1943–at írunk. Már fél évtizede tombol a diktatúra. Már ötödik esztendeje, hogy hatalomra jutott a fasiszta diktátor. Már négy esztendeje, hogy megtörtek a köztársaság – pártiak. Már 4 éve elmúlt, hogy elszállt a sötétbe Dolores Ibárruri híres mondása: „No pasarán” – „Nem törtök meg!”. Megtörtek, és kezdetét vette a csend, a némaság, a megfélemlítés korszaka. Amiből sajnos, a sport, a labdarúgás sem maradhatott ki. Erről szól az alábbi írás: egy futballbotrányról, és ezen keresztül Katalónia mindennapjairól a francói rezsim nyomása alatt.

A diktatúra születése

A XX. század első harmadának spanyol belpolitikája ellentmondásokkal, sikeres és sikertelen puccsokkal, politikai gyilkosságokkal tarkított időszak volt. Az ellentét a királypárti és a köztársaság-párti politikai erők között húzódott. A királyság 1931-ig, XIII. Alfonz emigrálásáig tartott, de ennek utolsó időszakát Primo de Rivera tábornok diktatúrája határozta meg. 1931-ben, a király távozása után kikiáltották a II. Köztársaságot, amely azonban nem tudott felülkerekedni a belső ellentéteken, társadalmi feszültségeken. A pattanásig feszült helyzetet egy politikai gyilkosság „lobbantotta lángra”: 1936-ban republikánus rendőrök meggyilkolták Calvo Sotelót, a nacionalista ellenzék vezetőjét. Ez jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy 1936. július 17-én a Spanyol-Marokkóban állomásozó tábornokok, Francisco Franco y Bahamonde vezetésével katonai puccsot robbantsanak ki. Ezen a napon Franco bejelentette, hogy a köztársaságnak vége, Spanyolország ismét királyság. A puccsisták spanyol földre lépve, gyorsan haladtak előre, és július 23-án Burgos-ban nacionalista ellenkormányt alakítottak, melynek vezetője Franco lett. Ezzel kezdetét vette a 3 éves öldöklés, amelybe idegen hatalmak is beavatkoztak.

A spanyol polgárháborút a II. világháború „előszobájának” tekinti a szakirodalom, ahol a majdan szembenálló felek kipróbálhatták katonai arzenáljukat, így a háborút a tömegpusztítás bölcsőjének tekinthetjük. Egy kísérletnek, amelynek emberek voltak az alanyai. A németek a Kondor Légiót küldték Franco megsegítésére, és Mussolini is őket támogatta, míg a köztársaság-párti, baloldali kormányt a Szovjetunió, és több tízezernyi önkéntes kommunista segítette. A polgárháború szomorú momentumára 1937. április 26-án került sor: a Kondor Légió ekkor szinte teljesen elpusztította a baszk Guernica városát: 1645 halott és 889 sebesültet említ a hivatalos statisztika. Guernica a polgári lakosság elleni terror jelképévé vált a spanyol polgárháború óta.

A polgárháborúban a baszk és katalán nemzet a köztársaság-párti kormányt támogatta, a francóista erők ellen a legvégső időkig kitartott, és az utolsó erejükig harcoltak. Mindez azonban kevés volt: 1939. április 1-jén Franco csapatai elfoglalták Madridot, ezzel a polgárháború a nacionalista erők győzelmével ért véget. Ezzel kezdetét vette a 36 éves fasiszta diktatúra, élén Franco tábornokkal. A köztársaság-pártiak, baloldaliak, szabadon gondolkodók, kommunisták retteghettek: akiknek nem sikerült emigrálni, azokra üldöztetés, megalázás, börtön, legrosszabb esetben halál várt.

Az írás témája ennek a rezsimnek a hatása a sportra, főleg az FC Barcelona életére, mindennapjaira. Miképp élték meg a katalán nemzet tagjai a diktatúra évtizedeit? Milyen volt futballozni ezekben az években Spanyolországban?

Az első áldozat

A Klub számára a polgárháború meglehetősen fájdalmas eseménnyel vette kezdetét. A Klub, és a spanyol labdarúgás történetében példátlan módon az elnök politikai gyilkosság áldozata lett. Sötét kor, sötét árnya volt ez, amely hosszú évekre meghatározta a Blaugrana és a rendszer viszonyát.

Josep Sunyol i Garriga (1898. július 21. Barcelona – 1936. augusztus 6. Sierra de Guaderrama) katalán ügyvéd, újságíró és politikus volt, amikor 1935-ben az FC Barcelona elnökévé választották. A katalán közéletnek már fiatal korától aktív tagja volt, mint radikálisan baloldali, köztársaság-párti személyiség. Következetesen képviselte ezeket az eszméket, így 1931 után még aktívabban vett részt a közélet alakításában. 1928-ban került be az FC Barcelona igazgató-tanácsába. 1930-ban „La Rambla” néven militáns újságot indított a Rivera – diktatúra ellen. 1931-ben a madridi cortez tagjává választották a radikális baloldali ERC (Esquerra Republicana de Catalunya) színeiben, majd 1933-ban és 1936-ban újraválasztották. Eközben a sportéletnek is aktív résztvevője volt: megválasztották a Katalán Autómobil Szövetség, és a Katalán Labdarúgó-szövetség elnökévé. 1935-ben pedig az FC Barcelona elnöke lett.

A polgárháború kitörése azonban teljesen háttérbe szorította a futballt, Sunyol sem ezzel, hanem inkább a politikával foglalkozott. Ez lett a veszte. 1936. augusztusban a Madrid körül harcoló köztársaságiakat kívánta meglátogatni, de a hegyekben eltévedt. Sunyol ekkor a nemzeti erők kezére került, és azok tárgyalás nélkül kivégezték! Az elnök eltűnésének, majd halálának híre teljesen felkavarta a Klubot.

A Barça a polgárháborús években

Az elnökgyilkosság követően a Csapat és stadionja is válságos időket élt át. Barcelonában és Katalóniában nemcsak a polgárháborús állapotok erősödtek meg, hanem az anarchikus csoportok tevékenységei is. Az anarchisták egy csoportja 1936-ban le akarta foglalni a Les Corts-ot a munkásszervezet nevében. A nyári szünet okán a stadion szinte üresen állt, így a gondnoknak kellett riasztania a vezetőséget, akik gyorsan cselekedtek. Az El Mundo Deportivóban közleményt jelentettek meg, miszerint az FC Barcelona feloszlatta önmagát, munkástanácsot alakított és a fasiszták elleni harc mellett kötelezte el magát.

A csapat élete ezen állapotok közepette nehézkessé, sportolásra lehetetlenné vált, így kapóra jött a csapatnak szóló meghívás Mexikóból 1937 tavaszán. Az együttes Patrick O’Connell vezetésével útra is kel – már persze azok, akik nem emigráltak, vagy szöktek Franciaországba. A mexikói kaland nemcsak a távolság miatt nyúlt hosszúra. A játékosok futballozni akartak, hisz ehhez értettek: Spanyolországban a viszonyok erre nem voltak adottak. Így a 10 meccsből álló mexikói túra után a csapat átutazott az Egyesült Államokba, ahol bemutató-mérkőzéseken szórakoztatta a helyi közönséget. A túra végén Rosendo Calvet klubtitkár és négy játékos tért haza mindössze Barcelonába.

A nemzeti erők győzelme, Franco tábornok („El Generalísimo”) hatalomra jutása teljesen új helyzetet teremtett a katalán egylet számára. Barcelona végig a köztársaság-pártiak küzdelmét támogatta, a Klub is diszponálta magát, így nem volt kérdéses: a megtorlást, a büntetést nem kerülhetik el. A megtorlásnak tízezrek estek áldozatul, és ehhez felhasználták az FC Barcelona tagnyilvántartását is. A büntetés sokrétű volt: börtön, emigrációba kényszerítés, kitoloncolás, vagy halál. Ezrek haltak meg a diktatúra börtöneiben, emberek százait kínozták halálra vallatás közben, nagyon sokan még a bírósági tárgyalóteremig sem jutottak el. 1939 nyarától a diktatúra megtorló-gépezete teljes gőzzel beindult, nem volt menekvés.

Mindezt a Klub sokszorosan megismerte, és átélte. Az FC Barcelona már ekkor sem egy normál, szimpla Klub volt, hanem annál sokkal több. Igaz, ekkor még a messze távolban voltak Nárcís de Carreras szavai, mégis kijelenthető: több volt a Barça, mint egy Klub. Egy egész nemzetet, egy népet, egy eszmevilágot képviselt. Magán hordozta a katalán nemzet történelmét, múltját, gondolatvilágát: egy szabad nép szabad fejlődését. Akik ide tartoztak a katalán nemzeti öntudat képviselői voltak, az önállóság, a politikai-társadalmi szabadság követői voltak. Olyan érzéseké, olyan gondolatoké, melyek a Franco-rezsim világképébe nem igazán fértek bele. Tehát: üldözni, irtani, gyengíteni kellett. Mindent meg is tettek ennek érdekében a diktatúra emberei.

Amikor a nemzeti erők elfoglalták a katalán fővárost, a stadionba is be akartak vonulni, hogy pusztításba, rombolásba kezdjenek. A várost elfoglaló csapatok parancsnoka pedig katonai kaszárnyának szemelte ki a labdarúgás szentélyét. A legenda szerint Rosendo Calvet a Les Corts elé érkező katonaság parancsnokát ekképp fogadta:

„Uram, Ön a sport és a testedzés temploma előtt áll. A harcok alatt mi megőriztük annak. Önön múlik, mi lesz a további sorsa.” /Kormanik-Moncz: Barcelona, p. 36./

A tiszt megnyugtatta a klubtitkárt, hogy nem kezdenek rombolásba. Ezzel azonban véget is ért a romantikázás. Kezdetét vette a teljes eszmei, politikai megfélemlítés időszaka.

A Barcelona stadionját, szurkolóit valóságos „eszmei tisztítótűznek” vetették alá. Mindent ki akartak irtani, ami Katalóniához, a néphez tartozik. A hatalom mindent elkövetett azért, hogy a nemzeti érzés szimbólumai örökre eltűnjenek a történelem süllyesztőjében. A katalán rigmusok skandálását betiltották, a katalán nemzeti jelképek megjelenését sem engedélyezték. Minden bűnnek, tiltott dolognak számított, ami a katalán nemzeti öntudatra utalt volna. A katalán zászló lengetése főbenjáró bűnnek számított. Mindez az FC Barcelona szimbólumainak külső megjelenésében is megmutatkozott. A címer katalán mezőjének négy piros sávjából kettő „elveszett” – ezáltal az új kombináció már nem a katalán tartományi lobogóra emlékeztetett, hanem a spanyolra. S így lett a Football Club Barcelona elnevezésből Club de Fútbol Barcelona…

A korabeli viszonyokról a ma szurkolójának kevés elképzelése lehet, s szabad világunkban az akkori viszonyok felfoghatatlanok voltak. A sport szellemiségével a politikai nyomásgyakorlás felfoghatatlan. Pedig az akkori szurkolók visszaemlékezéseiből ez tárul a szemünk elé. A lelátóról eltűntek a katalán lobogók, elhallgattatták a katalán nyelvű buzdító rigmusokat – a csend vészjósló és félelmetes volt. A csapat mindennapjait a diktatúra fojtogató szorítása határozta meg. A Klub belső válságát, gyökereinek elvesztését erősítette, hogy a CF Barcelona elnökét nem a tagság választotta, hanem a rezsim a hozzá hű katalán embereket ültette a vezető pozíciókba. 1939-42 között Enrique Pineyro, majd újabb három esztendeig Josep Vendrell, egy magas rangú katalán katonatiszt töltött be az elnöki posztot. Mindketten a diktátor elkötelezett hívei voltak, Franco hű szolgálói. A Klub vezetésekor a központ akaratát tartották szem előtt, a nemzeti szimbólumok használatát következetesen megtiltották, tevékenységük mégse mondható negatívnak. A Klub érdekében kifejtett erőfeszítéseiket a jövendő kor is elismeri. A diktatúra szorításában mindent megtettek annak érdekében, hogy a Klub életben maradjon, működjön és fejlődjön. Pineyro elnöksége alatt a Klub tagjainak létszáma közel négyszeresére növekedett, majd Vendrell elnöksége végén a csapat újfent bajnoki címet ünnepelhetett.

Az emigránsok visszatérnek: Escolá, Raich, Balmanya

Amint arról már említést tettem, az 1936/37-es amerikai túráról nagyon sokan nem tértek haza, sokan pedig külföldre távoztak. Az 1939/40-ben újrainduló országos bajnokságra újra kellett építeni az egész csapatot, ami nem bizonyult könnyű feladatnak. A meghatározó játékosok emigrációban voltak, a megtorlástól félve nem tértek haza. A polgárháború előtti együttesből csupán 3 (!) játékos maradt hírmondónak: Franco Florensa, a kapus Joan Josep Nogués és Salvador Soler. A többiek új emberek voltak – ez hatalmas teljesítmény volt, ami majdnem meghaladta a szakvezetés képességeit. Az 1941/42-es szezon végén például csak osztályozóval tudta megőrizni a csapat az első osztályú tagságát.

1939 őszén az Emilin, Herrerita, Homedes, León, Ribas, Riera, Rocasalano, Roselénch, Sospedra fémjelezte csapat vágott neki a La Liga küzdelmeinek. Ebben az idényben mutatkozott be a felnőtt csapatban 3 meccs erejéig Mariano Martín is. A következő szezontól aztán a csapat meghatározó alakjává emelkedett. 1940-ben került a csapathoz Josep Bravo, Valle Mas, 1942-ben César Rodríguez, Gonzalvo III. Ezzel együtt nagyon nehéz napokat éltek meg a csapat tagjai, támogatói és vezetői. Nehéz volt a kibontakozás a diktatúra szorításából. 1939-41 között Josep Planas, 1942-44 között pedig Joan Josep Nogués szakmai vezetésével próbáltak meg talpon maradni, és eredményt elérni. Az egyetlen sikert az 1942-es spanyol kupa megnyerése jelentette, amikor a madridi döntőben hosszabbítást követően 4-3 arányban verte a csapat a Bilbao együttesét.

A Klub elnökének, Josep Vendrellnek a közbenjárására a központi vezetés engedélyezte a „törvényen kívüliek” hazatérését, és pályára küldését. Így az 1943/44-es szezonban már a keret tagjaként léphettek pályára az emigrációból a közelmúltban hazatérő katalán legendák. 1943 őszén a csapat jelentősen megerősödött Josep Raich, Josep Escolá és Doménec Balmanya játékengedélyének megadásával. Ebben az idényben lett a felnőtt keret tagja Juan Zambudio Velsaco is, a legendás kapus. No, de ne szaladjunk ennyire előre az események menetében. Az 1943-as esztendő más szempontból maradt emlékezetes. A központi akarat és a katalán csapat közötti feszültség egyik legeklatánsabb eseményére került sor, amely a spanyol labdarúgás egyik szégyenfoltjaként hagyott nyomot annak mozgalmas történelmén.

1943. június 13. vasárnap – a gyalázat napja

Akadhat olyan olvasónk, aki szerint ez a fejezetcím erős, vagy túlzó. Biztos igazuk van nekik is, de azoknak is, akik szerint helytálló ez a megfogalmazás. Akik azonban hallottak erről a skandallumról, valószínűleg osztják a megfogalmazás helytálló mivoltát. Akik nem, most elolvashatják, és megértik a kicsit erős alcímet.

Mi történt 1943 e vasárnapján? Mi az az esemény, ami huzamosabb ideig meghatározta a két Klub viszonyát, s rányomta bélyegét a Klub és a szövetség viszonyára? Egyáltalán meg lehet-e emészteni ezt a fajta félelemkeltést, játékvezetői részrehajlást?

A Copa Generalísimo 1942/43-as kiírásának elődöntője úgy hozta, hogy szembekerült egymással a két „nagy”. A párosmérkőzés visszavágója aztán a „chamartín-i botrány” néven vonult be a labdarúgás történelmébe. Az összecsapásnak előzménye is volt. Egy esztendővel korábban a Barça csak osztályozó árán tudta megőrizni első osztályú tagságát (az osztályozón a Real Murcia csapatát verték 5-1 arányban), ami mögött a katalán szurkolók a Madridból irányított játékvezetők aljas ármánykodását látták. 1943-ban a Real háza táján füstölöghettek volna, hisz akkor a Madrid lett 10. a bajnokságban, de ott más okokat láttak a szerény eredmény mögött.

Mindezek után nem csoda, hogy a két csapat parázs hangulatban készülődött 1943 nyarán a kupameccsekre. A kupameccs első felvonását Barcelonában rendezték, ahol a Blaugrana a következő felállásban szerepelt: Miro – Benito, Curta, Raich, Roselénch, Calvet, Sospedra, Escolá, Martín, César, Valle Mas. A kemény összecsapásokkal tarkított meccset a Barcelona nyerte 3-0-ra Valle Mas, Escolá és Sospedra góljaival. A katalán gárda győzelmébe azonban sem a Real, sem a madridi sajtó nem volt hajlandó belenyugodni. A visszavágóig a fővárosi lapok pszichológiai hadjáratot indítottak a Blaugrana ellen. Kijátszották a politikai kártyát, a madridi közönséget nyíltan a barcelonai szurkolók ellen hangolták. A visszavágóra tehát még jobban felizzott hangulatban került sor. A cél itt már nem az egyszerű győzelem, hanem az ellenfél leigázása, megszégyenítése, mondhatni megsemmisítése volt.

A Barça már a meccs előtti este szembesült az ellenséges hangulattal. Hiába költöztek másik szállodába, éjszakájuk nem telt nyugodtan. Azonban ez még csak a kezdet volt. A lényeg ezután következett. A mérkőzés előtt kinyílt a vendégek öltözőjének ajtaja, és José Finat, az állambiztonság első embere lépett be rajta.

„Igyekezzenek fejben tartani, hogy önök közül néhányan nem éppen hazafiak, és csak a rezsim jóindulatának köszönhetően futballozhatnak!” – mondta a magas rangú látogató, aki egyértelműen a külföldre emigrált Barça – játékosokra utalt ezen mondatával. /Moncz-Kormanik: Barcelona, p. 43./

Ilyen lelkiállapotban léptek a gránátvörös-kék alakulat játékosai a Chamartín – stadion gyepére, ahol pedig a felajzott, felhergelt madridi szurkolók „szívélyes” fogadtatásában részesülhettek. Az ellenséges hangulatban lejátszott mérkőzés végkimenetele nem lehetett kérdéses. Mindenki tisztában volt a ténnyel: itt, ezen az estén a Barcelona csapata vereségre van ítélve, csupán a vereség nagysága volt kérdéses! A Real hamar vezetést szerzett, de a katalánok nagyon jól tartották magukat, egészen addig, amíg a meccs bírája színre nem lépett: a beszámolók szerint teljesen jogtalanul kiállította a csapat védőjét, Benítót, aminek hatására a hátsó alakzat megbomlott, a csapat pedig összeomlott. A szünetben 8-0 arányú Real vezetés állt az eredményjelző táblán! A vége 11-1-es vereség lett, a csapat szépítő találatát Mariano Martín szerezte. A visszavágón ugyanabban az összeállításban szereplő csapat legyőzött ellenfélként hatott, játékosait, vezetőit megszégyenítették, megalázták. De nemcsak a Barçát szégyenítették meg, hanem a sport szellemiségét is lábbal tiporták! A sors pedig igazságot szolgáltatott: megtestesítője az Athletic Bilbao, eszköze pedig Telmo Zarra volt: az ő góljával nyert a baszk egyesület a döntőben a Real felett.

Végül nézzük meg, miképp vélekedett a La Prensa című katalán újság egyik fiatal újságírója a chamartíni 11-1-ről. „Ha 4-0-ra kap ki a Barça, lenne értelme egy-egy játékos felelősségét firtatni, ám egy tízgólos vereségnek kell, hogy legyen valami mélyebb magyarázata. A Barcelona nem rosszul játszott, hanem egyáltalán nem játszott. A vendégcsapat játékosai a legtisztább helyzetekben sem mertek szerelni, mert a közönség már akkor is a vérüket kívánta, ha csak megérintettek egy madridi futballistát. Szomorú volt mindezt átélni. Nem mondom, hogy a Real játékában ne fedezhettünk volna fel szépséget. A középpályája kitűnő volt, játékosai uralták a játékot, no de mindez nem nagy érdem, ha ebben senki sem próbálja megakadályozni őket…”Az ifjú újságírót Juan Antonio Samaranch-nak hívták, akiről mindenki tudta, hogy katalán, de neveltetésénél fogva Franco híve. /Kormanik-Moncz: Barcelona, p. 43./

A szörnyű este történéseit nehezen emésztették meg a katalán fővárosban. A botrány hosszú éveken keresztül végigkísérte a csapat életét, mindennapjait. Ugyanakkor a rendszer is tisztában volt vele: az esemény nem szolgálta a központi akarat érdekeit. Senki sem akart újabb belső forrongást, belső feszültséget. Madridi politikai nyomásra lemondott Enrique Pineyro az FC Barcelona elnöke, és ugyanígy cselekedett madridi kollégája is. Ekkor lett a ‘király klub’ elnöke Santiago Bernabéeu (1943-78-ig), aki Franco oldalán, katonaként részt vett a polgárháborúban és részese volt azon ezredek egyikének, amely lerohanta Katalóniát… A Spanyol Labdarúgó-szövetség mindkét klubot 25 ezer pezetás büntetéssel sújtotta, és még az év folyamán két barátságos meccs lejátszására kötelezte őket. Az első mérkőzésre Madridban került sor, ezen 1-1 arányú döntetlen született, a gránátvörös-kékek találatát Betancourt szerezte. A „visszavágót” a Les Corts-ban rendezték, ahol a Blaugrana 4-0-ra győzött a „királyi gárda” felett, a gólokon a triplázó Martín és Josep Bravo osztoztak. A visszavágót 1943 Karácsony másnapján rendezték… Érdekességként jegyezném meg, hogy 1944. január 2-án pedig bajnoki mérkőzés keretében találkozott egymással a két csapat a Chamartínban: Real Madrid – FC Barcelona 0-1, gólszerző: Valle Mas.

A botrány rávilágított az egész rendszer fonákjára: rend lett, véget értek a belső feszültségek, de milyen áron? Ezrek és ezrek halálán keresztül vezetett el az út a nyugalomhoz. Egy egész népet, nemzetet hallgattatott el a Franco-rezsim, fosztotta meg jogaitól, szabadságától, önállóságától. Katalánnak lenni bűn volt, sértés. Katalónia életére rátelepedett a megtorlás, a megfélemlítés, az „új rend”. Ernest Caballero, Franco fő ideológusa mondta a Les Corts 1939. júniusi újranyitásakor: „Ezentúl másképp lesz!” Milyen igaza volt, minden másképp lett. A katalán nép szimbólumai, a Klub jelképei eltűntek, átalakultak, és a központi akarathoz igazodtak. A fasiszta diktatúra minden téren üldözte a katalánizmust. Aki az útjába került, ridegen elsöpörte, de egy Nép, egy Nemzet érzéseit nem törölhette el, nem törhette meg. És 1977-ben ennek ünnepélyes megnyilvánulására is sor került: az emigrációból hazatért Dolores Ibárrurit a parlament tagjai felállva tapsolták meg, miközben I. János Károly király hozzá lépett, és meleg kézszorítással adta az ország tudtára: a diktatúrának végleg vége! Nem törtek meg…

SOM I SEREM!