Hriszto Sztoicskov az FC Barcelona hivatalos honlapján emlékezett vissza barcelonai karrierjére annak apropóján, hogy 30 évvel ezelőtt, 1990. május 3-án lett hivatalosan is a Katalán Óriás labdarúgója. A bolgár Aranylabdás monológja hosszúra sikeredett, ami érthető, hiszen példátlan pályafutás az övé. Igazi karakter volt mindig is. Olvassátok, ízlelgessétek a szavait. Remélem, sikerül ezzel egy kis örömet szereznem Nektek!

“Pontosan 30 évvel ezelőtt, 1990. május 3-án aláírtam az FC Barcelonához, és a világ legboldogabb embere lettem. De kezdjük az elején a történetet…Barcelonába érkezésem már egy évvel korábban körvonalazódott. 1989 áprilisában az akkori csapatom, a CSZKA Szófia volt a Barça ellenfele a KEK elődöntőjében. Szerencsés voltam, mert három gólt lőttem a katalánoknak – kettőt a Camp Nou-ban és egyet Szófiában – abban a párharcban, amiből végül a Barça kvalifikálta magát a berni döntőbe. Ez a három találat azonban meghatározta egész további pályafutásomat.

Nem sokkal később Josep Maria Minguella, a Barça képviselője és ügynöke, ill. Paco Ventura, a Klub akkori alelnöke megkerestek engem, hogy szerződjek az FC Barcelonába. Elmondták, hogy Johan Cruyff személyes kérése ez, akit a három gólom teljesen lenyűgözött. Ezután hónapok teltek el bizonytalanságban. 1989 végén előszerződést kötöttem az FC Barcelonával…de a feleségemnek és a szüleimnek nem beszéltem róla! Nem akartam, hogy a dolog rosszul végződjön, ezért inkább csendben maradtam, amíg 1990. május elején hivatalossá nem vált. Képzeld el…

Voltak más csapatok, amelyek érdeklődtek irántam? Nem fogok hazudni: voltak. Abban a szezonban megnyertem az Aranycipőt, Hugo Sánchezzel karöltve, és voltak bizonyos csapatok, akik kopogtattak az ajtómon. Bár már ezt megelőzően is voltak ilyenek. Melyek voltak? Csak egyet fogok megnevezni: a Panathinaikosz, amely az 1980-as évek végén az egyik legnagyobb csapat volt Európában. Nagyon sok pénzt ajánlottak fel nekem, de nagyon fiatal voltam még akkor, a húszas éveim elején jártam, és úgy gondoltam, hogy még egy év Bulgáriában hasznos lehet a számomra, tanulhatok még, mielőtt eligazolok. S arra is emlékeztetnék mindenkit, hogy a CSZKA katonacsapat volt, ahol fegyelem uralkodott, és olyan kiváló játékosai voltak, mint Ivanov, Penev, Kosztadinov.

Amikor megérkeztem Barcelonába, gyorsan ment az alkalmazkodás a barcelonai emberekhez, közeghez. Nagyon sok hasznos tanácsot kaptam Minguellától és a környezetétől. Velük szinte minden nap elmentem a Montjuïc melletti Pompeia Teniszklubba, ahol nagyon sokat teniszeztünk és más sportágakat is kipróbáltunk. Sokat töltöttem a medencében, és sok új emberrel ismerkedtem meg. A másik dolog, amit imádtam, az a helyi gasztronómia különlegességei: a paella, a botifarra, a fehér mongeta, a rizs, a paradicsomos kenyérdarabkák…imádtam ezeket, mivel Bulgáriában is vannak hasonló ételek.

Amikor megérkeztem Barcelonába, az első napokat szabadon eltölthettem Katalóniában. Béreltem egy autót, és utazgattam, igyekeztem megismerni Katalóniát. Sok eldugott kis faluba jutottam el. Emlékszem egy kis falvacskára, Guimerára, amely Lleida közelében volt. Ott mindenki nagyszerűen bánt velem. Igyekeztem az első pillanattól kezdve integrálódni az új otthonomba. És el kell mondanom, hogy a mai napig megállítanak az utcán, bárhol is legyek Katalóniában, és megköszönik nekem azt a sok örömet, amit szereztem nekik. De nemcsak Katalóniában, máshol is érzem ezt: Salamancában, Mallorcán, Malagában vagy Leónban is meleg szívvel köszöntenek.

Ez az oka annak, hogy amikor csak módomban áll, igyekszem visszaadni az embereknek azt a szeretetet, amivel irántam viseltetnek. Például az 1997-es KEK-trófea megnyerése után a címet a Plaça de Sant Jaume téren ünnepeltük, és sikerült rávennem a Genralitat elnökét, Jordi Pujolt és Josep Lluís Núñezt arra, hogy közösen ünnepeljenek a szurkolókkal. Ikonikus pillanat volt ez, amelyre a mai napig sokan emlékeznek. Az öröm pillanatai voltak ezek, amelyeket igyekeztem megosztani az emberekkel, akiktől annyi szeretetet kaptam.

Ugyanez vezérelt 1994-ben is, amikor megnyertem az Aranylabdát. Készíttettem négy másolatot, amelyeket átadtam azoknak, akik ennek a díjnak az elnyerésében tevékeny részt vállaltak: egyet az FC Barcelona Múzeumnak ajándékoztam, egyet a CSZKA Szófiának adtam, egyet Jordi Pujol katalán elnöknek, a negyediket pedig Zselju Zselev, akkori bolgár államfőnek adományoztam. Logikusnak találtam akkoriban, hogy a katalán és a bolgár állam vezetőinek is kifejezzem így a köszönetemet.

Sokat, sőt mindent Johan Cruyffnak köszönhetek. Az első dolog, amit meg kell neki köszönnöm, hogy bízott bennem. Ahogyan fogadott engem. Nem sokkal azután, hogy leszálltam Barcelonában, emlékszem, ezt mondta: ‘Figyeljen rám, addig fogunk együtt dolgozni, amíg meg nem nyeri az Aranylabdát!’ Abban az időben gyakorlatilag ismeretlen srác voltam, és az, amit Cruyff mondott nekem, az nagyon motivált. Ezt követően számtalan alkalommal mondott nekem olyan dolgokat, amelyek beteggé tettek, de mindezzel csak nőtt a vágyam, hogy kimenjek a pályára és megmutassam neki. Johan nagy motivátor volt, és nagyon sokat tett értem és a családomért, amiért örökké hálás leszek neki.

Futballista szempontból a kezdet nem volt annyira könnyű. Alkalmazkodnom kellett az új taktikához, hogy a labdát futtatjuk, nem mi futunk, és ez nehéz volt eleinte a számomra. Amikor azonban megértettem és magamévá tettem az új filozófia minden részletét, az egész dolog működni kezdett. A csapaton belül a légkör kiváló volt, s ez kulcsfontosságú volt a sikerek szempontjából.

Emlékszem arra a napra, amikor a szívproblémái miatt Cruyff nem tudott velünk elutazni Bilbaóba: nem sokkal korábban műtötték a szívét. A csapat győzelemmel akart kedveskedni neki, és ez sikerült is: 6-0-ra nyertünk a San Mamés-ban. Azon a napon az egyik legjobb teljesítményemet nyújtottam a Barçában.

Mint már említettem, mindannyian nagy emberek voltak, nagyszerű társak, jó barátok, akik a pokol kapuit is legyőztük volna. Ez magyarázza azt, hogy a későbbiekben egyetlen pillantásból is tudtuk, hogy mit akar a társunk, mit akarunk a pályán elérni. Most, három évtizeddel később, továbbra is felköszöntjük egymást születésnapjainkon, és fenntartjuk a barátságunkat.

De ki volt a vezére a csapatnak?

Természetesen, Johan Cruyff volt a projekt vezetője, de az öltöző ura, amikor megérkeztem, José Ramón Alexanko volt, a Nagy Kapitány. Mellette ott voltak Bakero, Koeman, Zubizarreta…Mindannyian évekig itt voltak, és mindenki hallgatott rájuk. Aztán voltak más vezérek: ‘Txiki’ Begiristáin volt a viccmester, ő felelt a jó hangulatért; aztán Julio Salinas, aki a fogadások elvesztésében jeleskedett mindig; vagy Laudrup, a bórkóstolás mestere. De voltak még mások is: Goicoetxea volt a vezető, amikor a saláták, spárga és piros paprika került az asztalra; Eusebio a késés vezetője volt; Nadal volt a felelős, hogy mindig legyen az asztalon paradicsomos kenyérdarabka az étkezéseknél. Mindenkinek volt feladata, és soha nem hiányzott semmi. Mindannyian nagyon sokat segítettek nekem barcelonai éveim alatt. És nem csak ők.

Például, amikor az egyik Clásicón megtapostam a játékvezetőt (Urízar Azpitarte), a csapat sokat foglalkozott velem, hogy megnyugtassanak. Nagyon fiatal voltam, és Cruyff illetve Rexach hosszasan elbeszélgettek velem, hogy kicsit higgadtabb legyek. Mindig nagyon határozott karakter voltam, és ezen kellett kicsit dolgoznom, de arra vigyáztam, hogy mindez ne változtassa meg személyiségemet. Büszke vagyok a személyiségemre: karaktert megvásárolni nem lehet a gyógyszertárakban. Az vagy van, vagy nincs az embernek.

Ebből a kezdeti epizódból megtanultam, hogy nyugodtnak kell lennem a futballpályán. Azt mondtam magamnak: ‘Ne csináld ezt, ne csináld azt!’ Ezen felül el kell mondjam, hogy az évek során jó kapcsolatom alakult ki Urízar Azpiartéval, akivel az az incidensem megesett. Meglátogattam őt otthonában, Bilbaóban, és ő jelen volt Bulgáriában, amikor bemutatták az életrajzi könyvemet. Végül ő is aktív része lett a futballtörténetemnek.

Sokan segítettek nekem abban, hogy sikeres legyek Barcelonában. Cruyff, Rexach és Toni Bruins mellett Carles Naval és Rodolfo Peris; az erőnléti edzők Ángel Vilda és Joan Malgosa; a masszőrök Ángel Mur és Jaume Langa; az orvosok Carles Bestit, Josep Borrell és Fernando Baños; ki kell emelnem a gyógytornászok Ferrán Arnedo és Salva Hellín munkáját is. Mindannyian nélkülözhetetlenek voltak a jó teljesítményemhez.

Nem feledkezhetem meg Josep Lluís Núñez és felesége nagyságáról sem, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy a Parmába történő eligazolásom után, visszatérhettem Barcelonába. Természetesen, a Barça 1996-os elhagyása a legrosszabb döntés volt, amit életemben megtettem. Ha lenne egy varázspálcám és megváltoztathatnék egyetlen dolgot a pályafutásomban, az ez lenne. Szerencsére egy évvel később visszatértem. Nem akarom kifelejteni Joan Gaspartot, Anton Parerát, Nicolau Casaus-t, Amador Bernabéut sem a sorból, mint ahogy Minguellának és Paco Venturának is hatalmas köszönettel tartozom. Mindannyian nagyon fontos személyek számomra és a családom számára is.

Hálás vagyok mindegyiküknek, és természetesen a rajongóknak is. Sokszor előfordult, hogy elmulasztottam olyan gólokat, amelyeket lehetetlenség volt kihagyni, a Camp Nou közönsége viszont mégis tapsolt, éljenzett és felvidított. Engem és az egész csapatot is. A szurkolók nélkül ezek az évek nem történhettek volna meg.

Mindenkinek hatalmas ölelést küldök Miamiból, különösen ezekben a nehéz napokban.

¡Visca el Barça! ¡100%!”