Atlético Madrid

‘Los Rojiblancos’. ‘Los Colchoneros’. ‘El Pupas’. ‘Los de La Ribera del Manzanares’. Egy nagy múltú spanyol csapat becenevei ezek, amelyet 1903-ban alapítottak, és a hivatalos papírokon Club Atlético de Madrid S.A.D. néven találkozhatunk vele. A ‘Matracosok’ az egyik legismertebb spanyol együttes, amellyel hosszú, közös múltra tekinthet vissza a Katalán Óriás. Egy emblematikus Klub, számtalan kiemelkedő játékossal, meghatározó trénerrel, korszakalkotó vezetővel. És nem mellesleg: legalább annyira nem szeretik a Realt, mint a Barcelona-szurkolók. Ez az egy közös bennük, de a pályán ádáz ellenfelek.

Az Atlético de Madrid, teljes nevén Club Atlético de Madrid S.A.D. madridi székhelyű spanyol futballklub, amelynek otthona sokáig a Manzanares folyó melletti Vicente Calderón stadion volt, azonban 2017-ben átadták az új stadionját, az ‘Estadio Wanda Metropolitanót’. Az Atlético – eddig (2020.09.01.) – 10 alkalommal nyerte meg a spanyol bajnokságot, és ugyanennyiszer a spanyol kupát is. 1962-ben a csapat elhódította Kupagyőztesek Európa-kupáját és 1974-ben megnyerte az Interkontinentális kupát. 2010-ben, 2012-ben és 2018-ban is megnyerték az Európa-Ligát, majd mindhárom évben megnyerték az UEFA-Szuperkupát is. A 2012-es döntőben a kolumbiai Radamel Falcao mesterhármast szerzett. 2013-ban, 17 év után nyerte meg a Spanyol Kupát. Eddig háromszor jutott be a BEK/BL döntőjébe, ám mindháromszor alulmaradtak, az 1973-74-es szezon végén a FC Bayern München, a 2013-14-es, és a 2015-16-os döntőben pedig a Real Madrid CF ellen. Becenevei Az évek során sok becenevet kapott. Például „Los Colchoneros” vagy „Matrackészítők” vagy „Matracosok”; de emlegetik őket a ‘Los Rojiblancos’ (a ‘pirosfehérek’), az ‘Atleti’ vagy az ‘El Pupas’ becenéven is. Az „Indios” nevet az 1970-es években kapta a szurkolóktól, mert számos dél-amerikai származású játékost játszatott a csapatban.

Története

Athletic Club de Madrid

A klubot 1903. április 26-án alapította három baszk tanuló, az Athletic Bilbao mintájára; első elnöke Enrique Allende volt. Az első hivatalos meccsüket 1903. május 2-án játszotta a csapat. 1904-ben a Real Madridtól elbocsátott emberek is csatlakoztak a klubhoz. Először kék-fehér szerelésben játszott a klub, ahogyan a Bilbao is, de később, 1911-ben átváltottak a jelenlegi formátumhoz. A színváltás okát nem lehet tudni, de egy elmélet szerint a piros-fehér mez elkészítése olcsósága miatt történt, sokszor alkalmazták ezt a kombinációt az ágymatracoknál. Könnyű volt átalakítani futball meznek. Később a Bilbao is átváltott erre a kombinációra anyagi okok miatt. A klub első ismert beceneve a ‘Los Colchoneros’, vagyis a ‘Matrackészítők’. 1923. május 13-án adták át első stadionjukat, a ‘Metropolitanót’. 1921-ben a klub elszakadt az Athletic Bilbaótól, és 1923-ban megépítették az első stadiont, a Metropolitanót. Az 1920-as években háromszor megnyerte a Campeonato del Centrót, 1921-ben és 1926-ban elindult a csapat a Copa del Reyben. 1928-ban meghívták a csapatot a Primera Ligába, a spanyol első osztályba. A debütálás idejében Fred Pentland vezette a csapatot. 1930-ban a száműzték a csapatot a Segunda Division-ba, de 1934-ben visszajutottak a Primera Ligába Pentland vezetésével. 1936-ban a csapat ismét visszacsúszott a másodosztályba, amikor Josep Samitier átvette az irányítást Pentlandtól, akik közül Samitier szorosan kapcsolódott az FC Barcelonához is. A spanyol polgárháborúban a bajnokság félbeszakadt és a klub száműzetése megszűnt.

Athletic Aviación de Madrid

1939-ben a bajnokság folytatódott. A klub egyesült az Aviacion Nacional of Zaragozával, és ezért az új neve Athletic Aviacion de Madrid lett. Az Aviación Nacionalt a spanyol katonai repülőgép-pilóták alapították, akik indulást ígértek az első osztályban az 1939–40-es szezonra, csak a Real Federación Espanola de Fútbol (spanyol bajnokságok szervezője) visszautasította. A két Athletic megállapodott egymással, hogy közösen indulnak, mert a Bilbao kilenc játékost elvesztett a polgárháború idején és így végül a Real Oviedo helyett, (súlyos veszteségeik voltak a háború miatt) indulhatott el a klub az 1939–1940-es bajnokságban. A vezetőség kinevezte Ricardo Zamorát a csapat élére és vele először nyert bajnokságot a csapat 1940-ben és ezt 1941-ben sikerült megismételni, újra bajnok lett a csapat. 1941-ben Francisco Franco (Spanyolország diktátora) kiadott egy rendeletet, hogy a külföldi nevet használó klubokat szüntessék meg. Ezért lett Athletic Aviacion de Madridból Club Atlético de Madrid.

Club Atlético de Madrid

Helenio Herrera és Ben Barak segítségével az Atlético újra, egymás után kétszer megnyerte a bajnokságot, az 1949–50-es és 1950–51-es szezonban. 1953-ban, amikor Helenio Herrera távozott a csapattól, akkor az Atlético eltűnt a Real Madrid és az FC Barcelona mögött: az ’50-es években az Athletic-kel harcolt a 3. számú spanyol klubcsapat címéért. Az 1960-as, ’70-es években az FC Barcelonával harcolt a második számú spanyol csapat címért. 1959-ben az Atlético Madrid a Real Madriddal találkozott az Európa Kupában. Első mérkőzésen a Bernabéu-stadionban 2–1-re győzött a Real Madrid, de a visszavágón a Metropolitanóban 1–0-ra győzött az Atlético és ezzel semleges pályán történő újrajátszást harcolt ki, amit Zaragozában tartottak, de ismét 2–1-re tudott nyerni a Real Madrid, és ezzel kiejtette a Kupából. A csapat visszavágott az elszenvedett vereségért, és egymás után kétszer is, 1960-ban és 1961-ben a kupadöntőben legyőzte a városi riválist. 1962-ben az Atlético Madrid megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját a Fiorentina ellen 3–0, egy újrajátszott mérkőzésen.

1964-ben Vicente Calderón Pérez-Cavada (1913. Torrelavega, Kantábria – 1987. Madrid) lett az Atlético Madrid elnöke, aki 16 éven át töltötte be ezt a tisztséget, s erre az időszakra tehető a Klub második aranykora is; majd 1982 és 1987 között, haláláig, újra ő irányította a klubot. 1961 és 1980 között a Real Madrid uralkodott a spanyol fociban, 14-szer nyerték meg a bajnokságot ez idő alatt. Ebben az időszakban nehéz volt valamit is nyerni, de mégis sikerült. Négyszer sikerült megnyerni a bajnokságot (1965–66, 1969–70, 1972–73, 1976–77) és háromszor a Spanyol Kupát (1965, 1972, 1976). 1965-től 8 éven át rendszeresen legyőzte a csapat a Real Madridot a Bernabéu stadionban. Nem kis szerepet játszott ebben Enrique Collar, Luis Aragonés és Adelardo. 1981-82-es szezonban a magyar Szusza Ferenc volt a csapat edzője.

Jesús Gil korszaka

1987-ben Jesús Gil y Gil lett (1933. El Burgo de Osma – 2004. Madrid) az Atlético Madrid elnöke. A csapat ekkor már 10 éve nem nyert spanyol bajnokságot nyert, ezért az új elnök sokat költött új igazolásokra. A legjelentősebb igazolás Paulo Futre volt. Viszont hírnevet a kegyetlenségével szerzett. Sok vezetőedzőt csábított a klubhoz és küldött el a sikertelenség miatt, többek között César Luis Menotti-t, Ron Atkinson-t, Javier Clemente-t és a visszatérő Luis Aragonés-t.

1995-ben a csapathoz érkezett Radomir Antić, aki az új vezetőedző lett és még néhány híres játékos: José Luis Caminero, Luboslav Penev, Diego Simeone, Milinko Pantić, Juan Manuel López és Kiko. Az Atlético története során először duplázott, az 1995-96-os szezonban megnyerte a La Ligát és a Copa del Reyt. A siker ellenére Gil nem változtatott a stratégiáján. Antić három évig maradhatott a madridi klub kispadján, 1998-ban az ő helyére érkezett Arrigo Sacchi, de neki se sikerült sokáig a padon maradnia, Antić rövid időre visszatért, 1999-ben Claudio Ranieri lett az új vezetőedző. A 90-es évek végén újra sokat költött a klub elnöke igazolásokra, a klubhoz érkezett Christian Vieri és Juninho Paulista. Az 1999-2000-es szezon katasztrofálisan végződött az Atlético Madrid számára, Ranieri-t elküldték és harmadszorra is visszatért Radomir Antić, de a kiesés felé vezető úton ő se tudta megállítani a klubot, a csapat története során először esett ki az első osztályból, ugyanakkor még eljutottak a kupadöntőig. Az Atlético Madrid két szezont töltött a Segunda Divisiónban, 2001-ben még éppen, hogy lemaradtak a feljutásról, viszont 2002-ben már sikerrel jártak és megnyerték a másodosztály küzdelmeit.

Cerezo kezdeti évei

2004-ben Jesús Gil halála előtt Enrique Cerezo lett az Atlético új elnöke. Az új évezredben a csapatnak nem sikerült előrelépnie a középmezőnyből, pedig 2006-ban Fernando Torres, a spanyol futball egyik legnagyobb tehetségének tartott játékos mellé érkezett két portugál, Costinha, Maniche és az argentin Maradona-utódnak kikiáltott Sergio Agüero.

Fernando Torres sokkolta a klub rajongóit azzal a döntésével, hogy 2007. július 4-én a Liverpoolhoz igazolt. A Liverpool kb. 32 millió fontot fizetett a játékosért és cserébe Luis Garcíát adta. Az Atlético Torres helyére a Villarreal volt játékosát, az Aranycipő- és Pichichi-győztes Diego Forlánt igazolta le, kb. 17 millió euróért.

Fernando Torres távozása után új korszak érkezett el a klub jelenében. Az ‘Ikon’ eladása nyomán befolyt összegből vett játékosok elérték a szezon elején kitűzött célt, a Bajnokok Ligája selejtezőjébe jutott a bajnokság végi helyezésével az Atlético Madrid.

A Bajnokok Ligája selejtezőjében nem volt kiemelt az Atlético, ezért nem számíthatott könnyű ellenfélre. Szerencséjére sikerült elkerülnie a legnagyobbakat (Liverpool, Arsenal, stb.) és a német Schalke 04-t kapta ellenfeléül. A felemás felkészülés után idegenben 1-0-s vereséget szenvedett a spanyol csapat, de hazai pályán egy eléggé egyoldalú mérkőzésen 4-0-val küldte haza a németeket, így 11 év után ismét a Bajnokok Ligája főtáblájára jutott az Atlético Madrid.

Az legegyenlőbb képességű csapatokat felsorakoztató ‘D’ csoportba került az Atlético Madrid, a Liverpoollal, a PSV Eindhovennel és az Olympique Marseille-jel együtt.

A nyáron megerősített védelemmel már a csoportkörből továbbjutására is esélyes a csapat, ahogyan a Primera División végső kimenetelébe is beleszólhat a fővárosi gárda.

2009 októberében Quiqe Sánchez Flores lett az Atletico edzője, a 2009-10-es szezonban pedig a 3. helyen végeztek a bajnokságban. A következő szezonban a Bajnokok Ligája csoportjából nem jutott tovább a gárda, azonban az Európa-ligában nagyszerűen menetelt, többek közt a Liverpoolt kiejtetve döntőbe jutottak. Ott a Gera Zoltánnal felálló angol Fulhamet hosszabbítás után 2-1-re győzték le, megnyerve ezzel a második számú európai kupát. A döntő mindkét gólját Diego Forlán szerezte. A következő szezonban az európai szuperkupa is az Atleticóé lett, miután a Bajnokok Ligája-győztes Internazionalét 2-1-re legyőzték. A gólokat José Antonio Reyes és Sergio Agüero szerezte. A bajnokságban azonban nem ment ilyen jól, így Sanchez Flores helyét Gregorio Manzano vette át.

Diego Simeone érkezése, újabb sikerek

Az egykori kiváló játékos Diego Simeonét 2011 decemberében nevezték ki a csapat élére. Vezetésével a csapat három éven belül másodszor is elhódította az Európa-ligát. A döntőben az Athletic Bilbaót győzték le a duplázó Radamel Falcao vezérletével (3-0). Augusztus 31-én az Európai Szuperkupa-döntőben a BL-győztes Chelsea FC-t 4-1-re győzték le, a mesterhármast szerző Falcao ismét parádézott. 2013. május 16-án az ősi rivális Real Madrid 2-1-es legyőzésével a Copa del Reyt is elhódították, így a 2012-13-as szezont három jelentős trófeával zárta a csapat. A 2013-14-es Bajnokok Ligájában egészen a döntőig meneteltek, többek közt az AC Milant és a FC Barcelonát kiejtetve. 1974 után jutottak ismét a legrangosabb kupa döntőjébe, és sokáig vezettek is Diego Godín góljával, azonban Sergio Ramos egy szöglet után a 90. percben egyenlített, a Real pedig a hosszabbításban még három gólt lőve 4-1-re diadalmaskodott. A bajnokságot azonban 1996 után megnyerte a csapat: érdekesség, hogy az utolsó fordulóban a FC Barcelona ellen ismét Diego Godín fejelt gólt egy ki-ki meccsen. A 2014-15-ös bajnokságban a harmadik helyen végeztek. A következő szezonban visszatért Fernando Torres, és Filipe Luís, valamint megszerezték Antoine Griezmannt. A bajnokságban ismét a harmadik helyen végeztek, három ponttal lemaradva a bajnok Barcelonától. A kupától hamar búcsúztak, viszont a BL-ben ismét a döntőig jutottak, és ismét a Real Madrid CF volt az ellenfél. Az odáig vezető úton a Barcelonát, és a Bayern Münchent is kiejtették, azonban a finálét megint elbukták, ezúttal tizenegyespárbajban. Az ezt követő szezonban a csapat a bajnokságban harmadik helyen végzett, míg a Bajnokok-ligájában az elődöntőig jutott, ahol szintén a városi riválisa ejtette ki. A 2017–2018-as szezon nem kezdődött jól a csapat számára, hiszen a UEFA-bajnokok ligája csoportköréből harmadikként kiestek a AS Roma és a Chelsea mögött, és a bajnokságban is bugdácsoltak. A tavaszi idényben azonban magára talált a csapat, és eljutott a második számú európai kupasorozat döntőjébe, és a bajnokságban megszerezte a második helyet. 2018. május 16.-án az Európa-liga döntőjében Antoine Griezmann duplájával és Gabi utolsó perces góljával legyőzte a csapat az Olympique Marseillet, ezzel harmadszorra nyerte meg a sorozatot. Diego Simeone sokat változtatott a nyári átigazolási időszakban. Olyan játékosok érkeztek, mint Thomas Lemar, Rodri, Gelson Martins vagy éppen Santiago Arias, de voltak távozók is, mint például a két klubikon Fernando Torres és Gabi. Augusztusban az UEFA-Szuperkupa döntőjében a Real Madrid ellen 4-2 arányban nyert, így harmadszorra is elhódította a trófeát.

Az Atlético Madrid sikerei, címei, trófeái

Primera División (10): 1940, 1941, 1950, 1951, 1966, 1970, 1973, 1977, 1996, 2014
Copa del Rey (10): 1960, 1961, 1965, 1972, 1976, 1985, 1991, 1992, 1996, 2013
Spanyol szuperkupa (2): 1985, 2014
Segunda División (1): 2002
Copa Presidente F.E.F. (1): 1947
Campeonato Regional Centro (4): 1921, 1925, 1928, 1940
Bajnokok Ligája (3 ezüstérem): 1974, 2014, 2016
Kupagyőztesek Európa-kupája (1): 1962
Európa-liga (3): 2010, 2012, 2018
UEFA-szuperkupa (3): 2010, 2012, 2018
Vásárvárosok Kupája (UEFA-Kupa jogelődje): 1965 (elődöntő)
Interkontinentális Kupa: 1974
Intertotó-kupa (1): 2007
Copa Ibérica (1): 1991

A Barça és az Atléti egymás elleni eredményei, statisztikája

A Spanyol Kupában, amelynek számtalan elnevezése volt az idők folyamán (Copa Alfons XIII, majd Copa Generalísimo, s 1976-tól pedig Copa del Rey), először az 1924/25-ös kiírásban találkozott egymással a két együttes. Akkoriban, a Primera División indulása előtt, ez számított országos versenykiírásnak, amelyben a regionális bajnokságok első helyezettjei indulhattak el a következő idényben. Az 1924/25-ös szezonban pedig ‘Campeonato de Espanya’ néven futott a sorozat. A történelmi összecsapásra 1925. április 19-én került sor az Estadí Camp de Les Corts-ban, és 3-2-es katalán győzelemmel ért véget; a gólokat Samitier /2/ és Sagi-Barbá szerezték. A két csapat az alábbi összeállításban lépett pályára kettejük első hivatalos mérkőzésén:
FC Barcelona: Plattkó Ferenc – Sola, Emilí Walter, Bosch, Agustín Sancho, Carulla, Marti, Vicenç Piera, Samitier, Arnau, Sagi-Barbá
Atlético Madrid: Barroso – Olaso, Pololo, Marin, Tuduri, Burdiel, De Miguel, Triana, Palacios, Ortiz, Olasito.
Mivel a visszavágót az Atlético nyerte 2-1-re (Sagi-Barbá), így – semleges pályán, Zaragozában – harmadik meccsre került sor, amelyet a katalánok nyertek meg 2-1 arányban (Arnau és Sagi-Barbá góljaival), s jutottak tovább a fináléba, hogy azt 2-0-ra megnyerjék az Arenas de Getxo csapatával szemben.

Az 1925/26-os szezonban már a döntőben találkozott egymással a két csapat, amelyet újra csak a Katalán Óriás nyert meg – Samitier, Just és Alcántara góljaival, hosszabbítást követően. Fináléban még egyszer találkoznak majd egymással, az 1995/96-os kiírásban, amit a ‘matracosok’ nyertek meg 1-0 arányban Milinko Pantić találatával.

A két együttes – 2019. 01. 01-ig – 22 párosmeccset vívott egymással, amelyből kilenc alkalommal a ‘Colchonerók’ jutottak tovább, a Barça pedig 13 alkalommal vette sikerrel az Atlético elleni összecsapásokat.

Mindkét csapat meglehetősen sikeres a spanyol kupában, ugyanakkor a Barça fölényét és vezető pozícióját ebben a sorozatban – 30 Copa-trófea eddig – nem veszélyezteti az Atlético 10 sikere sem. Az Atlético első kupagyőzelmét 1960-ban gyűjtötte be, az utolsót pedig – eddig – 2013-ban.

Két szezont érdemes még kiemelni, abból az apropóból, hogy mindkétszer hatalmas gólzápor közepette jutott tovább a párharcból az FC Barcelona. Először az 1956/57-es idényt emelnénk ki, ahol a Camp de Les Corts-ban 8-1-re nyert a Barça, a madridi visszavágót pedig 5-2-re nyerték Doménec Balmanya katalánjai. Az 1992/93-as kiírásban a 11-0-s összesítés úgy alakult ki, hogy a Camp Nou-stadionban 6-0-ra, a Vicente Calderón-stadionban pedig 5-0-ra nyertek Cruyff fiai a nyolcaddöntő meccsei során. Más szempontból kell kiemelni az 1999/2000-es idény elődöntőjét, ahol ugyancsak a két együttes mérkőzött meg egymással, és botrányba fulladt. A madridi ‘odavágót’ 3-0-ra nyerte meg az Atlético, míg a visszavágóra 2000. április 25-én este került volna sor a Camp Nou-ban, amelyen viszont nem jelentek meg az FC Barcelona labdarúgói. Ennek oka, hogy a visszavágót megelőzően a bajnokira április 23-án este került sor, így a visszavágó és a bajnoki között nem telt el a kötelezően előírt 48 óra, így a Katalán Óriás nem jelent meg a Camp Nou gyepén. A Versenybizottság a barcelonai meccset is 3-0-lal írta jóvá az Atlético javára.

Copa del Rey	Barça-győzelem	Döntetlen	Barça-vereség	Gólarány
Otthon	9	7	6	50-33
Idegenben	11	2	9	38-34
Semleges pályán	2	0	1	5-4
Összesen	22	9	16	93-71

Az európai kupákat tekintve – eddig – négy alkalommal találkozott egymással a két együttes, s mindkét alkalommal a Bajnokok Ligája kieséses szakaszában került sor a párosmérkőzésekre. A 2013/14-es és a 2015/16-os szezonban is a negyeddöntőkben sorsolták össze a Katalán Óriást a ‘matracosokkal’, s mindkét alkalommal a madridiak örülhettek a továbbjutásnak. A négy meccsen a két idegenbeli fellépését elvesztette a Barça: előbb 1-0 arányban, majd 2016. áprilisban 2-0-ra, amit Antoine Griezmann duplájával ért el az Atlético. A két hazai fellépése közül a 2014. tavaszi meccsen 1-1-es döntetlen született: itt Neymar szerezte a katalánok találatát. A 2016. április 5-i „odavágón” érte el egyetlen győzelmét a Barcelona a madridiak ellen, amikor Luis Suárez duplájának köszönhetően sikerült 2-1-re diadalmaskodni, ez azonban kevés volt az üdvösséghez.

Diego Simeone jól taktikázva, előbb ‘Tata’ Martino, majd a Luis Enrique vezette Barçát is kiütötte a BL-sorozatból. Ezen a téren tehát van mit javítania a Katalán Óriásnak a ‘Colchonerók’ ellen.

Nemzetközi kupa	Barça-győzelem	Döntetlen	Barça-vereség	Gólarány
Otthon	1	1	0	3-2
Idegenben	0	0	2	0-3
Semleges pályán	–	–	–	–
Összesen	1	1	2	3-5

A Primera Divisiónban az Atlético Madridnak a jelenlegi a 83. idénye, mivel előbb négy (1930-34), majd két szezont a másodosztályban (2000-02) töltöttek el a ‘Colchonerók’. Ennek megfelelően – eddig – 166 La Liga-találkozót vívott egymással a két csapat, amelyben a mérleg nyelve a Katalán Óriás felé billen el. Hazai pályán hatalmas a Barça-fölénye, míg a ‘Colchonerók’ otthonában lejátszott találkozókon az Atlético van előnyben – bár nem olyan mértékben, mint a Barça a Camp Nou-ban lejátszott találkozókon.

A két együttes első találkozójára a Ligában 1929. március 10-én került az Estadio Metroplitanóban, és a hazaiak nagyon sima, 4-1 arányú győzelmével ért véget. A madridiak padján a legendás angol tréner, Fred Pentland ült, míg a katalánok padján Romá Forns, akit a vereség után egy héttel menesztettek. A barcelonai találkozón már James Bellamy ült a Barça padján, s az ő irányításával 4-0-ra nyertek a katalánok a második bajnoki meccsen. A találkozó góljait Josep Samitier /2/, Josep Sastre és Emilí Walter szerezték. A két együttes felállása a következőképpen alakult:
FC Barcelona: Plattkó Ferenc – Saura, Walter, Sastre, Piera, Castillo, Guzmán, Obiols, Parera, García, Samitier.
Atlético Madrid: Meseguer – Lafuente, Moriones, Cosme, Lecube, Arteaga, Ordóñez, De Santos, Olaso, Areta, Marín.
A Liga első, történelmi kiírását az FC Barcelona megnyerte, míg az Atlético a 6. helyen végzett.

A Barça hazai pályán szinte minden korszakban uralta a párharcot, ennek tudható be a 13 hazai pályán elszenvedett vereség is. 1944 és 1964 között 15 győzelmet és 5 döntetlent érve el őrizték hazai veretlenségüket, de a következő évtizedekben is csak egy-egy vereség csúszott be a Camp Nou-ban. A 2006/07-es idénytől kezdve a bajnokságban, hazai Barcelonából háromszor döntetlennel és kilencszer vereséggel utaztak haza a madridi játékosok. S ezekben bizony komoly verések is megtalálhatók: 6-1 a 2008/09-es idényben, 5-2 a következő szezonban, majd 5-0 a 2011/12-es bajnokságban, egy év múlva 4-1. Hazai pályán ez a 6-1-es barcelonai győzelem a legnagyobb arányú, amelyet még az 1952/53-as idényben sikerült előtte elérni. A Barça pályaválasztásával elért gólokban leggazdagabb meccset 1956. szeptember 23-án játszották a Les Corts-ban, amikor a Barça 7-3-ra verte az Atléticót: a gólokon Luis Suárez Miramontes /4/ és Justo Tejada /3/ osztoztak meg. Érdekesség, hogy Luis Suáreznek ez volt az első mesternégyese a Barçában, ill. a Ligában is. Ugyancsak sok gólt hozott az 1943/44-es kiírásban megrendezett Barça-Atlético is, ezt azonban 5-4-re a vendégek nyerték meg. A legnagyobb gólarányú vendégsikerre az 1965/66-os szezonban került sor, akkor 4-1-es sikerrel utazhattak haza a ‘matracosok’.

Az Atlético pályaválasztásával lejátszott meccseket viszont a fővárosiak uralják, még ha nem is olyan mértékben, mint fordítva. Érdekesség, hogy 1939 és 1959 között a Barcelona csak egyetlen mérkőzést volt képes győzelemmel abszolválni idegenben: 12 vereség és 7 vereség mellett csupán az 1955/56-os idényben sikerült ez 2-0 arányban. Majd 1969-81 között megint egy nyeretlen széria következett Barcelona szempontból: öt döntetlen mellett hat vereség állt a párharc adatlapján. Érdekesség, hogy még az 1973/74-es szezonban is, amikor bajnok lett a Barça Cruyffal a fedélzeten, 2-0-s vereséggel búcsúzott a gárda a Vicente Calderón-stadionból. Igaz, a találkozót a 32. fordulóban rendezték, aminek akkor már semmi tétje nem volt, mivel Rinus Michels fiai megnyerték a bajnoki címet. Az 1990-es évtizedet is az Atlético uralta hazai pályán, mint ahogy a 2002-es visszatérésüket követően is ez volt a helyzet. Viszont 2010 óta Simeone vezetésével sem volt képes az Atlético legyőzni a Barçát a bajnokságban: hat katalán siker mellett három pontosztozkodás született.

La Liga	Barça-győzelem	Döntetlen	Barça-vereség	Gólkülönbség
Otthon	50	20	13	200-103
Idegenben	25	21	37	122-141
Összesen	75	41	50	322-244

1973. december 22-i bajnoki meccsen Johan Cruyff gólja beírta magát a futball történelemkönyvébe, amelyet azóta csak „fantomgólként” emlegetnek az almanachok. Nem véletlenül:

Játékosok és edzők, akik megfordultak mindkét együttesnél

Ha ránézünk azok listájára, akik mindkét együttesben megfordultak, találkozhatunk egy-pár komoly névvel, mind a játékosok, mind pedig az edzőket tekintve. Abban sincs nagy különbség az arányban, hogy a Barcelonából igazoltak az Atléticóba, vagy fordítva. További komoly összefüggés a két csapat játékosai között, hogyha megszámoljuk, négy olyan játékos is az Atléticóban kötött ki, vagy onnan jött, akik komoly szerepet játszottak a Cruyff-féle „Dream Team”-ben: Julio Salinas, Juan Carlos és Eusebio Sacristán a Vicente Calderónból tette át a székhelyét a Camp Nou-ba, míg Sergi Barjuán a katalán fővárosból költözött a spanyol fővárosba.
Külön ki kell emelni az 1970-es évtized meghatározó kapusklasszisát, Miguel Reina Santos-t, aki az FC Barcelonában vált meghatározó ‘portássá’, majd mivel Sadurni mellett nem sok lehetőséget kapott, váltott klubot 1973-ban, hogy aztán a ‘colchonerók’ kapujában is maradandót alkosson. A kiváló kapus a Barçával egy Zamora-díjat (1973), két spanyol kupát (1968, 1971) és egy VVK-trófeát (1971) nyert, míg az Atléticóval egy bajnoki címet (1977), egy spanyol kupát (1976), egy Interkontinentális Kupát 81974), és ugyancsak egy Zamora-trófeát. Ugyancsak kiemelendő Bernd Schuster, aki a legnagyobb sikereit a Katalán Óriásnál érte el, majd 1990-től három éven át viselte a ‘colchonerók’ mezét.

Név	Játékos / Edző	FCB	Atlético Madrid
Jorge Alberto Mendonça	Játékos	1967-69	1958-67
Miguel Reina	Játékos	1966-73	1973-80
Eulogio Martínez	Játékos	1956-62	1964-65
Marcos Alonso Peña	Játékos	1982-87	1979-82
Julio Salinas	Játékos	1988-94	1986-88
Eusebio Sacristán	Játékos	1988-95	1987-88
Juan Carlos	Játékos	1991-94	1987-91
Bernd Schuster	Játékos	1980-88	1990-93
Santi Ezquerro	Játékos	2005-08	1996-98
Sergi Barjuán	Játékos	1992-2002	2002-05
Luis García	Játékos	1998, 2003-04	2002-03, 2007-09
Simão Sabrosa	Játékos	1999-2001	2007-10
David Villa	Játékos	2010-13	2013-14
Arda Turan	Játékos	2015-18	2011-15
Josep Samitier	Edző	1944-47	1936
Ferdinand Daucík	Edző	1950-54	1957-59
Helenio Herrera	Edző	1958-60, 1979-81	1949-52
Doménec Balmanya	Edző	1956-58	1965-66
Luis Aragonés	Edző	1987-88	1974-80, 1982-87, 1991-93, 2001-03
José Luis Romero	Edző	1983	1994
Radomir Antić	Edző	2003 tavasz	1995-98, 1999, 2000
César Luis Menotti	Edző	1983-84	1987-88

Az edzők között kevesebb a közös pont, viszont annál inkább „hemzseg” az ismert és nagy nevektől. Ferdinand Daucík az „Ötkupás Barça” trénere volt, két Ligát nyert a katalánokkal, míg az Atléticóval egy spanyol kupát (1959). Helenio Herrera is meghatározta mindkét csapat történelmét és eredményeit: az Atléticóval (1949/50, 1950/51) és az FC Barcelonával is (1958/59, 1959/60) is két-két Ligát nyert, bár a katalánokkal nyert még két spanyol kupát (1959, 1981) és két VVK-trófeát (1958, 1960) is. Az Atlético ikonikus alakja, Luis Aragonés a spanyol fővárosban alkotott sokszorosan maradandót, de a Cruyff előtti idényben a Barcelonát is helyretette, rendet rakott az öltözőben és a játékosok fejében, így egy Spanyol Kupa-sikert a Barçával is elért. Mindenképpen meg kell még említeni Radomir Antić személyét, aki 1996-ban bajnoki címig vezette a ‘matracosokat’, majd 2003 januárjában tüzet oltani jött az FC Barcelonához, ami olyannyira jól sikerült, hogy az atomjaira hullott csapatot végül a bajnoki tabella 6. helyéig vezette el.

Magyarok az Atlético Madrid szolgálatában

Ellentétben más spanyolországi nagyobb klubokkal, mint például a két nagy rivális, a Real Madrid vagy a Barcelona, az Atlético nem bővelkedik magyar szereplők nagy sikereivel. A csapat történetében mindössze öt név említhető meg három játékos és két edző kapcsán (valamint néhány magyar vonatkozású érdekesség): a három játékost Ilku (Kampfl) Péter, Csóka (Szira) József, és Tóth (Zele) József, a két edzőt Jeny Rudolf és Szusza Ferenc képviselte.

Az első magyarként Jeny Rudolf (Jeni, Jenny, Jeney, Jenei; Budapest, 1901. március 2. – 1975. május 27. Budapest) jelent meg a piros-fehéreknél, aki 1930. április 5-én írt alá a madridiakhoz, és 1932. januárjáig maradt a Matracosok kötelékében. Az egykori kiváló balszélső 1901. március 2-án született Budapesten, 1923-ig a Kispest, majd az MTK és a portugál Sporting Lisboa játékosa volt. 1919-26 között a magyar válogatottban 20 mérkőzésen 3 gólt szerzett, 1924-ben tagja volt a párizsi olimpián szereplő csapatnak és még ugyanebben az esztendőben az év labdarúgójának választották. 1924-ben és 1925-ben az MTK-val magyar bajnoki címet ünnepelhetett.

Így vallott arról, miként lett belőle labdarúgó:

13 éves voltam. Egyszer, amikor mint rendesen, a kispesti piactéren focizgattunk, két felnőtt nézte játékunkat. Mayer Béla, a KAC intézője és a klub pénztárosa, Akarsz a csapatban játszani? Szívesen, csak mit kell fizetni? Nevettek: Semmit. Benne vagyok! Vasárnap elmentem a meccsre, így akarták. 15 évesként igazoltak le, mert csak így játszhattam az ifiben. Kapus szerettem volna lenni, kicsit már értettem hozzá, de csak balszélsőt játszhattam, mindig is az maradtam. Egylábas-ballal. Az iskolában minden ünnepélyen elővettek, szavalnom kellett, gyakran énekelnem is. Szívesen csináltam. Érettségi után biztattak, menjek színésznek, de én megmaradtam a futballnál. /Sportélet, 1973./

Edzői pályafutását az Atléticónál (akkori nevén: Athletic Club de Madrid) kezdte, amikor a csapat a másodosztályba került. Az 1930-31-es szezont a csapat a 3. helyen zárta (11 győzelem, 1 döntetlen, 6 vereség). Az akkori szabályoknak megfelelően a másodosztályból csak az első helyezett került fel az elsőosztályba, és mivel a madridiak és a Sevilla ugyanannyi pontot gyűjtött, az andalúzok csak gólkülönbségüknek köszönhetően végeztek a második helyen. Pedig a madridiak jól teljesítettek, több parádés mérkőzést is játszottak (a feljutó Valencia ellen 3-0, a Sevilla ellen 2-0, a Sporting ellen 4-1, a Castellón ellen 3-0, a Betis ellen 5-1, a Murcia ellen 6-1, az Iberia ellen 4-1). A regionális bajnokságban (Campeonato Regional de Madrid) a csapat a 2. helyen végzett, annak ellenére, hogy 10 mérkőzéséből 8-at megnyert, 1-et döntetlennel zárt, 1-et pedig elveszített. Az eredmények itt is ígéretesnek bizonyultak, a piros-fehér alakulat a Racing csapatát 6-1-re és 1-5-re, a C.D. Nacionalt 3-1-re és 1-3-ra, a C.D. Tranviaria együttesét 10-0-ra és 2-6-ra, az Unión Sportingot 2-1-re és 1-6-ra verte, az egy-egy döntetlent és vereséget pedig csak az ősi rivális madridi csapattól szenvedte el (2-2 és 1-3). Jeny Rudolf a spanyol kupában sem tudta továbbjuttatni a csapatot, a Valladolid oda-vissza 2-1-re verte a Matracosokat.

Jeny Rudolfnak 1931-32-es idényben sem sikerült feljuttatni a csapatot az első osztályba, a madridiak ekkor egy hellyel hátrébb, a 4. pozícióban fejezték be a bajnokságot (8 győzelem, 2 döntetlen, 6 vereség) és az előző évhez hasonlóan ugyancsak 3 ponttal maradtak le a feljutást érő helyről. A nagy gólzáporok ekkor sem maradtak el, a később feljutó Betis-nek 10 gólt rúgtak (10-1), de a Murcia elleni 4-0, a Deportivo elleni 4-1, a Celta elleni 4-2 is kiemelkedő teljesítményt jelentett. A regionális bajnokságban is gyengébb mutatókkal rendelkeztek (4/2/4). Bár a kupában előbbre jutottak, a nyolcaddöntőben a Deportivo Alavés kiejtette Matracosokat. A sikertelenséget követően Jeny Rudolf távozott Madridból, az Atlético után a portugál Sporting (1933-34), a Vasas (1951-52), a Dorog (1953), a Szegedi Haladás (1954), a Győri Vasas ETO (1955), a ZTE (1959) és a Diósgyőri VTK (1963) csapatait trenírozta. Az egykori kiválóság 1975 májusában hunyt el. Az első magyar edző olyan játékosoknak adhatta át tudását a spanyol fővárosban, mint Arteaga, Luis Marín, Cosme, Alfonso Olaso, Lafuente, Corral, Losada vagy Arteche.

A következő magyar szereplő a szintén kiváló labdarúgó, Ilku (Kampfl) Péter, aki az 1957-60 között szerepelt az Atlético kötelékeiben.

1936. február 22-én született Dorogon, a Dorogi Bányász csapatából került 21 évesen került a spanyol fővárosba. Az 1957-58-as idényben 21 mérkőzésen 6 gólt szerzett, amely középpályásként kiváló teljesítmény. Első mérkőzése parádésra sikeredett, bár gólt nem szerzett, de a 6. fordulóban az UD Las Palmas ellen a madridiak 9-0 arányban nyertek. Ezt követően Fernando Daucík edző folyamatosan számított játékára, amit nagyszerű teljesítményével igyekezett meghálálni. A 21 mérkőzésből, amelyen pályára lépett, mindössze 3 vereséget szenvedett a csapat és több, gólzáporos találkozón asszisztált, illetve volt eredményes. Részese volt a Zaragoza elleni 4-2-es sikernek, a Granada elleni 5-1-ből góllal vette ki a részét, ez volt az Atléticóban szerzett első találata, amely egyben a mérkőzés első gólját is jelentette a 13. percben. A Valencia és a Barcelona ellen ismét betalált, mindkét mérkőzés egyaránt 2-2-re végződött, a Valencia ellen a szépítő, a Barcelona ellen pedig az egyenlítő gólt szerezte. A Real Jaén csapatával szembeni 4-1-nek, a Sporting Gijón elleni 3-2-nek és a Bilbaóval vívott 1-2-nek is aktív szereplője volt. A fergeteges, Valladolid elleni 7-0-ra végződő mérkőzésen ő adta meg kegyelemdöfést a hetedik góllal, majd az Espanyollal szemben elveszített meccsen ő szerezte a becsületgólt a 82. percben (4-1). Bár ezt követően az UD Las Palmas törlesztett (3-0), a Zaragoza és az Osasuna ellen már ismét győzelemnek örülhettek (0-3, 4-1). A Granada ellen (2-2) újra magyar gól gazdagította a madridi statisztikát, igaz ekkor Pétert ki is állították, de a nagyon fontos szépítő találatot jegyezte. A Valencia ellen ugyan botlott a csapat (2-0), Péter utolsó két mérkőzésén piros-fehérben mégis újra győzelemnek örülhetett: a Barcelonát 3-1-re, a Real Jaént 0-1-re verték.

Az Atlético ebben az idényben kiváló szezont futott, mindössze 4 vereséget szenvedett és csak 3 ponttal maradt el a városi rivális bajnok mögött. Ilku Péter átlagban mérkőzésenként 87 percet játszott, 304.5 percenként lőtt gólt. Bár szerződés kötötte a csapathoz, egy autóbaleset következtében már nem térhetett vissza a csapathoz. Később megfordult a Barcelona (1960-1961), az Espanyol (1961-1963), és a Cádiz (1963-1964) színeiben. A Barcelona csapatával VVK-t (UEFA Kupát) nyert. Labdarúgó pályafutását követően Andorrába ment edzőnek, ahol érdemei elismeréseként még az andorrai állampolgárságot is felajánlották neki. 1993-ban hazatelepült Esztergomba, de a dorogi csapathoz örökre hű maradt. Neki köszönhető, hogy a Barcelona és a dorogi klub között kiváló kapcsolat alakult ki, a magyar csapatot többször is meghívták a katalán klub által szervezett tornákra. Meghívást kapott a Barcelona egyesület centenáriumi ünnepségére is. 2005. szeptember 22-én hunyt el Esztergomban. Egykori madridi játékostársai közül mindenképp kiemelendő Escudero, Agustín, Callejo, Enrique Collar, Chuzo, Pazos, Joaqín Peiró és Miguel González.

Az ezt követő, 1958-59-es szezonban Csóka (Szira) József már nem volt ilyen szerencsés és sikeres. Csóka József 1936. január 10-én született, a Budapest Honvéd csapatában nevelkedett, de mivel akkoriban Puskás mellett nehéz volt az első csapatba kerülni, így a második csapatban kapott helyet.

21 évesen, 1957-ben érkezett Madridba, ahol aztán a következő szezonban egykori játékostársával, Puskással, riválisként nézhettek farkasszemet. Csóka első spanyol bajnoki bevetésére (1958. november 2.) épp a városi rivális ellen kerülhetett sor, a Gento, Kopa, Puskás-féle Real Madrid ellen 5-0-s vereséget szenvedtek (a negyedik gólt épp Puskás szerezte). A magyar csatár második fellépésén sem örülhetett a győzelemnek, a Sporting Gijón 1-1-el zártak. Ezt követően Csóka József nem kapott sok lehetőséget a Matracosoknál. A ’matracosokoz’ történő szerződése során 1957-ben spanyol állampolgárságot szerzett, majd hispán csapatoknál folytatta. Madridból még 1957. novemberben kölcsönadták Huelvába a Recreativóhoz (1957-58), a Hércules ellen mutatkozott be a spanyol bajnokságban, majd egy év múlva, miután a Recre visszacsúszott a harmadosztályba, ugyan visszatért a piros-fehérekhez, a hivatalos adatok szerint mindössze két mérkőzés erejéig (1958-59). Az egyik (és épp a bemutatkozó) bajnoki mérkőzése az említett Real Madrid elleni vereség volt. Ezt megelőzően Atlético mezben hivatalosan a Drumcondra elleni BEK meccsen debütált 1958. október 1-én, ahol az ír csapatnak kiosztott öt találatból a második gólt ő szerezte. Ezt követően igazi vándorként töltötte pályafutását, a Real Mallorca (1959-60), a Hércules (1960-61), a Sabadell (1961-62), az Atlético Baleares (1962-63) és a Nástic de Tarragona (1963-64) jelentették az állomást, míg végül hosszabb időt töltött el az Andorra kötelékeiben (1964-70). Jelenleg (2011) Andorrában él. Csóka József olyan legendákkal játszhatott együtt, mint Isacio Calleja, Chuzo, Enrique Collar, Madinabeytia, Mendonça, Miguel, Pazos, Joaquín Peiró, Rivilla, vagy a brazil válogatott Vavá.

A következő magyar játékos, Tóth József (1936. január 26. Füzesabony -) 1962-ben érkezett a piros-fehérekhez, szintén egykori ’56-os menekültként (a spanyolországi szokások szerint felvette édesanyja nevét is, így Tóth-Zele József néven ismert). A forradalom kitöréséig a másodosztályú Egri Fáklyákban játszott. Ilku Péter szavára azonnal leigazolta az Atlético. Kézzel írott önéletrajzában így ír: „Bécsbe disszidáltam, a kommunista Magyar Labdarúgó Szövetség eredetileg két évre akart eltiltani az Európai Labdarúgó Szövetségnél (UEFA), de a büntetést egy évre csökkentették, így tudtam játszani a Rapid Wienben. Ezután 1957-től 1962-ig Franciaországban, előbb 1959-ig a Grenoble, majd a párizsi Red Star igazolt futballistája voltam. Az egykori dorogi kapus, Ilku István öccse, Ilku Péter hívására 1962-től egy idényt játszottam a spanyol Atlético Madridban. Sajnos egy súlyos sérülés miatt 1963-ban abba kellett hagynom a labdarúgást. A játékoskarrierem befejeztével elvégeztem a Spanyol Labdarúgó Szövetség hivatalos edzői tanfolyamát, majd a játékosként az 1954-es világbajnokságon a címvédő uruguayi válogatott alapembere, a későbbi Real Madrid-sztár José Santamaria hívására a Real Madrid utánpótláscsapatai mellett dolgoztam. Az edzői munkám mellett letettem a Spanyol Külügyminisztérium tolmács, szakfordító állami vizsgáját. A Real Madrid U19-es csapataival zsinórban háromszor megnyertük a spanyol bajnokságot (1971, 1972, 1973). Hatalmas tehetségekkel foglalkoztam: Micheltől, Emilio Butraguenón át, Rafael Martin Vázqueztől Miguel Pardezáig sok klasszist indíthattam el a pályán. Az utóbbi években a Real Madrid öregfiúk-csapatának magyarországi fellépésében segédkeztem, 2008. óta a madridi ificsapatok PUSKÁS-SUZUKI KUPA-részvételét egyengetem, valamint összekötője vagyok a Real Madrid Alapítvány és a Puskás Akadémia közös szociális és sportiskolájának, a Real Tanodának.” Egy személyes beszélgetés során elmondta, hogy szívesen vállalt volna az Atléticónál munkát, azonban a klub nem ajánlotta azt fel, így került a városi riválishoz. Amikor sikereit nézve ezt szóvá tették az Atlético vezetői, ő viccesen azt mondta, hogy ti nem hívtatok, a Madrid igen. Tóth-Zele József jó kapcsolatot ápol a piros-fehérekkel, 2003-ban a klub centenáriumi ünnepségére is meghívták.

Az Atlético történetében az újabb magyar szereplőig több mint másfél évtizedet kellett várni. Szusza Ferenc az 1978-79-es szezon 10. fordulójától vette át a csapat irányítását Héctor Núñez (1-5), majd Luis Aragonés (6-9) után, és maradt a szezon végéig. A „Mágus” 1923. december 1-én született Budapesten és teljes labdarúgói pályafutását az Újpesti Dózsa kötelékeiben töltötte, ahol 462 mérkőzésen 393 találatot jegyzett, továbbá 1945-60 között négy magyar bajnoki címet nyert. A magyar válogatottnak 24 alkalommal lehetett tagja, 18-szor volt eredményes. Edzői pályafutását a Győri ETO-nál kezdte (1962-64), majd a Dózsa után (1964-65) ismét visszatért a Rába partra (1966-68). Ezt követően külföldi csapatot következtek, a Górnik Zabrze (1970-71) után hosszú ideig a spanyol Real Betis csapatát trenírozta (1972-77). Innen érkezett az Atlético de Madridhoz (1978-79), majd egy év után visszatért nevelőegyesületéhez (1980-81).

A madridi klub 1978. október 28-án szerződtette. Szusza Ferenc edzői mérlege jól sikerült, a 9. fordulóban a csapat az 5. helyen állt a tabellán, a bajnokságot végül a dobogós 3. helyen zárta. Irányításával a 25 forduló alatt 10 győzelmet, 10 döntetlen és 5 vereséget produkált a csapat. A legnagyobb bravúrt azt jelentette, hogy a Real Madrid és a Barcelona ellen is oda-vissza veretlen maradt. A Real Madrid ellen két döntetlent, 2-2-t és 1-1-et játszottak, a Barcelona ellen pedig egy bravúros idegenbeli 2-4 arányú győzelemmel mutatkozott be, a visszavágó pedig 1-1-es döntetlent hozott. A két nagy riválissal szembeni kiváló teljesítményen kívül Szusza Ferenccel a madridiak több kiváló mérkőzést is játszottak, mint például a Celta Vigo 4-0-s kiütése, vagy a Zaragoza 3-1, a Racing Santander 3-0, vagy az Athletic Bilbao 4-0 arányú felülmúlása.

Annak ellenére, hogy a csapat nem szerepelt rosszul, Szusza nem maradt tovább, helyét ismét a ‘matracosok’ élő legendája, Luis Aragonés foglalta el 1979. július 1-én. A magyar kiválóság olyan játékosokkal dolgozhatott együtt, mint Arteche, Ayal, Bermejo, Capón, Rubio, Leivinha, Marcelino, Marcial, Reina, Rubén Cano vagy Luiz Pereira. Külön érdekesség, hogy mivel Luiz Pereirának és Szusza Ferencnek is ugyanaz volt a beceneve, ebben az évben két „Mágus” szerepelt egy csapatban, az egyik játékosként, a másik edzőként igyekezett hírnevét öregbíteni. Szusza Ferenc 2006. augusztus 1-én hunyt el Budapesten.

Végezetül pedig álljon itt az Atlético Madrid himnusza:

Ugyanakkor szükségesnek és érdekesnek gondolom, hogy a cikk zárásaként megemlékezzünk az Atlético Madrid és a spanyol labdarúgás emblematikus alakjáról, Luis Aragonés-ről. José Luis Aragonés Suárez Martínez (Madrid, 1938. július 28. – Madrid, 2014. február 1.) spanyol labdarúgó és vezetőedző, az Atlético Madrid legendája, a spanyol futball kiemelkedő alakja.

Pályafutását a CD Getafe ificsapatában kezdte, majd 1958-ban leszerződtette a Real Madrid, de annak felnőtt csapatába sose került be, így több másodosztályú csapatban szerepelt kölcsönjátékosként. Profi karrierje 1960-ban kezdődött, amikor a Real Oviedo vásárolta meg az akkor huszonkét éves játékost. Ezzel a csapattal szerepelt először a spanyol élvonalban. 1961-ben megvásárolta a Real Betis, ahol három évet töltött, amely során 86 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt. Ezután az Atlético Madridhoz szerződött, ahol tíz éven keresztül játszott. Itt kapta meg a ‘Zapatones’ (Nagy csizmák) becenevet. A szabadrúgások specialistája volt, 1970-ben harmadmagával megszerezte a Marca sportújság által a legjobb góllövőnek adományozott Pichichi-díjat.

A spanyol válogatottban 1964-ben mutatkozott be, 1972-ig összesen 11 alkalommal ölthette magára a válogatott mezét.

1974-ben vonult vissza az aktív játéktól. Nem sokkal később már ki is nevezték az Atlético vezetőedzőjévé. 1977-ben megszerezte első spanyol bajnokságát edzőként. Első időszakában kapta az ‘El Sabio de Hortaleza’ (A hortalezai bölcs) becenevet. 1980-ban távozott a csapattól.

1981-ben másik egykori csapata, a Real Betis nevezte ki vezetőedzőjévé, de a szezon végén már távozott is, mert visszahívta az Atlético. 1987-ben az FC Barcelona vezetőedzője lett, de egészségügyi problémák miatt hamar lemondott. Kétéves szünet után ült újra kispadra, amikor elfogadta a barcelonai Espanyol ajánlatát, majd 1991 és 1993 között újra az Atlético kispadján ült. Edzette még a Sevillát, a Valenciát, a Real Betis-t, az Oviedót, kétszer az RCD Mallorcát és 2002 és 2003 között újra az Atléticót.

2004-ben nevezték ki Iñaki Sáez utódjaként a spanyol labdarúgó-válogatott élére. Kivezette a válogatottat a 2006-os németországi világbajnokságra, de kiestek Franciaország ellen a nyolcaddöntőben. Kijelentette, hogy a 2008-as labdarúgó-Európa-bajnokság után lemond a szövetségi kapitányi pozícióról. Nem sokkal később bejelentették, hogy a török Fenerbahçéhoz szerződik.

Játékosként háromszor lett spanyol bajnok (1966, 1970, 1973) és egyszer spanyol kupagyőztes (1972). Játékosként mindegyik sikerét az Atléticóval érte el. Edzői pályafutása során egyszer nyerte meg a spanyol bajnokságot (az Atléticóval), valamint négyszer a Király Kupát (Atlético de Madrid: 1976, 1985, 1992 és FC Barcelona: 1988). A spanyol válogatottal negyvennégy év szünet után megnyerte a 2008-as labdarúgó Európa-bajnokságot.