaal vezetőedző miatt távozott a Barcelona labdarúgócsapatától, a két fél kölcsönösen egymás szidalmazásába kezdett.

„Ha rajtam múlt volna, Rivaldo már három éve nem lenne a klubnál” – jelentette ki Van Gaal, aki szerint a brazil sztár legnagyobb hibája, hogy nem csapatember. „A vb után két héttel tovább akart szabadságon maradni az eredetileg tervezettnél, ez is jelzi, hogy semmi becsvágy nincs benne” – vélekedett a tréner.

 

Van Gaal 1997 és 2000 között már ült a Barcelona kispadján, s akkor is többször összetűzésbe került a dél-amerikai futballistával, aki megkérdőjelezte az edző szakmai tudását. „Sajnálom Señor van Gaalt” – reagált a bírálatokra Rivaldo. „A holland válogatottban rengeteg kiváló labdarúgó található, ő mégsem tudta kivívni velük a vb-szereplést. Szerintem egyszerűen irigykedik rám. Én világbajnok lettem, ő meg ott sem volt.”

Mindezek pedig annál erősebbek lettek, minél inkább elmaradtak az eredmények a 2002/03-as idényben. A csapat a bajnokságban vergődött: elképzelés nélküli, siralmas játék, az összjáték szinte teljes hiánya, rossz szerkezeti felállás, gólok elmaradása. A szurkolók pedig egyre elégedetlenebbek lettek, aminek szinte minden hazai mérkőzésen hangot adtak. A közönség azt is nagyon nehezen emésztette meg, többek között én is, hogy a csapatban az idegenlégiósok döntő többségbe kerültek: az öt holland mellett (Reiziger, Frank de Boer, Cocu, Kluivert, Overmars) négy argebntin (Bonano, Saviola, Riquelme, Sorín) és számos más nemzet fiai kaptak helyet. Volt olyan bajnoki, amikor a kezdő tizenegyben csupán egyetlen spanyol/katalán nemzetiségű játékos kapott helyet. Mindezt még megbocsátották volna a szurkolók, amennyiben jönnek az eredmények. A sikerek, a győzelmek azonban messze elkerülték a Blaugrana háza táját. A Camp Nou nézőközönsége csupán kínszenvedést, ötlettelen játékot, vereségeket élt át hétről-hétre. Ehhez párosultak a Klub anyagi nehézségei, amelyek nem voltak elválaszthatatlanok a szakmai sikertelenségtől, hiszen a rossz eredményeket a szurkolók nagy része az elhibázott igazoláspolitika következményének tudta be. A pohár aztán teljesen a bajnokság félidejénél telt be. A szurkolók nyomásának sem Louis van Gaal, sem pedig a klubvezetés nem tudott ellenállni, így mind a holland szakvezető, mind pedig Joan Gaspart felállt a székéből. A szakmai és pénzügyi sikertelenségek maguk alá temették az FC Barcelona teljes sportirányító részlegét. Ebből az egyetlen kiútnak a teljes vezetőségbeli és szakmai megújulást tartották a szurkolók, ami aztán 2003 nyarán be is következett. Addig azonban stabilizálni kellett a csapat belső helyzetét, így ideiglenes elnökként az ügyeket Enríc Reina vitte tovább, míg az edzői székbe a szerb szakember, Radomir Antić került.

Távozása után hét évvel Joan Gaspart ekképp vélekedett elnökségéről:

„Mit rontottam el az elnökségem ideje alatt? Az egóm és az emberi gyengeségeim nem tettek alkalmassá arra a tisztségre.” Tiszteletre méltó önkritika. Gaspart egyébként jelenleg a Spanyol Királyi Labdarúgó-szövetség nemzetközi és intézményi ügyekért felelős alelnöke Ángel María Villar Elnök mellett.

Amikor Antic átvette a csapat irányítását a Barça a bajnoki tabella 12. helyén szerénykedett a 19 meccsen megszerzett 23 pontjával: hat győzelem mellett, öt döntetlent és nyolc vereséget értek el, a gólkülönbség 27-25 volt.

A váltást megelőzően, 2002. december 19-én Rivaldo így vélekedett a csapat és van Gaal helyzetéről: Louis van Gaal vezetőedzőnek távoznia kell a Barcelona kispadjáról.

„Ez az egyetlen megoldás, ha a klub ki akar lábalni a hullámvölgyből” – nyilatkozott a Marca című sportlapnak a világbajnok brazil labdarúgó-válogatott egyik sztárja, aki éppen a holland szakember érkezése miatt igazolt júliusban a katalánoktól a Milanhoz. „Nem vagyok rosszindulatú, de úgy gondolom: a váltás a játékosokat és a csapat drukkereit is feldobná.” 

Az idényben a csapat a mélypontot a 20. játéknapot követően érte el, amikor az Atlético Madrid elleni vereséget követően a 15. helyre csúszott vissza. Innen viszont már felfelé vezetett az út, ami – mondjuk – nem volt nehéz. Ennél már csak jobb lehet – gondolták a szurkolók. Radomir Antić rövid úton rendet rakott az öltözőben, a játékosok fejében, és a bajnokság második felében 33 pontot szerezve, és 36 gólt lőve felküzdötte a Blaugranát a hatodik helyre, így az UEFA-Kupában elindulhatott a gránátvörös-kék alakulat. A csapat sokkal összeszedettebb képet mutatott az ősszel látottakhoz képest: a játékosoknak visszatért az önbizalma, Antics pedig tökéletes munkát végzett. A szerb nem csupán szakmai munkájával, hanem pedagógiai, ill. pszichológiai érzékével emelte fel a csapat megbomlott morális egységét. A szerb szakember munkáját mindenképpen dicséret és elismerés illeti, hiszen egy nagyon nehéz helyzetben lévő, belső egységében megroppant csapatot kellett „életre keltenie”. Hatalmas köszönet neki a „tűzoltó munkáért”, ami aztán végül eredményre vezetett, s a csapat megmenekült a teljes szégyentől. A bajnoki hatodik hely, a körülményeket ismerve, egészen kimagasló eredménynek mondható, míg a Bajnokok Ligájában elért negyeddöntő is erőn felüli sikernek tekinthető. A helyzet normalizálása, a pénzügyi stabilitás megteremtése viszont már az új vezetőségre várt, míg a szakmai újrakezdésben is ők hoztak döntést. A döntés értelmében Radomir Antić nem folytathatta a munkát a csapatnál, ami nem az elégedetlenség jele volt a Barcelona részéről.

Az új elnök: Joan Laporta, és csapata

Az átmenet hónapjait követően 2003. június 15-én elnökválasztást tartottak a Klub élén. Az elnökválasztást megelőző hetek „kampányhadjárata” meglehetősen fordulatosra, élénkre sikeredett.

Az elnöki posztért hatan szálltak ringbe: Lluis Bassat, Joan Laporta, Josep Martínez-Rovira, Jordi Majó, Jaume Llauradó és Josep María Minguella. Közülük Bassat számított a legnagyobb favoritnak, hiszen ő gyűjtötte a legtöbb ajánlást a jelöltek közül, szám szerint: 9,894-et. Őt követte Llauradó 6,057 pártoló tag ajánlásával, míg Laporta a harmadik helyen állt, a maga 5,725 támogatójával. Érdekesség, hogy a Klub és a szurkolók Minguellának köszönhetik a jelenkor legjobb labdarúgójának, Leo Messinek a felfedezését: 2000-ben ő látta meg először, és ő ajánlotta Carles Rexach figyelmébe. Az elnökválasztásra 2003. június 15-én került sor, amelyen a 94,339 szavazásra jogosult socio közül végül 51,618 adta le a voksát (ez 54,7%-os részvételt jelent). Az élen a 27869. sorszámú tagsági kártyával rendelkező Joan Laporta i Estruch végzett, aki 27,138 szavazatot kapott (a voksok 52,6%-át jelentette ez). Az előzetesen legnagyobb esélyesnek tartott Bassat a második helyen végzett 16,412 szavazattal (31,8%).

Minek köszönhette Laporta a nem várt, de mégis meggyőző sikert? Egyrészt, a „Kék Elefánt” csoport hathatós támogatásának, ahol hamar vezérszurkolóvá nőtte ki magát. Megfelelő kapcsolatot épített ki a különböző szurkolói csoportokkal, igyekezett megfelelő együttműködést kialakítani velük. Másrészt, következetes és tántoríthatatlan véleményének, amivel folyamatosan szembehelyezkedett a Nunez- és Gaspart-féle költekező, koncepciótlannak tűnő játékos-politikával. Harmadrészt, egy kiválóan megszervezett, jól felépített „csapatot” hozott létre, amelybe a feltörekvő, ifjú sociókat vett maga köré, akikben megbízott, akik szakértelmükkel, üzleti életben szerzett tapasztalataikkal segítették a kampányát. Közülük kiemelkedett Sandro Rosell, aki a NIKE sportszergyártó cég európai menedzsere volt, ill. Ferrán Soriano i Compte, aki egy nagy telekommunikációs cég egyik alapítója és vezetője volt ekkor. Fontos szerepe volt a „teamben” Marc Inglának is, aki Soriano közvetlen munkatársa volt. Mindhárman képzett szakemberek, akik megfelelő képzettséggel, szakmai ismeretekkel, fiatalos lendülettel rendelkeztek, és víziót tudtak adni a pártoló tagoknak. Világos terveik voltak arra, hogyan lehet helyre hozni a Klub anyagi ügyeit, gazdasági egyensúlyát, nem veszélyeztetve a hagyományokat, a múlt kivívott, és tiszteletben tartott eredményeit. Képesek voltak megtalálni az egyensúlyt az „üzlet” és a hagyományok tisztelete között. Egy sikeres „projektben” gondolkodtak, amit sikerrel fogadtattak el a sociókkal.

A hivatalba lépő új elnökség, élén Laportával, egy több összetevős programot dolgozott ki az egyensúly elérése, és a növekedési pályára lépés érdekében. Ennek érdekében több fontos döntést hoztak a Junta Directíva újonnan megválasztott tagjai. 

I. Népszerűsíteni kell a Klubot világszerte. Az FC Barcelona nevet ismertté kell tenni a leggyorsabban fejlődő piacon, a Távol-Keleten. Követni kell az európai elitklubok útját, amelyek rendszeresen járnak Japánba, Kínába, Dél-Koreába és az Indokínai-félsziget országaiba bemutató meccsek céljából. Ennek elsősorban üzleti okai voltak. Egyrészt ezekért a mérkőzésekért a fogadó ország klubjai pénzt áldoznak, másrészt ezeken a területeken növelik a szurkolói tábort, ami ugyancsak bevétel-növekedést indukál az FC Barcelona számára. Ehhez szükség volt egy „sztárjátékosra” is, amely szerepkört a brazil fenomén, Ronaldinho Gaucho testesített meg.

II. Növelni kell a Nou Campba kilátogató szurkolók aktivitását. Magyarán: törekedni kell arra, hogy a hazai meccsekre minél több drukker látogasson ki, minél többen szurkoljanak kedvenceikért a stadionban. Ennek számos előnyös hatása mutatható ki. A játékosok nagyobb kedvvel futballoznak, s a kilátogatók számának növekedése bevétel-emelkedést von maga után. A sportszakmai indokok mellett a pénzügyi előny sem elhanyagolható.

III. Határozott tervet dolgoztak ki a sociók számának jelentős növelése érdekében. Mindent el kell követni annak érdekében, hogy a katalán szurkolók pártoló tagokká lépjenek elő, ezáltal személyesen még erősebb szálakkal kötődnének szeretett csapatukhoz, kedvenc játékosaikhoz. Családi kedvezmények széles körének bevezetésével pedig a jövőt kívánták megalapozni: el kell érni, hogy a gyermekek, unokák is érzelmileg és pártolói kártyájukon keresztül anyagilag is támogassák Klubjuk működését. Az anyagi áldozatvállalás még erősebbé, még életképesebbé teszi a Klub és a szurkolók kapcsolatát. Ezen célkitűzés eredményességének alátámasztására álljon itt egy számadat: 2003-ban a választásra jogosult sociók száma 94,339 fő volt, addig 2010-ben ez a szám 118,665 főre növekedett. Azt gondolom, a pártolói tagság ilyen mértékű növekedése méltán tarthat számot elismerésre és dicséretre. 

IV. A bevételek növekedése érdekében jól felépített, kiválóan működő marketing-gépezetet kell kiépíteni, amely mindenre kiterjedően figyelembe veszi a Klub és szurkolóinak érdekszövetségét. Minden új szurkoló, szimpatizáns megnyerése növeli a Klub nimbuszát, népszerűségét a világban, és plusz bevételeket indukál a Klub számára.

V. Mindezt pedig úgy kell kiviteleznie az új vezetésnek, hogy a Blaugrana hű maradjon a dicső múlthoz, az évtizedek hagyományaihoz: a jótékonysági munkát a lehető legmagasabb szintre kell emelni. Minden lehetőséget meg kell teremteni a szociális, oktatási, sport-rekreációs tevékenység anyagi és erkölcsi támogatására. Ennek az elmúlt hét évben számtalan megnyilvánulását követhettük figyelemmel. Gondoljunk csak az UNICEF-fel kötött mezszerződésre, a fejlődő világ országaiban nyitott iskolákra, háttérintézményekre, ahol a sport mellett az oktatás-nevelés feladatait is magas szinten ellátják. Emlékezhetünk arra is, amikor a Csapat tagjai tiszteletüket tették Nelson Mandelánál, vagy amikor a Nou Campban arab-izraeli barátságos összecsapásra került sor a Simon Peresz Alapítvány rendezésében, az izraeli államférfi jelenlétében. Mindezekről a későbbiekben bővebben is szólunk.

A Blaugrana visszatér a csúcsra

Laporta első elnöki teendője egy új vezetőedző szerződtetése volt. Ugyan Radomir Antić munkájával nem lehetett szakmai kifogása senkinek sem, az új elnökség mégis új tréner után nézett. Az elnökség körében elsődlegesen holland szakember kinevezése jelentett elsőbbséget: sokáig úgy tűnt, hogy Ronald Koeman vagy Guus Hiddink lehet a befutó, azonban ez utóbbi, tapasztalt edző túl sokat kért, ami az anyagi nehézségekkel küzdő klub számára megfizethetetlen volt. Így a figyelem a holland válogatott közelmúltbeli kapitánya, a játékosként jelentős sikereket elérő válogatott irányába fordult, s ezt követően a kinevezésére is sor került. A Barça kispadjára Frank Rijkaard került kinevezésre, akinek elsődleges feladatául azt adták, hogy tegye le egy életképes, majd sikeres csapat alapjait, amihez hívja segítségül a Barcelona utánpótlás-bázisának ifjú tehetségeit is.

Ezen a nyáron meglehetősen erőteljes játékos-mozgás zajlott le a Klubnál, azonban a legnagyobb figyelmet és várakozást a brazil klasszis leszerződtetése jelentette. Ugyan Laporta a kampányában David Beckham leigazolását ígérte a socióknak, helyette azonban Ronaldinho Gaucho öltözött gránátvörös-kékbe. A brazil játékmester megszerzésében nagy szerepe volt Rosell-nek, aki korábban a NIKE brazíliai megbízottjaként komoly kapcsolatokat épített ki a dél-amerikai országban. Rajta kívül a kapus Rüstü Recber, valamint Luis García, Rafael Márquez, Quaresma, a holland Giovanni van Bronckhorst érkezett még a klubhoz. Mellettük a La Masíáról is érkeztek tehetséges fiatalok az első csapathoz; de ekkor lett végleg az első csapat tagja Andrés Iniesta, s a kapus, Victor Valdés is.

A csapat számára az első szezon, annak az első fele főleg, meglehetősen nehézkesre sikeredett, ami ugyanakkor teljesen érthető volt, hiszen egy újjáépülő, alakulófélben levő közösséget kellett csapattá gyúrni. A szurkolók türelme azonban véges volt, ami nem elsősorban Rijkaard viszonylagos eredménytelenségének, sokkal inkább az elmúlt esztendőkben „megszokott” rossz hangulatnak volt köszönhető, s abból fakadt. Az UEFA-Kupából és a hazai kupából is hamar búcsúzott a gárda, a bajnokságban viszont a tavaszi szezonra „feltámadtak” Ronaldinhóék, és hatalmas hajrával a tabella második helyén végeztek. A bajnoki ezüstéremmel, és a Bernabéuban elért 2-1-es sikerrel Rijkaard és Henk Ten Cate maga mellé állította a szurkolókat, akik erre az időre már maximális mértékben támogatták az új szakvezetést, és a játékosok mögött álltak.

A következő szezonra további „vérfrissítésre” került sor a csapatnál. Ekkor lett a felnőtt keret tagja Lionel Messi, akkor érkezett a csapathoz Deco, Henke Larsson, Belletti, Giuly, Sylvinho, Edmilson, és Samuel Eto’o. A távozók közül Philip Cocu nevét kell kiemelni, ill. ekkor vonult vissza a labdarúgástól Luis Enrique is. A 2004/05-ös és 2005/06-s szezonok a Laporta-éra első sikeres időszakát jelentették, amikor az együttes két bajnoki címet, és egy Bajnokok Ligája-diadalt ért el. A győzelmek mellett a csapat játékában végbemenő gyökeres fordulatot kell kiemelni. Immáron nyoma sem volt a Gaspart idején látott szenvedésnek, tehetetlenségnek: Ronaldinho vezényletével a csapat brillírozott, gólokban gazdag győzelmeket aratott, mondhatni parádézott. A sikereknek köszönhetően a szurkolók is visszatértek a Camp Nou-ba, és a pártoló tagok száma is rohamosan emelkedett. Az FC Barcelona mindennapjaiba visszatért az „élet”, újra öröm volt Barça-meccsekre járni. Minden hétvége, minden mérkőzés egy ünnepnap volt a barcelonai családok számára. A Blaugrana visszatért a helyes útra, a győzelmek útjára.

A csapat motorja, a játék szervezője mindenféleképpen Ronaldinho Gaucho volt. A brazil labdazsonglőr ezekben az idényekben egyszerűen megállíthatatlan volt: varázsolt, meccseket döntött el, a hátán cipelte a csapatot. Ha kellett gólpasszokat adott, amikor kellett higgadtan értékesítette a büntetőket, máskor csodás szabadrúgás-góllal örvendeztette meg a szurkolókat. A nagyszerű teljesítményét 2005-ben Aranylabdával ismerte el a világ szakember-gárdája, s a FIFA „Év Játékosa” is ő lett; ez utóbbi elismerést 2006-ban is elnyerte. Az idény egyik legszebb találatát egy vesztes, s végül BL-kieséssel végződött meccsen érte el, azonban enélkül nincs Ronaldinho-videó: a BL-nyolcaddöntő londoni visszavágóján 3-0-s Chelsea-vezetésnél 17 méterről, álló helyzetből úgy lőtte az angolok kapujának jobb alsó sarkába a labdát, hogy Cech még mozdulni sem bírt rá. Szépségdíjas gól volt.

A 2005/2006-os idényben aztán sikerült a duplázás. A csapat megnyerte a bajnokságot, és 2006. május 17-én a párizsi BL-döntőben 2-1-re legyőzve az Arsenal gárdáját, elhódította a legrangosabb európai kupasorozat trófeáját. A döntőben a gólokat Samuel Eto’o és Juliano Belletti szerezték; mindkét gól előkészítője Henke Larsson volt. Másik érdekessége a győzelemnek, hogy Bellettinek ez volt az egyetlen találata az FC Barcelona színeiben – soha jobbkor, ahogy mondani szokták.

A győzelmes idényt követően Henk Ten Cate elhagyta az edzői stábot, s helyét a Klub egykori klasszis játékosa, Johan Neeskens foglalta el, valamint elment a csapattól Larsson is. A következő két szezonban azonban nem az történt, amit a szurkolók vártak, és amire a csapat – tudása alapján – predesztinálva volt. A 2007/08-as idényben is ezüstérem jutott a bajnokságban, de ekkor még úgy, ahogy jöttek az eredmények, és csak az egymás elleni eredmény okán lett bajnok a Real Madrid. Azonban már ekkor láthatóak voltak a bomlás, a visszaesés jelei, amelyek aztán a következő idényben csúcsosodtak ki. A csapat egyes játékosai – élükön Ronaldinhóval és Decóval – fontosabbnak vélték, hogy a pálya helyett az „éjszaka” sztárjai” legyenek, s így a csapategység megbomlott, az eredmények elmaradtak, s a csapat nem csupán végső sikerek nélkül maradt, hanem a belső rendje is teljesen megbomlott. A 2007/08-as idény egészében a csapat árnyéka volt önmaga tudásának: váratlan vereségek, gyenge hozzáállás, elfogadhatatlan teljesítmény – ezek jellemezték a Barça mérkőzéseit. Egyedül a BL-ben sikerült némi eredményt elérni, ott ugyanis az elődöntőig jutott a csapat, de a Manchester United megállította a katalánokat. Majd a Real vendégeként elszenvedett 4-1-es vereséget követően a klubvezetés felállította a kispadról Frank Rijkaardot, s érdemei elismerése mellett, a menesztéséről döntött.

A sikertelenségnek, a belső rend megbomlásának, a csapat morális válságának azonban másfajta következménye is lett. Laporta belső ellenzéke elérte, hogy a klubvezetés jövőjéről a sociók véleményt mondhassanak, és egy bizalmi szavazást kelljen kiírnia a Laporta-elnökségnek.

A Laporta-elnökség legnehezebb pillanata: 2008. július 6.

A sikertelenség következtében a pártoló tagok egy jelentős része, Oriol Giralt vezetésével, bizalmatlansági indítványt kezdeményezett a Laporta-elnökség, és személyesen Joan Laporta ellen. Erre a kellő számú aláírás rövid idő alatt össze is gyűlt, aminek következtében a Presidente nem tehetett mást, kiírta a bizalmi szavazást 2008. július 6-ra. Az indítvány egyik hangos támogatója Sandro Rosell volt, de erőteljesen kardoskodott mellette Josep Núñez is. Mondhatnánk, hogy a sértettség beszélt belőlük, aminek némi létalapja van is. Ugyanakkor egy teljességgel élő problémára mondtak igent. Az elégedetlen pártolók nem az elmúlt esztendők sikereit hiányolták, hanem a meglévő, valós problémák hatékony kezelésének hiányát. Egy-két játékos negatív hozzáállásán elment egy teljes szezon, aminek sem a szakvezetés, sem az elnökség nem vetett gátat.

A bizalmi szavazás dolgát az elnökség sokáig nem vette komolyan, nem számoltak azzal, hogy a kellő számú aláírás összegyűlhet. Ebben a tekintetben elszámították magukat, a sociók egy jelentős hányada kételkedve nézte az elnökség munkáját. A szavazás napját mindenki izgalommal várta. Egyáltalán nem volt biztos, hogy az „ellentábornak” nem sikerül megszerezni a váltáshoz szükséges kétharmados igen-szavazatot. Július 6-án reggel 9 órakor nyitottak a szavazófülkék a Nou Campban, és este 21 óráig élhettek jogukkal. Végül a részvétel 33,23%-os lett, ami 39,389 voksot jelentett. Az „igen”-ek száma 23,870 (60,60%), a „nem”-ek aránya 14,871 (39,4%). Ugyan Laporta leváltását a szavazati jogukkal élők nagyobb arányban akarták, a tényleges menesztéshez szükséges két-harmados többség nem lett meg. Ennek köszönhetően Laporta hivatalában maradhatott, és kitölthette a 2010-ig szóló mandátumát. Mondhatni: a csapat és szurkolói szerencséjére.

A bizalmi szavazást követően egy új korszak kezdődött a Klub, Laporta és a szurkolók életében is. Egy olyan időszak, aminek momentumai külön fejezetrészt érdemelnek a Barça amúgyis sikeres történelmében. A következő évek eredményeire, sikereire a világ végezetéig emlékezni fognak, akik részesei lehettek ezeknek a győzelmeknek, varázslatos pillanatoknak, örökké hálásak lesznek a Teremtőnek, hogy ebben a korban élhettek. A zseniális játékosok sora tökéletes csapatot, közösséget alkotott: barátok voltak a pályán, s azon kívül is. A következő bő egy évtizedre igaz volt a mondás: a sok kiemelkedő képességű játékos, egyben sikeresen, olajozottan működő CSAPATOT is alkotott.