A ‘Dream Team’ sikerkorszaka

Közzétette: Blaugrana.hu

Amikor az ember ezt a két szót hallja, látja, olvassa, hogy „Dream Team”, egyből tudja, mit takar ez a fogalom. Persze, a sport terén több csapatot is illettek ezzel a két szóval. Emlékezzünk csak az 1992-es barcelonai olimpia halhatatlan amerikai kosárcsapatára, amelyben Jordan, Barkley és társai pattogtatták a labdát. Azonban Barcelonával kapcsolatban egy másik ilyen halhatatlan együttes neve is fennmaradt. Egy csapaté, melyre mindenki emlékszik, melyet mindenki tisztel, melynek nevét minden Blaugrana-szurkoló áhítattal ejt ki. Róla, róluk szóljon hát a következő írás, mellyel tisztelegni szeretnénk egy négyszeres bajnok gárda tagjai, vezetői emléke, játéka előtt!

A változás szele

Az 1987/88-as idényben a spanyol Luis Aragonés Suárez ült a csapat kispadján. Vezetésével a Barça meglehetősen gyenge szezont futott a Primera Divisiónban: a 38 bajnoki forduló alatt a 15 győzelem mellé 14 vereség is párosult, s ennek megfelelően 39 pontjával csak a hatodik helyen zárta a sorozatot. Barcelona gránátvörös-kék felén ez elfogadhatatlanul gyenge szereplésnek minősült – akkor is, és máskor is. Némi gyógyírt a „sebekre” a Király Kupában elért végső győzelem jelenthetett: a döntőben Alexanco góljával 1-0 arányban múltuk felül a baszk Real Sociedad csapatát. Mindez azonban a szakvezetésnek kevés volt.

Mind a védelem – 44 gólt kaptak a bajnoki meccseken -, mind a támadósor – 49 lőtt gól – felettébb gyenge idényt futott. Sem a hátsó alakzat, sem a támadósor teljesítménye nem volt méltó a Csapat múltjához, hírnevéhez. Nem volt meg a megfelelő összeköttetés a két csapatrész között, a játékosok sokszor nem találták a helyüket. A Venables alatt megszokott eredmények, látványos játék elmaradása elégedetlenséggel töltötték el a katalán egylet vezetőit, szurkolóit. Az egyetlen értékelhető teljesítményt az angol gólvágó, Gary Winston Lineker nyújtotta a maga 16 találatával. A csapat „esze”, irányítója, a német Bernd Schuster sem volt már a régi. Ugyan 30 bajnokin a pályára lépett, de többet volt elfoglalva vélt vagy valós sérelmeivel, mint a játékkal, a góllövéssel.

Mindezen nehézségek, negatív fejlemények után nem volt meglepő, hogy Núnez elnök menesztette a csapat kispadjáról Luis Aragonés-t. A klubvezetés, Núnezzel az élen úgy döntött, visszanyúl az alapokhoz, és a csapat korábbi legendás játékosát, a holland Johan Cruyffot nevezi ki vezetőedzőnek. Johan I segítőjének egykori játékostársát, a katalán csatárzsenit, a szeretett és megbecsült Carles Raxach Cerdát választotta maga mellé. A padon tehát a ’70-es évek két kimagasló egyénisége foglalt helyet.

Cruyff edzői pályafutását nevelőegyesületénél, a holland Ajax Amszterdamnál kezdte: 1985 és 1988 között volt a holland élcsapat edzője. Trénerkedése alatt a csapat két holland kupát (KNVB Cup; 1986, 1987) és egy Kupagyőztesek Európa Kupáját (1988) nyert. Megállapítható, hogy a kiváló játékos nagyszerűen kezdte edzői pályafutását is: amit a pályán tudott játékosként, azt kellő szakmaisággal tudta átadni edzőként is. Ritka az ilyen, mert aki játékosként zseniális, az nem garancia arra, hogy edzőként is kiemelkedő eredményekre lesz képes.

Az átmenet esztendei

Amikor Johan Cruyffot kinevezték az FC Barcelona vezetőedzőjévé, nemcsak szakmai téren kellett újat hoznia, hanem mentális „renovációra” is szükség volt. A Csapat belső szerkezete megbomlott, az egyénieskedés nyert teret. A fő „hangadó” ezen a téren a „Szőke Angyal” volt: Schuster zseniális labdarúgó volt, de nagyon öntörvényű, karakán jellem. Nemegyszer került ellentétbe a klubvezetéssel, az edzői stábbal. Ez pedig hosszú távon megengedhetetlen volt, Cruyff pedig nem olyan személyiség, aki ezt annyiban hagyta volna. Így kinevezését követően egyik első dolga volt, hogy a renitenskedő németet eltanácsolta a klubból. Schuster pedig híven önmagához, az ősi riválisnál, a Real Madridnál lelt új „otthonra”.

A másik nagy távozó, a középpálya meghatározó alakja, Victor Munoz volt. Munoz azonban nem magatartásbeli indokok miatt igazolt a Sampdoriába, hanem a fiatalítás jegyében váltott klubot. Cruyff a 31 éves zaragozai helyébe a baszk José María Bakerót igazolta le, aki a következő 9 esztendő meghatározó alakjaként írta be magát a Klub históriás könyvébe.
Ugyancsak a fiatalítás igényének esett áldozatul az elmúlt hat év meghatározó alakja, Francisco Javier Clos, a gólerős csatár. Helyére érkezett az Athletic Bilbao csapatából Julio Salinas, aki kiváló választás volt. 1983-84-ben a Segunda División gólkirálya volt, fiatal, feltörekvő, ambíciózus. A csatársor másik új tagja Aitor Beguiristáin lett, aki 24 évesen érkezett a Real Sociedadtól. A baszk egyesületben hat idényt játszott, és Bakero csapattársaként biztosítva volt, hogy a pályán kiválóan megértik majd egymást. A Barcelonában eltöltött hét idénye alatt 223 bajnokin lépett pályára Txiki, és ezeken 63 gólt ért el. A Dream Team egyik meghatározó alakja volt, igazi csapatember, akire mindig lehetett számítani.

Ugyan a keretnek még 1988/89-ben is tagja volt, de lehetőséget nem kapott az idősödő legenda, a zseniális középhátvéd, a mindenki által tisztelt Migueli. Az 1988 nyarán 37 éves „Tarzan” hatalmas pályafutást tudhatott maga mögött, így elégedetten vonulhatott vissza az aktív pályafutástól. Méltó utódját egy évig kereste Johan I, mígnem a PSV Eindhoven csapatánál meglelte: 1989 nyarán csatlakozott a Barçához Ronald Koeman, a Dream Team vezéregyénisége, a kapusok réme, a „nehéztüzérség” megtestesítője. Minden idők egyik legeredményesebb középső védőjeként írta be nevét a történelemkönyvekbe.

A védelem tengelyének másik tagja is távozott: Miranda Concepción Gerardo helyét „Nando” – Fernando Munoz García – vette át, mindössze két idényre. Ebben a két idényben – 1990-1992 – azonban a csapat alapembereként tevékeny részese volt a sikereknek. A balhátvéd posztján 1990-ben mutatkozott be Albert Ferrer, a barcelonai születésű, saját nevelésű játékos. Fontos kiemelni egy másik ifjú titán nevét, aki a Real Valladolid együttesében szerzett magának hírnevet: Eusebio Sacristánról van szó, aki 1988-95 között 203 bajnokin 14 gólt lőtt. A Cruyff-féle csapat alapembere volt a kiváló középpályás, aki leginkább a védekező feladatokat látta el a pálya közepén. A kiváló játékos később Frank Rijkaard edzői stábjának tagja volt 2003 és 2008 között. Cruyff kinevezése után mindössze egy esztendeig maradt a kiváló angol csatár, Gary Lineker, aki utolsó szezonjában is maradandót alkotott.

Az átmeneti időszakban a folytonosságot mindössze négy játékos jelentette. Az egyik ilyen a kapus személye volt. Az 1986 nyarán a Bilbao együttesétől érkezett Andoni Zubizarreta, mindjárt első idényében Zamora-díjat nyert. Ezt követően egészen 1994-ig szolgálta a gránátvörös-kék színeket: 301 bajnokin védte a Barça kapuját. A másik változatlan láncszem Julio Alberto Moreno volt, aki 1991-es visszavonulásáig meghatározó része volt a védelemnek, mint balhátvéd. Utolsó idényében súlyos sérülést szenvedett, aminek következtében 33 évesen pályafutása befejezésére kényszerült. A mindig nagyon magabiztos védő pótlása nem volt egyszerű Johan Cruyff számára, de az eredményekből láthatólag sikerült – Ferrer személyében. Ugyancsak az állandóságot jelentette José Ramón Alexanco szereplése, aki már 1980-tól szolgálta a Blaugranát. A barakaldói születésű középső védő egy igazi legenda, ikon volt a csapatban. Így nem csoda, hogy Cruyff továbbra is számolt vele. Hatalmas elégtétel és öröm volt a számára, mikor a BEK-döntő 113. percében pályára léphetett, megkapta a kapitányi karszalagot, és az emelvényen állva először emelhette a magasba a trófeát!

Az első sikerek

Az új éra első sikereire nem kellett sokat várni a katalán fővárosban. Igaz, ehhez adott volt minden: kiváló játékoskeret, új, ambíciózus edző, tökéletes másodedző, és sikerre éhes újoncok. A csapat a tapasztalat és az ifjúi győzni akarás egészséges egyensúlyát mutatta, ami minden győzelem, minden siker egyik alapvető záloga. Azt gondolom, hogy a Dream Team csapatának első tétmérkőzéséről külön is beszámolhatunk, hisz a kezdetről van szó. A bajnokság kezdete előtt Cruyff fiai nem kevesebb, mint 23 (!) felkészülési meccset játszottak, hogy a bajnoki rajtra összeszokjanak. A felkészülési időszak 1987. július 25-én kezdődött, és 5 hét alatt sikerült abszolválni ezt a 23 mérkőzést.

A La Liga első fordulójában mindjárt egy városi rangadóra került sor a Nou Campban. 1987. szeptember 3-án a Zubizarreta – López Rekarte (Urbano), Alexanco, Julio Alberto, Eusebio (Amor), Luis Milla, Roberto Fernández, Soler, Carrasco, Julio Salinas, Beguiristáin összeállítású csapat futott ki a hazai pálya gyepére, hogy 2-0 arányú győzelemmel örvendeztesse meg a szurkolóit. A hazai győzelemhez Beguiristáin és Roberto góljai járultak hozzá. Elmondható tehát, hogy a bemutatkozás fényesre sikeredett. A folytatásban a bajnoki szereplés nagyon pozitívra sikeredett: a bajnokság egésze alatt tartottuk a lépést a Real Madrid csapatával, amely évek óta szinte ugyanazzal a játékoskerettel játszik, azaz: sokkal összeszokottabb gárda, mint az újjáalakuló Barça. A két „klasszikus” során a fővárosiak felé billent a mérleg nyelve: a Bernabéuban 2-0 arányú vereséggel, hazai pályán 0-0-s döntetlennel zárult az összecsapás. A bajnokságot a csapat a 2. helyen zárta: 23 győzelem, 11 döntetlen, és 4 vereség állt a csapat neve mellett; a csatársor 80 gólt „termelt”, míg a hátvédsor 26 alkalommal kapitulált az ellenfelek előtt. A Király Kupában az Atlético Madrid jelentette a végállomást.

Viszont a nemzetközi hadszíntéren siker koronázta az új edző új csapatának erőfeszítéseit. Az 1988-as kupagyőzelem jogán a KEK-sorozatban indulhatott a katalán gárda, amelynek végén a csapat eljutott egészen a fináléig. Az 1. fordulóban az izlandi Fram Reykjavík csapatán kettős győzelemmel (2-0, 5-0) jutott túl a katalán egyesület: az odavágó hőse Julio Salinas volt, a visszavágóé Beguiristáin, mindketten dupláztak a meccseken. A legnehezebb párharcot a nyolcaddöntő hozta: a lengyel Lech Poznan csapatával otthon és idegenben is 1-1 arányú döntetlen született, így csak büntetőrúgásokkal sikerült a továbbjutás; mindkét mérkőzésen Roberto volt eredményes. A negyeddöntőben a dán Aarhus együttesén jutott túl a katalán gárda: az idegenbeli 1-0-s győzelmet (Lineker volt eredményes), egy hazai gólnélküli döntetlen követte. Az elődöntőben a bolgár Szredec Szófia következett, amelyet hazai pályán 4-2-re, idegenben pedig 2-1-re vert meg a Barça. A mérkőzések érdekessége, hogy a bolgár csapat mindhárom gólját egy bizonyos Hriszto Sztoicskov szerezte…

A döntőben az olasz UC Sampdoria volt az FC Barcelona ellenfele. A Zubizarreta – Milla (Miguel Soler), Aloisio, Alexanco, Amor, Urbano, Eusebio, Roberto Fernández, Beguiristáin (López Rekarte), Lineker, Julio Salinas összeállítású csapat 2-0 arányban diadalmaskodott Julio Salinas (4.) és Luis López Rekarte (80.) találataival.
A következő szezonban sem maradtak siker nélkül a Blaugrana szurkolói. Az előszezon megint nagyon mozgalmasra sikeredett a csapat számára: Cruyff mester 16 felkészülési mérkőzést játszatott Bakeróékkal. A sok meccs a felkészülést, a játékosok összeszokását szolgálta. Annak ellenére, hogy ezen a nyáron csupán egyetlen meghatározó játékos érkezett a Katalán Óriás keretébe. A friss holland bajnokot, és 1988-ban BEK-győztes PSV Eindhoven vezéregyéniségét, Ronald Koemant sikerült elcsábítani a Barçához. Koeman igazi erősítés volt a védelem, de az egész csapat számára: a kiváló középhátvéd nemcsak a védekezés nagymestere volt, hanem a támadásokba is be tudott kapcsolódni; szabadrúgásai, ill. büntetői pedig „halálos” erejűek voltak. Az elmúlt évtizedek leggólerősebb középső védőjeként tartják számon Katalóniában: 192 bajnoki mérkőzésen 67 alkalommal volt eredményes – fantasztikus eredmény!

A megerősített csapat a bajnokságot elég rosszul kezdte: a nyitófordulóban a Real Valladolid vendégeként 2-0 arányú vereséget szenvedett. A folytatás valamivel jobbra sikeredett, de az idény végén meg kellett elégedniük a La Liga bronzéremmel; a Real Madrid és a Valencia is megelőzte a katalánokat. A bajnokság egyik fénypontja volt 1989. október 7-e, amikor a Nou Campban fogadta az együttes a Real Madrid együttesét: ez volt Johan I számára az első győzelemmel megvívott „El Clásíco”: a 3-1 arányú győzelemhez Koeman duplával (mindkettőt tizenegyesből lőtte) járult hozzá, míg a gólok sorát Julio Salinas kezdte. A bajnoki idény során elszenvedett 10 vereség viszont még azt mutatta, hogy Cruyff ifjú csapata még nem képes hosszú távon megbízhatóan teljesíteni. A KEK-ben nem sikerült megvédeni az előző évben megszerzett címet: a belga Anderlecht jelentette a végállomást.

Azonban ebben az idényben sem maradtak cím nélkül a Barça játékosai, szurkolói: a Király Kupa küzdelmeiben ugyanis sikerült újra a csúcsra érni. A nyolcaddöntőben a Bilbao csapatával játszottunk, és kettős győzelemmel sikerült továbblépni. Mind Bilbaóban, mind hazai pályán 1-0 arányú győzelem született; mindkét mérkőzés gólját Koeman szerezte, s mindkétszer büntetőből volt eredményes. A negyeddöntőben a másik baszk egyesület, a Real Sociedad volt az ellenfél. San Sebastiánban 1-0 arányban győztünk, Julio Salinas találatával; a visszavágón 3-3-as döntetlen született – Laudrup (2) és Bakero voltak a gólszerzők. Az elődöntőben a Valencia jutott ellenfélül; hazai pályán Koeman (11-esből) és Roberto Fernández góljainak köszönhetően 2-1-re nyert a csapat, így a visszavágón elég volt egy 1-1- arányú döntetlen is (gólszerző: Koeman).

Az 1990. április 5-én, a Mestallában lejátszott döntőben összejött az idény harmadik „klasszikusa”. A Cruyff vezette csapat a Zubizarreta – Aloisio (R. Serna), Alexanco, Koeman, Amor (Soler), Bakero, Julio Salinas, Eusebio, Laudrup, Roberto, Beguiristáin összeállításban vette fel a harcot a Real Madrid ellen. A kupadöntőt a korszak egyik legjobb játékvezetője, García de Loza vezette, s sikerült egy viszonylag nyugodt hangulatú mérkőzést biztosítania. A meccs végén a katalán szurkolók örülhettek: Guillermo Amor és Julio Salinas góljainak köszönhetően 2-0 arányban diadalmaskodott a Blaugrana. Így a mérkőzés végén a csapatkapitány, José Ramón Alexanco vehette át a kupaserleget I. János Károly király kezéből. Az alakulófélben lévő Dream Team mérlege: két idény, két kupagyőzelem, egy bajnoki ezüst- és bronzérem. Mindenki bizakodva tekintett a jövőbe.

mágikus négyes”

1990 nyara drasztikus változásokat hozott a csapat keretében. A sikerek érdekében a klubvezetés mélyen a zsebébe nyúlva erősítette meg a keretet. Ezen a nyáron csatlakozott a kerethez a Szredec Szófia együtteséből igazolt Hriszto Sztoicskov. További erősítést jelentett a Sevillától érkező védő, „Nando”, ill. az Osasuna együtteséből leigazolt Jon Andoni Goicoetxea Lasa. Ebben az idényben mutatkozott be a felnőtt keretben két saját nevelésű játékos is: Albert Ferrer Llopis, ill. Josep Guardiola i Sala. Velük megerősítve kialakult a következő fél évtized sikereit produkáló csapat gerince.

Az 1990/91-es szezon kiválóan indult, jól folytatódott, és fantasztikus játékot hozva fejeződött be a Barça számára. A csapat végig vezetve a bajnoki idényt, ellentmondást nem tűrően hódította el a Primera División elsőségét. Az első nyolc fordulóban a megszerezhető 16 pontból 15 pontot szerzett meg a csapat, csupán az Osasuna volt képes pontot rabolni a katalán csapattól.

1. forduló: RCD Espanyol – FCB 0-1 (Sztoicskov)
2. forduló: FCB – Valencia 3-1 (Sztoicskov, Koeman, Bakero)
3. forduló: Betis – FCB 2-3 (Sztoicskov, Koeman, Beguiristáin)
4. forduló: FCB – Valladolid 1-0 (Julio Salinas)
5. forduló: Tenerife – FCB 0-1 (Julio Salinas)
6. forduló: FCB – Bilbao 4-1 (Laudrup /2/, ’Patxi’ Salinas /öngól/)
7. forduló: Osasuna – FCB 0-0
8. forduló: FCB – Sporting Gijón 3-2 (Amor /2/, Koeman /11-es/)

A 9. fordulóban az Atlético Madrid otthonában szenvedett 2-1 arányú vereséget a csapat, de ezt követően folytatódott a győzelmi széria. 1991. január 19-én került sor az első Real Madrid elleni bajnokira az idényben, amit hazai pályán 2-1-re nyert meg a Barcelona: Michael Laudrup találatának, és Szpaszics öngóljának köszönhetően. Ezt követően Valladolidban 5-1 arányú Barça-győzelem született (J. Salinas /2/, Beguiristáin /3/), Bilbaóban 6-0-ra mostuk le a baszkokat (Sztoicskov /4/, Salinas, Bakero), hazai pályán 3-0-ra vertük a Sevillát (Soler, Goicoetxea, Amor). A bajnoki idény végére már ki is engedhettünk, az elsőséget nem veszélyeztette senki és semmi. Végül tíz pontos előnnyel utasítottuk magunk mögé az Atlético Madridot: 57 pontot szereztünk, 74-33-as gólkülönbséget produkálva. A Király Kupában az Atlético Madrid jelentette a végállomást, így nem sikerült bejutni a döntőbe. Nem úgy a Kupagyőztesek Európa Kupájában.

Az 1. fordulóban a török Trabzonsporral találkozott a katalán gárda: az idegenbeli 1-0 arányú vereséget egy 7-2-es hazai győzelem követte – Koeman triplázott, Sztoicskov duplát ért el, mellettük Beguiristáin és Amor voltak eredményesek. A nyolcaddöntőben az izlandi Fram Reykjavík csapatával játszottunk, s kettős győzelemmel jutottunk túl rajtuk. Idegenben 2-1-re (Salinas és Sztoicskov góljaival), hazai pályán pedig 3-0 arányban (Eusebio, Pinilla és Beguiristáin voltak a gólszerzők) győzött a Cruyff – csapat. A negyeddöntőt a szovjet Dinamo Kijev együttesével vívta a Blaugrana, s ez volt a legszorosabb összecsapása a gárdának. Idegenben Bakero, Urbano és Sztoicskov góljainak köszönhetően 3-2-re nyertünk, míg hazai pályán 1-1-re végeztünk velük (Amor volt a gólszerző). Az elődöntőt a Juventus együttesével vívtuk: hazai pályán Sztoicskov duplájának és Goicoetxea találatának köszönhetően 3-1-re nyertünk, így idegenben belefért az 1-0 arányú vereség is.

A KEK-döntőben az angol Manchester United csapata volt a Barcelona ellenfele. A mérkőzés döntő részében az angolok játszottak fölényben, így a végén ők is örülhettek. A Busquets – Nando, Alexanco (Pinilla), Ferrer, Goicoetxea, Eusebio, Koeman, Bakero, Beguiristáin, Julio Salinas, Laudrup összeállítású csapat 2-1-es vereséget szenvedett. A katalánok gólját a 80. percben Ronald Koeman szerezte.

Az 1991/92-es idény spanyol bajnoksága már sokkal kiegyenlítettebb küzdelmeket hozott. A La Liga sokkal élvezetesebb, sokkal küzdelmesebb volt. A Barça – Real – Atlético hármas az utolsó fordulóig kiélezett küzdelmet vívott egymással: érdekesség, hogy a küzdelem során a Barça egyszer sem állt az első helyen. A Barça az idényt kezdte az átlagnál gyengébben: az első öt fordulóból 3 vereséget szenvedett el a csapat (Sevilla, Gijón, Oviedo). Így érkezett el a Real elleni hazai „klasszikus” a Bernabéuban, ahol 1-1-es döntetlenre végeztek a csapatok (Koeman büntetőből volt eredményes). A következő fordulóban az Atlético Madrid látogatott a Nou Campba, és egy küzdelmes meccs végén 1-0-ra sikerült felülkerekednünk Sztoicskov góljával. 1991. november elejéig nem igazán találta a győzelem útját a katalán gárda: döntetlenek sora követte egymást. Cruyff pedig azzal nyugtatta a játékosokat, és a szurkolókat is, hogy „a bajnokságokat, címeket nem ősszel szokták megnyerni”. És milyen igaza lett: a bajnokság közepétől a Barça nem igazán tudott már hibázni: sok esetben „vért izzadva” is, de hozta a mérkőzéseket. Ugyan a hazai pályán megvívott „klasszikust” 1-1-es döntetlennel (Koeman góljával) zárta, a végén mégis mi örülhettünk. Igaz, ehhez kellett a tenerifei csapat emlékezetes győzelme a Real Madrid ellenében. Az utolsó fodulóban FC Barcelona – Athletic Bilbao és Tenerife – Real Madrid összecsapásokat rendeztek.

A Barça hozta a kötelezőt: Sztoicskov duplájával 2-0-ra nyert. Ez azonban kevés volt a végső győzelemhez: ahhoz a Realnak ki kellett kapnia a szigetlakóktól, amire akkoriban elég kevés esély mutatkozott. Annál is inkább, mivel Hierro és Hagi góljaival már a 28. percben 2-0-ra vezettek a fővárosiak. Már mindenki a madridi bajnoki címet ünnepelte, még talán a Real játékosai is, egy csapatot kivéve: a Tenerifét. Még az első félidőben szépítettek, majd a második félidőben egy perc alatt szertefoszlatták a fővárosiak bajnoki címről dédelgetett álmait: a 77. és 78. percben megzörrent Paco Buyo hálója, és máris 3-2 arányban a Tenerife vezetett. Előbb Ricardo Rocha talált saját kapujába, majd a tenerifei Pier volt eredményes. Az utolsó percekben hiába rohamozott a Beenhakker trenírozta gárda, gólt nem sikerült elérniük, győzött a Tenerife – és bajnok lett az FC Barcelona!

A szédületes hajrával kivívott bajnoki győzelem pillanatában a csapat már felért Európa trónjára. Mivel az 1991/92-es BEK-győzelem sorsdöntő pillanatairól külön írásban emlékezünk meg, most csak annyit idéznék fel, hogy a döntőben az UC Sampdoria együttesével csapott össze a Katalán Óriás. Az 1992. május 20-án a londoni Wembley-ben megrendezett döntőn a Zubizarreta – Nando, Ferrer, Koeman, Juan Carlos, Bakero, Salinas (Goicoetxea), Sztoicskov, Laudrup, Guardiola (Alexanco), Eusebio felállásban lépett pályára a Blaugrana. A rendes játékidőt követően 0-0 állt az eredményjelzőn, így következhetett a hosszabbítás. A 112. perc eseményeire mindannyian emlékezhetünk: ki élőben láthatta, ki pedig a különböző videófelvételeknek köszönhetően. A kaputól 25 méterre megítélt szabadrúgást elemi erővel lőtte Pagliuca kapujának jobb alsó sarkába, földöntúli örömet okozva ezzel sok ezer Barça-szurkolónak. A katalán gárda így harmadik próbálkozásra elhódította a BEK-trófeát: a zseniális elődöknek 1961-ben és 1986-ban ez a siker nem adatott meg, Bakeróék azonban megnyerték azt a serleget, amit a Klub már régóta vágyott. Nevük ezáltal örökre fennmarad.

A következő, 1992/93-as idényben nem volt idő a ritmus felvételére: a szövetségben elkészített sorsolás szeszélyének köszönhetően az első fordulóban megrendezésre került az „El Clásíco”. A Nou Camp-stadionban táblás ház előtt a következő összeállítású csapat futott ki a gyepre: Zubizarreta – Ferrer, Guardiola (Amor), Koeman, Juan Carlos, Bakero, Eusebio, Sztoicskov, Laudrup, Nadal, Beguiristáin (Goicoetxea). A mérkőzés eléggé forró hangulatúra sikeredett: a Barça már a 4. percben megszerezte a vezetést, amit Michel a 71. percben, tizenegyesből kiegyenlített. A 10 emberrel játszó Barcelona (Eusebio mehetett idő előtt zuhanyozni) azonban a 87. percben kicsikarta a győzelmet: Hriszto Sztoicskov találatának köszönhetően 2-1-re sikerült nyerni. A Real elleni győzelemmel kiválóan hangolt a csapat a bajnoki küzdelmekre, melyek hasonlóan idegölő küzdelmet hoztak, mint az előző kiírásban. Az FC Barcelona – Real Madrid páros mellé ebben az idényben a Deportivo La Coruna nőtt fel, így hármójuk versengését hozta a bajnoki idény. A Barçának a BEK-sorozattal nem kellett sokat törődnie, mert az elején elbúcsúzott a küzdelmektől a címvédő: az orosz CSZKA Moszkva vert ki minket innen. Innentől kezdve csak a hazai porondra kellett figyelnünk. A nagyon fordulatos, küzdelmes bajnoki kiírás a végsőkig kiélezett küzdelmet hozott: hol a Real, hol a Barcelona vezette a bajnoki tabellát, de egyik csapat sem tudta leszakítani a másikat. A fővárosban megrendezett „klasszikuson” hasonló eredmény született, mint Barcelonában, csak fordított előjellel: most 2-1-re a madridiak nyertek, a katalánok gólját Amor szerezte. Így a két csapat egymás elleni eredménye tökéletes hasonlóságot mutatott.

A bajnoki idényből kiemelkedik a Zaragozában elért 6-1-es győzelem (Koeman, Sztoicskov és Beguiristáin duplája hozta meg a fél tucatot); az Espanyol ellen hazai pályán elért 5-0; az Atlético Madrid otthonában elért 5-0 arányú győzelem (Laudrup duplája érdemel említést); majd 1993. február 28-án a Rayo Vallecano együttesét küldtük haza egy 7-2-es győzelemmel (Laudrup, Julio Salinas és Sztoicskov tudtak duplázni, a hetediket Beguiristáin lőtte). Emlékezetes pillanata volt az idénynek a Barcelona valenciai fellépése is: a Mestallában egy gólgazdag mérkőzés végén 4-3 arányban diadalmaskodtak Cruyff fiai. A gólokon Miguel Ángel Nadal, Beguiristáin, Laudrup és Bakero osztoztak – ez egy nagyon fontos győzelem volt a bajnoki címvédés szempontjából. A bajnokság utolsó fordulóiban a Barça, ha nehezen is, de hozta a mérkőzéseit. Az utolsó forduló előtt így nézett ki a bajnokság állása:

1. Real Madrid 37  24  9  4  75-26 57 pont
2. FC Barcelona 37  24  8  5  86-34 56 pont
3. Deportivo 37  22  9  6  66-32 53 pont

Jól látható tehát, hogy megint az utolsó forduló döntött a bajnoki elsőség sorsáról. A párosítás: FC Barcelona – Real Sociedad és Tenerife – Real Madrid…A Barça 1-0 arányban győzött hazai pályán a baszk csapat ellen, Hriszto Sztoicskov 13. minutumban szerzett góljával. A Kanári-szigeteken pedig a történelem megismételte önmagát: a Tenerife Oscár Dertycia és Chano góljaival 2-0 arányban legyőzte a Real Madrid együttesét! Az elmúlt szezonhoz hasonlóan, most is Tenerifén esett ki a bajnoki címért járó serleg a fővárosiak kezéből!

Hihetetlen végkifejlet, immáron másodszor két éven belül. Visszaemlékszem azokra az eseményekre, magam is elképedve konstatáltam, hogy a futballtörténelem ismétli önmagát. Hihetetlen egy sztori volt már 1993 nyarán is: mint Barça-drukker persze nagyon boldog voltam, de mégis hitetlenkedve értesültem a végkifejletről.

Az igazán érzelemdúsra sikeredett előző idény végkifejlete után továbbra is sikert-sikerre halmozva indult neki a Blaugrana az 1993/94-es esztendőnek. Ezen a nyáron csatlakozott a csapathoz Romário de Souza Faría, a brazil csatár. Ekkor lett a keret tagja – egy idény erejéig – Quique Estebaranz, mutatkozott be a felnőtt csapatban Sergi Barjuán és Iván Iglesias is. A csapat gerincét a korábban megismert labdarúgók alkották, akik az előző évek sikereinek aktív részesei voltak. A padon továbbra is a Cruyff – Rexach páros ült, akik kiválóan kiegészítették egymás.

Az idényben a Barça a bajnokság és a hazai kupa mellett, újfent a BL-ben indulhatott, így nagyon mozgalmas szezonnak nézett elébe.

A bajnokságot hazai pályán a baszk Real Sociedad ellen kezdte, és 3-0 arányú győzelmet aratott: mindhárom gólt Romário lőtte, akinek a bemutatkozása elég hatásosra sikeredett. A katalán fővárosban ennek folytatásában reménykedtek. Nem előreszaladva a történések taglalásában, Romário szerepeltetésének negatív előjelű végkifejlete is lesz. No, de erről később. Most maradjunk a bajnoki rajtnál, ami a folytatásban tartogatott meglepetéseket. Két döntetlent követően jöttek a győzelmek, de a mutatott játék elmaradt a korábbi években megszokottaktól. A 4. fordulóban La Corunába látogatott az együttes, és 1-0 arányú vereséget szenvedett. Majd október végén az Atlético vendégeként távozott üres kézzel Cruyff együttese, miután 4-3-ra kikaptak. Közben jöttek a győzelmek, de a látvány sokszor elmaradt, kínszenvedős, egygólos meccsek követték egymást. A gólok nagyobbik részét Romário lőtte, ami egyrészt kiemelkedő teljesítmény, a másik oldalról pedig a belső egyensúly megbomlását jelentette. Az Atlético elleni vereség alkalmával a brazil lőtte mindhárom gólunkat, majd duplázott a Tenerife elleni idegenbeli győzelem (3-2) alkalmával, emellett fontos szimplákat is szerzett.

Az idény egyik fénypontjára 1994. január 8-án került sor: FC Barcelona – Real Madrid 5-0; a gólokon a triplázó Romário, ill. Koeman és Iván Iglesias osztoztak. Úgy gondolom, érdemes idevésni a pályára lépő játékosok névsorát, mert nem mindig sikerül ilyen arányban elgázolni az ősi riválist: Zubizarreta – Ferrer, Guardiola, Koeman, Sergi, Bakero (Iván Iglesias), Goikoetxea, Sztoicskov (Laudrup), Amor, Romário, Nadal. Az 5-0-s gála azonban csak egy „kicsúszott” eredmény volt úgymond: ezt követően újra a nyögve-nyelős, egygólos győzelmek jöttek – vagy azok se. Rövid egymásutánban vereség a Sociedadtól idegenben (1-2), hazai pályán a Bilbaótól (2-3), és egy 6-3 arányú „zakó” Zaragozában. Ezt követően a csapat az Osasuna elleni 8-1-es győzelemmel (Romário tripla, Koeman dupla) visszatért a helyes útra.

Ez a győzelem mintha „szárnyakat adott” volna Cruyff együttesének: gála-gálát követett, a csatárok gólokkal szórakoztatták a Barça szurkolóit, aminek az ellenfelek látták kárát. Sztoicskov, Romário és Koeman ipari mennyiségben termelték a gólokat. A Valladolidot idegenben 3-1, a Deportivót hazai pályán 3-0, az Oviedót idegenben 3-1, az Atlético Madridot otthon 5-3, a Valenciát a Nou Campban 3-1 arányban fektettük két vállra. Vigóban és hazai pályán a Gijón ellen 4-0-s győzelem követte egymást, s így érkezett el 1994. május 7. a „klasszikus” visszavágójának a napja. A Bernabéu-stadionban is a Barcelona volt otthon, ugyanis Guillermo Amor góljával 1-0 arányú győzelmet arattunk. Így érkezett el a csapat a La Liga utolsó fordulójához, mely előtt ekképp nézett ki a dobogó:

1. Deportivo 37 22 11 4 54-18 55 pont
2. FC Barcelona 37 24  6  7 86-40 54 pont
3. Real Madrid 37 19 7 11 60-46 45 pont

Az utolsó fordulóra tehát a Deportivo La Coruna egypontos előnnyel érkezett. A katalánoknál ezt a szituációt az elmúlt két bajnokság végkifejletét ismerve már megszokhatták. A 38. forduló párosítása a két érintett csapatot tekintve így festett: FC Barcelona – Sevilla, Deportivo La Coruna – Valencia. A Barça megtette a maga részéről a kötelezőt: 5-2 arányban legyőzte andalúz ellenfelét: a gólokat Sztoicskov (2), Romário, Laudrup és Bakero szerezték. Most már csak a Turia-partiakban kellett bízni, hogy egy, a Barça számára kedvező eredményt érnek el Galíciában. A mérkőzés nagyon sokáig 0-0-ra állt, mikor a mérkőzés vége felé a Depor büntetőhöz jutott. A labda mögé Miroszlav Djukics állt, vele szemben José Luis González állt. A párharc győztese a valenciai kapus, a Primera División bajnoka pedig az FC Barcelona lett! Ugyanis pontegyenlőség esetén – a Barçának és a Depornak is 56-56 pontja volt – az egymás elleni eredményt nézik első helyen Spanyolországban. Ez pedig a Barcelonának kedvezett, ugyanis idegenben 1-0-ra kaptak ki a La Corunától, otthon pedig 3-0 arányban győztek Laudrupék. Így az egymás elleni eredmény 3-1 volt a katalánok javára. Sorozatban negyedik alkalommal bajnoki címet ünnepelhetett a Nou Camp közönsége. Emellett a spanyol gólkirályi címet is sikerült elhódítania Romáriónak, aki 33 mérkőzésen 30 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. A góllövésben azonban mások is serénykedtek: Koeman 11, Sztoicskov 16 góllal zárt.

Az 1993/94-es idényben a Király Kupából már a második körben kiesett a csapat. Az első körben még sikerült búcsúztatni a Sporting Gijón gárdáját (4-1-es összesítéssel), utána viszont a Betis Sevilla megálljt parancsolt a katalánoknak. Az idegenben elért 0-0 után, hazai pályán 1-0 arányú vereséget szenvedtek Bakeróék.

1992 – BEK – döntő

Nem úgy a BL küzdelmeit – itt egészen a döntőig sikerült menetelniük a katalánoknak. A csoportmérkőzések előtt két párosmérkőzésre került sor. Az 1. fordulóban az ukrán Dinamo Kijevvel csapott össze a Blaugrana. Idegenben 3-1 arányú vereséget szenvedtek (Koeman lőtte a gólt, büntetőből), hazai pályán viszont 4-1 arányú győzelmet arattak Cruyff tanítványai. A gólok sorát Laudrup kezdte, majd Bakero duplával folytatta; a továbbjutást jelentő gólt pedig Ronald Koeman szerezte. A második fordulóban az osztrák Austria Wien gárdájával játszottunk, és kettős győzelemmel jutottunk a csoportkörbe. Idegenben a 3-0 arányú győzelmet Koemen dupla, Quique Estebaranz) egy hazai 2-1 követte (Sztoicskov duplázott), így bejutottunk a csoportkörbe. A csoportban a török Galatasaray, a francia AS Monaco és az orosz Szpartak Moszkva társaságában nyertünk besorolást. A csoportkört a Galata ellen kezdtük idegenben, és 0-0-s döntetlen született. Majd következett a Monaco hazai pályán: 2-0, a gólokat Txiki Beguiristáin lőtte. A 3. körben Moszkvába voltunk „hivatalosak”, és 2-2 arányú döntetlent értünk el; góljainkat Sztoicskov és Romário szerezték. A következő forduló párosítása: FC Barcelona – Szpartak Moszkva 5-1, gólszerzők: Koeman /2/, Sztoicskov, Amor, Romário (11-es). Az 5. fordulóban hazai pályán fogadtuk a törököket, és 3-0 arányban győzedelmeskedtünk Koeman 811-es), Amor és Eusebio góljaival. A csoportkör utolsó fordulójában a hercegségbeliekkel játszott a Barça, és 1-0 arányban győzött; gólszerző: Sztoicskov.

A csoportkört az első helyen zárta a Blaugrana, így következhetett az elődöntő, ahol a portugál FC Porto volt az ellenfél. A hazai pályán lejátszott, egyfelvonásos elődöntőt, álomjátékkal, 3-0 arányban nyerte a Barcelona. A duplázó Sztoicskov mellett Koeman volt eredményes. Koeman góljára a mai napig emlékszem, emléke élénken él bennem: a felezővonaltól megindulva vezette a labdát, majd olyan 30-33 méterről meglendítette a félelmetes jobb lábát – s a labda Vítor Baía kapujának bal felső sarkában kötött ki. Hatalmas, védhetetlen, elementáris erejű bombagól volt, olyan, amilyet ritkán lát az ember. A Nou Camp szinte felrobbant, én meg tátott szájjal ültem a televízió képernyője előtt; egy másik dimenzióban éreztem magam.

A meccset követően Johan I így nyilatkozott: „Remélem, hogy tévedek, de a Milan elleni fináléban nem tudunk majd annyira látványosan játszani, mint ma este. Hallottam, hogy az olasz csapatból hiányozni fog két védő. Amúgy nem hiszem, hogy pótlásuk gondot okozna Capello kollégámnak: védekezni mindenki tud. Mi veretlenül, két döntetlennel zártuk a Bajnokok Ligáját, azt hiszem, ez elég jó ajánlólevél a döntőre. Most egy ideig a bajnokságra kell összpontosítanunk, hiszen még megelőzhetjük a La Corunát.” – zárta sorait a holland mester.

Kollégája, Bobby Robson, így vélekedett: Játékosaim nem értették meg egymást a pályán, a védekezésben hibát hibára halmoztunk. A Barçát megverni egyébként is nehezebb vállalkozás, mint megmászni a Himaláját. Papíron a Milan jobb csapat, mint a spanyol bajnok, én azonban amondó vagyok, hogy az athéni döntő még nincs lefutva” – zárta gondolatait a Porto edzője. (Nemzeti Sport, 1994. 04. 29.)

A mindenki által várva-várt döntőre 1994. május 18-án, az athéni Spiros Louis – stadionban került sor; a csapatok az angol Philip Don vezetésével vonultak ki a gyepre. A két csapat összeállítása a következő volt:

FC Barcelona: Zubizarreta – Ferrer, Guardiola, Koeman, Nadal, Bakero, Sergi Barjuán (Quique Estebaranz), Sztoicskov, Amor, Romário, Beguiristáin (Eusebio)

AC Milan: Rossi, Tassotti, Panucci, Albertini, F. Galli, Maldini (Nava), Donadoni, Desailly, Boban, Szavicsevics, Massaro.

Az athéni estében a katalán csapat nagyon „megfázott”: Cruyff fiai szinte a pályán sem voltak, a Milan szóhoz sem engedte jutni a gránátvörös-kékeket, s a végén 4-0 arányú verést mért rájuk. A döntő egészen méltatlan volt a Barçához: játékosaiban semmi átütő erő, semmi elképzelés nem volt. Nem túlzok, amikor azt mondom: egyetlen épkézláb támadást sem tudtak vezetni Romárióék. Ezen az estén a katalánoknak semmi sem sikerült, a lombardiaiak pedig amihez nyúltak, az arannyá változott. A Milan góljait a duplázó Massaro mellett Szavicsevics és Desailly lőtték.

Ez a mérkőzés volt a Dream Team „hattyúdala”. Az idény után megmutatkoztak a bomlás jelei. Ennek első jeleként elhagyta a Klubot Michael Laudrup, aki nem tudta megemészteni mellőzését a BEK-döntőben. A dán úgy érezte, Romário méltatlanul kapott túl sok lehetőséget, az ő kárára. Ugyanis, ebben az időben a szabályok szerint egyszerre három idegenlégiós volt nevezhető egy mérkőzésre. A döntőben Koeman és Sztoicskov mellett ez a brazil volt, amit Laudrup lelke nem bírt megemészteni. Ha megengednek a Kedves Olvasók egy kis saját véleményt, elmondom: magam sem értettem Laudrup mellőzését. Négy esztendeje a csapat játékának egyik legfontosabb eleme volt, labdáinak szeme volt; a korszak „Xavija” volt. Olyan mértani átadásokra volt képes, mint kevesek a világon. A sors különös fintora, hogy az a Romário, aki őt kiszorította, egy esztendő múlva már sehol sem volt…

Romário már a vébé után bedobta a törülközőt. Neki nincs szüksége különösebben jó erőnlétre, arra azonban igen, hogy koncentráljon. Az a tény, hogy Brazília huszonnégy év után az ő vezérletével világbajnok lett, úgy megbolondította, hogy máig sem tért magához.

Johan Cruyff – 1995. március

Én a játékost teljesítménye alapján ítélem meg. Laudrup tavaly alig rúgott gólt, és gólpasszokat sem adott. Az, hogy most jól játszik a Madridban, logikus. A legfőbb vetélytárshoz igazolt, és bizonyítani akar. Ha ma nálunk játszana, egy lenne a négy külföldiből. Tavaly az utolsó tizenöt meccsen 25 pontot szereztünk – a legtöbbet Laudrup nélkül. Nevetséges a dánt hiányolni…

Johan Cruyff – Laudrup eladásáról

Hagi

A távozó Laudrup helyére 1994 nyarán a román Gheorghe Hagi érkezett. Új név volt a katalán csapat keretében az orosz Kornyejev, a Gijóntól érkezett középső védő, Abelardo Fernández. Ebben a szezonban mutatkozott be a csapatban Jordi Cruyff, Eskurza, Sánchez Jara és Roger Garcia Junyent. 1994 nyarán a Valenciába igazolt Andoni Zubizarreta, akinek helyét az addigi helyettese, Carles Busquets foglalta el. A változások ellenére a Barça kerete továbbra is az egyik legerősebb volt a Ligában, így méltán remélhették a szurkolók a sikerek folytatódását. Azonban, amint azt már említettem, a belső egyensúly némi törést szenvedett. Cruyff az új igazolásokkal, és a saját nevelésűen fokozatos beépítésével próbálta meg ellensúlyozni a belső egyensúly megbillenését.

A bajnokságban az eredmények és a mutatott játék hektikus mozgást mutatott: az egyik fordulóban meggyőző győzelem született, majd érthetetlen vereségek követték egymást. A bajnoki idény végére a 10 vereséghez ugyancsak tíz döntetlen párosult. Ilyen mértékű pontvesztéssel a Barçának esélye sem volt a bajnoki cím sorozatban ötödik alkalommal való megszerzésére. Nemcsak idegenben, de hazai pályán sem sikerült hozni a pontokat: kínos vereségek érték a csapatot: verség a Sevillától, a Tenerifétől, döntetlen a Betis ellen, a Sociedad és a Celta ellen. A madridi „klasszikuson” visszavágtak Zamoranóék az elmúlt évi ötösért: 1995. január 7-én a Barça kapott egy 5-0-s verést a Bernabéuban. Azonban nem ez volt az egyetlen nagyarányú veresége a csapatnak: Santanderben is hasonló mértékű „zakóval” hagyták el az El Sardinerót. A bajnoki idény végén legalább a szépségtapasz sikerült: május 25-én Miguel Ángel Nadal góljával 1-0 arányban legyőzték a fővárosi gárdát. Ezzel együtt a Real Madrid lett a bajnok, míg a katalánok a táblázat negyedik helyén végeztek csupán, kilenc ponttal elmaradva az első helyezettől. A Király Kupában sem sikerült maradandót alkotni, hiszen mindjárt az első körben kiejtette a csapatot az Atlético Madrid: hazai pályán 4-1-re kapott ki a katalán gárda, így idegenben hiába nyertek 3-1-re, búcsúzni kényszerültek a küzdelmektől.

A Bajnokok Ligája 1994/95-ös kiírásában már nem kellett a csoportkör előtt selejtezőt játszania a bajnokoknak, így egyből következhettek a csoportküzdelmek. A Barça a svég IFK Göteborg, a török Galatasaray és az angol bajnok, Manchester United csapatával került egy négyesbe. A csoportból való továbbjutás nem ment könnyen, de végül második helyen sikerült a nyolcaddöntőbe kerülni. A sorozatot hazai pályán a Galatasaray-jal kezdtük, és 2-1 arányban nyertünk (Koeman és Amor voltak a gólszerzők). A második körben Svédországba utazott a csapat, és jól „megfázott”: 2-1-re alulmaradtunk; Sztoicskov volt eredményes. A harmadik fordulóban következhetett a MU elleni derbi az Old Traffordon, ahol 2-2-re végeztünk; Romário és Bakero találtak be Schmeichel hálójába. A 4. fordulóban a Nou Campban találkozott a két együttes, és 4-0 arányú hazai győzelem született (Romário, Sztoicskov /2/, Ferrer); majd a Galata otthonában szenvedtünk 2-1 arányú vereséget (Romário volt eredményes). Az utolsó körben hazai pályán egy döntetlen is elég volt a második hely kivívásához, mivel csoportelsők már semmiképpen sem lehettünk. Ebben a szellemben a csoportgyőztes svédekkel 1-1-es döntetlent értünk el; Bakero talált Ravelli kapujába. A csoportban 2. helyen végzett katalánok a nyolcaddöntőben a francia Paris Saint-Germain csapatával találkoztak; s papíron mi voltunk az esélyesebbek. Azonban a morálisan megroppant gárda nem tudott felülemelkedni a belső nehézségeken: a hazai 1-1 után (Kornyejev volt a gólszerző) idegenben 2-1 arányban vereséget szenvedett, és kiesett. Pedig Bakero találatával a katalánoknál volt az előny, amit azonban Raí és Guérin megfordítottak. Az idény végén – hosszú idő után először – igazi trófea nélkül maradt a Klub; a Spanyol Szuperkupát nem sokra tartották a katalán drukkerek.

1995 nyarán gyökeres változásokat élt át a Klub. A csapattól távozott az elmúlt évek két meghatározó egyénisége, Hriszto Sztoicskov és Ronald Koeman. A bolgártól meglehetősen ellenséges viszony közepette vált meg a Klub; nem túlzok, ha azt mondom: Johan Cruyffal végérvényesen megromlott viszony következtében kellett mennie a bolgár zseninek – hogy egy év múltán majd visszatérjen eddigi sikerei színhelyére. A holland középhátvéd hat sikeres idény után mondott búcsút a Nou Campnak: hazatért Hollandiába, és a Feyenoord csapatában töltött el két esztendőt, mielőtt végleg szögre akasztotta a stoplist. A két legenda távozása döntően befolyásolta a következő idény eredményességét. A helyükre érkezettek messze nem képviseltek olyan színvonalat, mint a két távozó zseni, így a várt eredmények elmaradtak.

Ezen a nyáron érkezett a csapathoz a bosnyák Mehmet (Meho) Kodro, a horvát Robert Prosinecki; jött fel az utánpótlás-csapatból Ivan De la Pena, Cuellar, Roger Garcia Junyent. Igazi erősítést jelentett a román védő, Gheorghe „Giga” Popescu érkezése, akinek méltóképpen sikerült pótolnia Koemant. Elmondhatjuk, hogy a román középhátvéd volt az egyik minőségi igazolás 1995 nyarán. Új arc volt a csapat keretében a portugál Luis Figo, aki a Sporting Lissabon együtteséből érkezett. Figóval kívánta pótolni Cruyff a korábban távozott Laudrup. A felsorolásból kitűnik, hogy a csapat kerete 1995 nyarán meglehetősen kicserélődött: játékosok jöttek, mentek. Ilyen nagyfokú játékosmozgásra a Dream Team történetében nem volt példa.

A bajnokság első negyede nagyon eredményesre, és élvezetesre sikeredett, a Nou Camp nézői kiválóan szórakoztak, és bizakodva tekintettek a jövőbe. A La Liga első kilenc fordulója után 7 győzelem, és 2 döntetlen állt a Barça neve mellett. Legyőztük idegenben a Valladolid (2-0), a Zaragoza (3-0), a Betis Sevilla (5-1) gárdáját, míg hazai pályán a Rayo Vallecano (2-0), az Oviedo (4-1), a Bilbao (4-1) és a Valencia (1-0) együttesét. Az 5. fordulóban került sor az idény első „klasszikusára” a Santiago Bernabéuban, ahol 1-1 arányú döntetlent játszottunk Chendóékkal; a Blaugrana gólját Roger Garcia szerezte. A 10. fordulóban elszenvedtük első vereségünket a Compostela otthonában. Ettől a fordulótól kezdve a gördülékeny, gólerős játéknak vége szakadt: ugyan a vereségek száma nem volt jelentős, azonban a döntetleneket számolatlanul gyűjtötte a csapat. Egyszerűen képtelenek voltunk a győzelem kivívására, ha meg is szereztük a vezetést, azt nem sikerült minden esetben megtartani. A következő tizenhárom fordulóban a csapat 6 döntetlent és 3 vereséget szenvedett el; így értelemszerűen elvesztette esélyét a bajnoki cím megszerzésére.

Ilyen sorozat után érkezett el 1996. február 10. a barcelonai „El Clásíco”, amelyik meccsen azért megvillantották tudásukat Cruyff tanítványai: egy látványos mérkőzés keretében 3-0-ra legyőzték a fővárosiakat. A gólok sorát Luis Figo kezdte, majd Kodro duplájával alakult ki a végeredmény. A győzelmet követően folytatódott a csapat hektikus szereplése: döntetlenek és vereségek tarkították a győzelmeket. Így a szezon végén a csapatnak meg kellett elégednie a bajnoki táblázat harmadik helyével.

A Spanyol Kupában a csapat egészen a döntőig menetelt. A nyolcaddöntőben a Hercules Alicante csapatával találkoztunk: idegenben 0-0-ra végeztünk, hazai pályán pedig 4-1-re győzött a csapat (Bakero, Abelardo, Kodro és Amor voltak a gólszerzők). A negyeddöntőben a Numancia volt az ellenfél, és az idegenbeli 2-2 után (Moreno), hazai pályán 3-1 arányban győzött a Barça (Kodro, Oscár Garcia, Nadal góljaival). Az elődöntőben katalán derbire került sor. A Nou Campban 1-0-ra nyertek a gránátvörös-kékek (Popescu büntetőből volt eredményes), míg a Montjuic-ban 3-2-re nyertünk (Kodro, Amor, Popescu góljaival).

A döntőben az Atlético Madrid volt az ellenfelünk. Az 1996. április 10-iki döntőben a Busquets – Celades (Ferrer), Nadal, Sergi, Popescu, Guardiola, Amor, Bakero (Roger), Hagi, Jordi Cruyff, Luis Figo összetételű együttes 1-0 arányú vereséget szenvedett.

Ghica Popescu

Az előző évi negyedik helynek köszönhetően 1995/96-ban az UEFA-Kupában indulhatott a Barça. Az 1. fordulóban az izraeli Hapoel Beer-Sheva volt az ellenfél: idegenben 7-0-ra (Roger tripla, Figo dupla), hazai pályán 5-0 arányban győztünk. A 2. körben a portugál Vítoría Guimaraes-sel került össze a csapat: hazai pályán 3-0 (Kodro /2/, Celades), idegenben 4-0 (Kodro, Oscár, Celades, Sergi) arányú győzelmet arattunk. A nyolcaddöntőben spanyol „házi összecsapásra” került sor: a Sevilla volt az ellenfél. Idegenben 1-1-es döntetlent értünk el, Hagi szerzett gólt; hazai pályán 3-1-re győzött a Blaugrana – Bakero, Popescu és Roger Gárcia voltaka gólszerzők. Az elődöntőben a holland PSV Eindhovennel csaptak össze: a Nou Campban 2-2-es döntetlen született (Bakero és Abelardo lőtték a gólokat), a visszavágón Hollandiában 3-2 arányban győztek, Bakero, Figo és Sergi góljaival.

Az elődöntőt a német Bayern Münchennel vívták Cruyffék: Bajorországban 2-2 arányú döntetlen (Oscar, Hagi) született, azonban hazai pályán 2-1-re kikaptak – az egyetlen gólt De la Pena szerezte. Így nem sikerült bejutni az UEFA-Kupa döntőjébe, így trófea nélkül maradt az FC Barcelona.

Egy korszak vége

Négy fordulóval a Primera División zárása előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ekkor is trófea nélkül marad a csapat. Egy ilyen nagy Klub számára, ez elfogadhatatlan teljesítmény volt, még Johan „Primero” esetében is. Cruyff hiába érezte, hogy a fiatalítás útjára lépett csapattal a jövő együttesét építheti, ezt nem tehette meg. 1996. május 18-án Johan I éppen edzéshez készült fiaival, amikor kezébe kerültek az aznapi barcelonai sportújságok címlapjai – innen megtudhatta, hogy napjai meg vannak számlálva a Barça kispadján. A Klub vezetése, Nunez elnökkel az élén Madridban megegyezett az új Barcelona – trénerrel: az angol Bobby Robsont szerződtették arra a padra, amelyiken még Cruyff ült.

A visszaemlékezések szerint, az edzés előtti öltözői hangulat tetőfokára hágott. Cruyff mérhetetlen haragra gerjedt, a vezetőséget szidalmazva, kárhoztatva kelt ki magából. Ebben az „emelkedett” pillanatban lépett az öltözőbe Joan Gaspart alelnök – bár ne tette volna. Végig kellett hallgatnia Johan Cruyff válogatott szidalmait, és már a rendőrség kihívásán gondolkozott, amire végül nem kellett sort keríteni.1996. május 18-án, szombat délelőtt a Barça történetének legsikeresebb edzője önként elhagyta a Klubot – a második Cruyff – éra ezennel lezárult.

Egy nagy játékos, korszakalkotó ténykedését próbáltam bemutatni az elmúlt sorokban. Remélem, próbálkozásomat siker koronázta. Elismerem, picit hosszabbra sikerült, mint terveztem. No, de egy mentségem van erre: a Klub történetének legeredményesebb nyolc idényéről kívántam átfogó képet adni. Nyolc esztendő, 6 sikeres év, és egy elkezdett fiatalítási folyamat fűződik a nevéhez. Zsenialitásának köszönhetjük a Zubizarreta – Koeman – Laudrup – Sztoicskov fémjelezte éveket, amikor zsinórban jöttek a bajnoki győzelmek, és sokadik nekifutásra sikerült felérni Európa trónjára. Sikerek, kudarcok, örömök kísérték edzősködését. Épp ezért távozása méltatlanra sikeredett, a Klub részéről. Nekünk az a feladatunk, hogy emlékezzünk, hogy büszkék legyünk ezekre az évekre, és eredményekre! Én ezt teszem!

A korszak, vagyis a „Dream Team” meghatározó játékosai:
José Ramón Alexanco Josep Guardiola Andoni Zubizarreta
Guillermo Amor Julio Salinas Andoni Goicoetxea
José María Bakero Ronald Koeman Carles Busquets
Aitor Beguiristáin Michael Laudrup Romário de Souza
Eusebio Sacristán Miguel Angel Nadal Sergi Barjuán
Albert Ferrer Hriszto Sztoicskov Ricardo Serna
Játékosok statisztikája a „Dream Team” időszaka alatt :
Játékos
1987/88
1988/89
1989/90
1990/91
José Ramón Alexanco

Aloisio Pires Alvés

Raúl Amarilla

Guillermo Amor

José Maria Bakero

Aitor Beguiristáin

Ramón María Calderé

„Lobo” Carrasco

Francisco J. Clos

Cristóbal Parralo

Eusebio Sacristán

Albert Ferrer

Miranda C. Gerardo

Jon Andoni Goicoetxea

Josep Guardiola

Julio Alberto

Julio Salinas

Ronald Koeman

Michael Laudrup

Gary Lineker

López Rekarte

Manolo

Miguel Soler

Bernardo Migueli

José Moratalla

Luis Milla

’Nando’

Ángel Onésimo

Pedraza

Ricardo Serna

Roberto Fernández

Romerito

Salva

Bernd Schuster

Sergi López

Hriszto Sztoicskov

Urbano

Ernesto Valverde

Victor Munoz

Andoni Zubizarreta

12/0

9/2

28/2

31/6

14/0

20/2

22/1

26/0

36/16

12/0

24/0

26/0

10/0

34/5

16/0

30/8

9/0

35/3

35/0

38/0

19/1

27/0

27/18

22/10

38/12

14/1

37/4

12/0

37/20

26/6

25/0

23/1

28/0

37/11

7/1

7/0

14/1

10/2

36/0

16/1

21/0

33/6

30/13

37/10

36/3

14/0

34/15

36/11

33/3

21/0

27/0

25/1

2/0

20/0

33/9

10/0

7/0

12/6

35/0

20/2

34/4

34/13

33/6

32/2

26/0

37/3

4/0

3/0

33/11

21/16

30/8

13/0

26/1

34/0

33/0

24/14

38/0

Kapcsolódó cikkek