Úgy tartja a mondás, hogy a történelem nem ismétli önmagát. De idézhetnénk a kiváló ókori görög filozófust, Hérakleitoszt is, aki egyszer azt mondta tanítványainak, hogy „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni”. Nagy általánosságban igazak is ezek a mondások, de vannak kivételek. Vannak pillanatok, események, amikor az ember azt mondja magában: „ejj, mintha ezt már láttam volna”. Amikor úgy érezzük, hogy ilyesminek már egyszer, életünk korábbi szakaszában szemtanúi lettünk volna. Amikor az embert olyan déja vu-érzés fogja el. Pont ugyanez az érzés keríthette hatalmába az idősebb Barça-drukkereket is 2009. május 6-án este fél 11 óra magasságában Iniesta góljának pillanatában.
Erről az érzésről, erről a csodálatos pillanatról szól következő írásunk, amit a tapasztaltabb szurkolók élőben, az ifjabbak visszaemlékezésekben, videórészletben ismerhettek meg. Jó szórakozást kívánunk hozzá!
I. Felvonás
Előzmények
1988-ban a Klub egykori legendás játékosa, a holland Hendrick Johannes Cruyff (Cruijff) ült le a Blaugrana kispadjára, akinek edzőségével egy új korszak köszöntött a Nou Campba. Rövid időn belül sikerekkel örvendeztette meg a szurkolókat: Spanyol Kupa-győzelem, KEK – győzelem, bajnoki cím, KEK – döntő. Az 1990/91-es bajnoki évadot a csapat első helyen zárta. A Primera Divisiónt hatalmas pontelőnnyel – tíz pont különbséggel – nyerte meg az Atlético Madrid csapata előtt. A „Dream Team” gerince már ekkor összeállt. A csapat meghatározó játékosai voltak: Zubizarreta, Koeman, Eusebio Sacristán, Amor, Bakero, Ferrer, Sztoicskov, Michael Laudrup, Julio Salinas és Txiki Begiristáin is. Az idény végén 57 pontot gyűjtött a Cruyff-csapat, míg a második helyezett Atléticónak 47 pontja volt. A kétpontos rendszerben ez kimagasló teljesítménynek számított, a 74 rúgott gól pedig ugyancsak említést érdemlő mutató. A Barça rendszerint szemet gyönyörködtető játékkal nyerte mérkőzéseit, gólgazdag mérkőzéseken múlta felül ellenfeleit. A bajnoki cím mellett a csapat bejutott a KEK fináléjába is, ahol azonban 2-1 arányban alulmaradt a Manchester United együttesével szemben; a szépségtapaszt jelentő gólt Ronald Koeman lőtte.
A bajnoki elsőségnek köszönhetően az FC Barcelona a következő idényben Spanyolország képviseletében indulhatott a Bajnokcsapatok Európa Kupájának kiírásában. Ez a sorozat tekinthető a Bajnokok Ligája kezdeményének, mivel ez volt az első esztendő, amikor a hagyományos páros összecsapásokat csoportküzdelmek váltották fel. Azonban a csoportmeccsek előtt sor került két páros mérkőzésre is. Azaz: a BEK – sorozatot két, oda-visszavágós mérkőzéssel kezdték a csapatok, majd az állva maradt 8 csapatot két négyes csoportba sorsolták, akik aztán oda-visszavágós alapon eldöntötték, hogy melyik két csoportgyőztes játszhatja a BEK – döntőt a londoni Wembley-stadionban.
I. szín
A legjobb 16 közé kerülésért játszott meccsen az egykori kelet-német Hansa Rostock volt az ellenfél. A Hansa volt az utolsó kelet-német bajnok, így ezen a jogcímen indulhatott el a BEK 1991/92-es kiírásában.
A páros mérkőzés első felvonására 1991. szeptember 18-án hazai pályán került sor. Az FC Barcelona a Zubizarreta – Juan Carlos, Ferrer, Koeman, Guardiola, Nadal, Goicoetxea, Sztoicskov (Cristóbal), Laudrup, Richard Witschge, Eusebio (‘Txiki’ Begiristáin) összeállításban játszott, és aratott 3-0 arányú győzelmet. A gólokon a duplázó Michael Laudrup és Andoni Goicoetxea osztoztak. Ennek fényében a visszavágó csupán formalitásnak tűnt. Az is volt.
1991. október 2-án lépett pályára a Barça a kikötőváros otthonában. Ezen a mérkőzésen a Zubizarreta – Ricardo Serna, Ferrer, Koeman, Guardiola, Eusebio, Julio Salinas (Nadal), Sztoicskov (Alexanco), Laudrup, Richard Witschge, Begiristáin összeállítású Barcelona lépett pályára, és 1-0 arányú vereséget szenvedett. Ezzel együtt a gránátvörös-kék alakulat továbbjutása nem forgott veszélyben. Összesítésben 3-1-vel lépett a következő körbe a barcelonai csapat.
II. szín
Az első körből történt egyértelmű fölénnyel megnyert továbbjutást követően az UEFA központjában megtartott sorsoláson egy másik német csapatot rendelt a sors a Barça útjába. A nyolcaddöntőben a nyugat-német bajnok, az 1. FC Kaiserslautern együttesén kellett túljutni ahhoz, ahogy bejusson a katalán gárda a csoportkörbe. Nem ígérkezett könnyű feladatnak a Rajna-Pfalz tartománybeli gárda kiverése, amely nagyon masszív csapat benyomását keltette. A nyugat-németek az első fordulóban a bolgár bajnokcsapatot, az Etar Veliko Tirnovo gárdáját verték ki, 3-1 arányú összesítéssel; a hazai pályán elért 2-0-s győzelmet követően Bulgáriában 1-1-es döntetlent játszottak.
A Karl-Heinz Feldkamp edzette ’lauterni gárda pozitív előjelekkel várta a katalánok elleni nyolcaddöntőt, a bolgár csapat elleni sima továbbjutás kellő önbizalommal töltötte el őket. A német csapatok pedig messze földön híresek voltak küzdeni tudásukról, vereséget nem ismerő hajtásukról. Az esetleges technikai hátrányt sok futással, el nem halványuló akarattal ellensúlyozták. Így volt ez ebben a párharcban is.
A nyolcaddöntő odavágójára a Nou Camp-stadionban került sor, ahol a katalánok meglehetősen erős összeállításukban léptek pályára: Zubizarreta – Ferrer, Miguel Angel Nadal, Koeman, Guardiola, Bakero, Eusebio (Cristóbal), Sztoicskov (Julio Salinas), Laudrup, Richard Witschge, Begiristán. A 2-0 arányú győzelmet ‘Txiki’ Beguiristáin duplája hozta meg az FC Barcelona javára: a baszk támadó a 44. és az 52. percben volt eredményes, így viszonylag megnyugtató előnnyel várhatta a németországi visszavágót Cruyff és együttese. A visszaemlékezések szerint az első felvonást végig uralta a katalán csapat, a németek szinte csak a védekezéssel törődtek, így a 2-0 arányú vereség picit hízelgő rájuk nézve.
A visszavágót a svéd Erik Fredriksson sípjelére, 1991. november 6-án játszották a Fritz-Walter-Stadionban. A telt ház előtt lejátszott meccsen a Zubizarreta – Nando, Cristóbal, Koeman, Eusebio, Bakero, Guardiola, Nadal, Sztoicskov, Laudrup, Witschge, Begiristáin (Ricardo Serna) összeállítású csapat lépett pályára. A Kaiserslautern összeállítása a következő volt, a történeti hűség kedvéért: Ehermann – Schäfer, Funkel, Hoffmann, Goldbaek, Lelle (Kranz), Hotic, Scherr, Witeczek, Haber, Kuntz. A K’lautern csapata hatalmas elánnal kezdte a mérkőzést, nem ismertek lehetetlent. Nem létezett számukra elveszett labda, úgy küzdöttek, mint akiknek az életéről van szó. A viszonylag tartalékos katalán gárdát beszorították kapujuk elé, és sorra dolgozták ki helyzeteiket.
Demir Hotic
A Barça nem tudta játszani saját játékát, a labda alig volt a katalánoknál. Ennek a 35. percben meg is lett az eredménye: egy bal oldali szögletet követően a rövid sarkon érkező jugoszláv Demir Hotic fejelt a hálóba, ezzel 1-0 lett a ’Lautern javára. A felvételekből kitűnik, hogy a fejes előtt rendesen megrángatta a kimozduló Zubizarreta mezét, de a svéd bíró érvényesnek találta a gólt, és a középpontra mutatott – hiába reklamáltak a Barça játékosai*. A gólnak köszönhetően egy gólos kaiserslauterni előnnyel vonultak az öltözőbe a csapatok.
A második félidőben minden úgy folytatódott, ahogyan az elsőben abbamaradt. Továbbra is a németek uralták a játékot, és a 49. percben sikerült egalizálni a Barcelonában összeszedett hátrányt. Újfent Hotic volt eredményes, megint csak fejjel: ugyancsak bal oldalról végeztek el szögletet, amit a rövid saroknál megcsúsztattak és a túlsó kapufánál álló Hotic egy méterről befejelte a hálóba a labdát. A második gólt is fejesből kapta a Barça, ami a védekezés hibáit mutatja. Hotic duplájával az összesítésben 2-2-re állt a párharc, ami meglehetősen nehézzé tette a katalánok helyzetét. A hazai nézők által űzött-hajtott K’lautern pedig megérezte a továbbjutás lehetőségét, és továbbra is támadásban maradt. Aminek aztán a 76. perben a harmadik német gól lett a következménye. A középpályán megszerzett labdával Lelle ugratta ki Bjoern Goldbeaket, aki 10 méterről a kimozduló Zubizarreta mellett a hosszú alsó sarokba lőtt. Ezzel a Kaiserslautern 3-0 arányú vezetésre tett szert, így összesítésben már ők álltak továbbjutásra. A katalánoknak negyed órájuk maradt a továbbjutást jelentő találat bevitelére. Ennek érdekében mindent megpróbáltak, vehemens támadásokba kezdtek. Már mindenki elkönyvelte a kiesést, mindenki letargiába esve ült a padon, a képernyők előtt, senki nem hitt igazán a megváltást jelentő gólban. Vajon a játékosok fejében mi játszódhatott le? Ezt nem tudhatjuk. Azt azonban tudjuk, láthattuk, hogy emberfeletti módon küzdöttek, hajtottak, mentek előre.
Az utolsó percekben sem lankadt a Blaugrana figyelme, támadási kedve. Tudták, ez az utolsó esélyük, utolsó lehetőségük. Így érkeztünk el a mérkőzés hajrájáig. A 90. percben a ’lauterni térfél közepén szabadrúgáshoz jutott a Barça, Ronald Koeman állt a labda mögé. A hatalmas lövőerővel megáldott hollandus most ésszel oldotta meg a feladatot. Lágyan ívelte a labdát a kapu elé, s a jobb saroknál álló José Maria Bakero fejesét követően a labda a hosszú felső sarokba hullott – 3-1! A 89. perc 45. másodperce meghozta azt a találatot, aminek köszönhetően a Blaugrana továbbjutott, idegenben lőtt góljának köszönhetően.
A gólt követően az összezuhant németek már újítani képtelenek voltak, így a barcelonai együttes jutott a csoportkörbe. A gránátvörös-kékek, ha nehezen is, de abszolválták az úgymond „kötelezőt”, és folytathatták a küzdelmet a legrangosabb európai kupasorozatban. A folytatást pedig ismerjük.
II. felvonás
Előzmények
A 2008/09-es idényt követően a Blaugrana a 3. helyen végzett a Primera Divisiónban. Ennek több következménye is volt. Először is, a kispadról távozott Frank Rijkaard, akinek helyét az első felvonás egyik kulcsfigurája, Josep Guardiola i Sala foglalta el. Másrészt pedig, a Barçának előselejtezőt kellett játszania a Bajnokok Ligája főtáblájára való kerülés érdekében. Miután a lengyel Wisla Kraków csapatán sikeresen átlépett a katalán mester trenírozta gárda, következhetett a csoportkör. A hat mérkőzést követően a Katalán Óriás csoportelsőként kvalifikálta magát a nyolcaddöntő mezőnyében. Itt a francia bajnokcsapat, az Olympique Lyon gárdáját múlta felül, majd a következő körben a német Bayern München esett áldozatul a Pep Team gálaelőadásának. Ekkorra a csapat már vezette a spanyol bajnokságot, bejutott a Király Kupa döntőjébe, s várta az angol Chelsea elleni BL – elődöntő két összecsapását.
A Barcelona az idény egészében nagyon látványos, mindenkit meggyőző játékot produkált. Nemcsak a szurkolók, hanem a szakemberek szerint is az egyik legszebb futballt játszó csapatot látták a Blaugranában. A csapat nemcsak a győzelmekre törekedett, hanem azok minőségére; a mennyiség és a minőség kéz a kézben jártak egymással. Pep nemcsak kiváló edzőnek, hanem nagyszerű vezérnek, pszichológusnak is bizonyult. A némileg „leült” sztároknak új impulzusokat adott, új célokat tűzött ki eléjük, a játékosok pedig fegyelmezetten követték Mesterüket. A játékosok igazi csapatot alkottak: nem csupán játékosok összessége volt, hanem egymásért küzdeni tudó, a pályán meghaló sportemberek közössége. Így közösen sírtak, együtt nevettek: együtt élték át a győzelmeket, és a keserűbb pillanatokat is. Szerencsére, az előbbiekből sokkal több jutott a tavalyi szezonra.
Nos, tehát. A Lyon és a Bayern testén keresztül a csapat eljutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe, ahol a „szerencse” az angol Chelsea csapatát vetette az útjukba. A londoni gárda a 2008/09-es idény közepén túl volt már egy edzőcserén: Luis Felipe Scolarit a holland Guus Hiddink váltotta, aki kiváló taktikus, felkészült edző hírében áll. Tény: Hiddink az egyik legjobb, legnagyobb tudású, legkiválóbb edző a jelenleg aktív trénerek körében. Igazi nagy harcos, aki ismeri a futball csínját-bínját. Ahol csak megfordult sikerek övezték működését: anno a PSV Eindhovennél, később a dél-koreai válogatott élén, vagy ausztrál szövetségi kapitányként, de a Szbornaja élén sem okozott csalódást. 2009 áprilisának végén pedig készülhetett az FC Barcelona elleni derbikre, amelyeknek – ismerve a két csapat közelmúltbeli találkozóit – különleges pikantériájuk volt.
I. szín
Az elődöntő első mérkőzésére a katalán fővárosban került sor. 2009. április 28-án a német Wolfgang Stark sípjelére a gránátvörös-kék alakulat a következő összeállításban játszotta le az összecsapást: Victor Valdés – Dani Alvés, Piqué, Márquez (Puyol), Abidal – Xavi, Yaya Touré, Iniesta – Henry (Hleb), Eto’o (Bojan), Messi. A mérkőzésnek nem volt igazi esélyese, két nagyon masszív csapat feszült egymásnak. A Barça a hazai pálya előnyében, és közel 100 ezer katalán szurkoló támogatásában bízhatott. Ez egy igazi csemege, ínyenceknek való párosítás volt, ami inkább küzdelmet, semmint látványos futballt hozott. A Chelsea legfőbb célja az volt, hogy ne kapjon gólt. Ennek ellenére voltak helyzetei, azokat azonban elhibázták, a katalán védelem hatástalanította, vagy Victor Valdés védte.
A Blaugrana próbálkozásait nem kísérte szerencse, igazi átütő erő sem volt bennük. Sok esetben nem tudtak mit kezdeni a kékek masszív védekezésével, erős középpályás letámadásával. Fölényük meddő, és eredménytelen maradt. Próbálkoztak, mentek előre, de igazi gólhelyzetet nem sikerült kialakítaniuk. Hiába járatták a labdát, játszotta a csapat a jól megszokott, eredményeket hozó játékát, nem találták a Chelsea védekezésének ellenszerét. A meccs elején volt egy 11-es gyanús eset, amikor Henry ellen szabálytalanságot követtek el a londoniak, azonban a német bíró sípja néma maradt. Akkor sem húzta elő a második sárga lapot a zsebéből, amikor a mérkőzés végén Ballack hátulról lerántotta Henry-t a balszélen – pedig illett volna.
Így a hatalmas küzdelem végén maradt a gólnélküli döntetlen, ami azt jelentette, hogy a Hiddink edzette egyesület várhatta kedvezőbb helyzetből a visszavágót. A gólnélküli döntetlen a Nou Campban a londoni kékeknek kedvezett, de a párharc során még így sem dőlt el semmi. Minden kérdés megválaszolatlan maradt, hogy aztán egy héttel később a minden kérdőjel kiegyenesedjen.
II. szín
A visszavágóra május 6-án került sor a Stamford Bridge-en. A norvég Tom Henning Övrebö vezetésével vonultak ki a gyepre a csapatok. Pep Guardiola a Victor Valdés – Dani Álves, Piqué, Yaya Touré, Abidal, Busquets (Bojan), Xavi, Keita, Iniesta (Gudjohnsen), Messi, Eto’o (Sylvinho) összetételű csapatot küldte a pályára. A feladat adott volt: olyan eredményt kellett elérni, amivel megválthattuk a jegyet a május 27-iki római fináléra. Végrehajtása azonban nem ígérkezett könnyűnek, de épp ez jelentette a dolog szépségét. A döntőbe jutáshoz gólt kellett lőni: vagy többet, mint a Chelsea, vagy ugyanannyit, mint a londoniak. Egy Barcelonának ez nem szabad, hogy gondot okozzon – gondolták nagyon sokan, köztük én is.
Ugyanakkor hazai pályán a Chelsea tűnt esélyesebbnek, egy árnyalatnyival. A hazai közönség buzdítása, a fergeteges hangulat, az elszánt nyilatkozatok ezt sugallták. Ugyanakkor a Guardiola edzette Barcelona senkitől és semmitől sem ijedt meg – ezt a szezon során párszor tapasztalhatták az ellenfelek. Mint például a Real Madrid, akiknek négy nappal korábban hintett egy hatost a Bernabéuban a katalán óriás. Mindez kellő önbizalmat adott a „Pep Team”-nek.
A mérkőzést az ilyenkor szokásos tapogatózással kezdte a két fél, a Blaugrana került némi fölénybe, kezdeményezett többet. A londoniakon most is látszott az a fajta óvatosság, ami Barcelonában. Az első helyzet a gránátvörös-kékek előtt adódott, azonban ekkor beütött a krach. Egy röviden kivágott labdát Michael Essien úgy 20-21 méterről, kapásból elemi erővel bombázott Valdés kapujának jobb felső sarkába, úgy, hogy az a felső kapufáról pattant a hálóba. Hatalmas, védhetetlen löket volt. Ez megváltoztatta a mérkőzés menetét, innentől kezdve nem volt kérdés: a Barçának gólt kell lőnie. Persze, ezt eddig is tudta mindenki a csapat háza táján. Ugyanakkor egy dolog nyugtatólag hathatott a fiúkra, a szurkolókra: egy gól a mennyországot jelentheti a katalánok számára.
A bekapott gól után a katalánok némileg megzavarodtak, de hamar sikerült rendezni a sorokat. Azonban hiába próbálkoztak, helyzetet nem sikerült kialakítaniuk. A Chelsea nyugodtabban futballozhatott, s helyzetekig is eljutott. Az első félidőben az angolok jogosan szereztek vezetést, és vonultak a továbbjutás reményében az öltözőben. A másik oldalon pedig jól tudták: valamit ki kell találniuk a 2. félidőre. Maradt 45 percük arra, hogy a maguk javára fordítsák a továbbjutás lehetőségét. Pepnek és a csapatnak minden tudására szüksége volt, hogy kihozzák magukból a lehetetlent, azt az egy gólt, ami a döntőt jelentheti.
A szünetet követően a Barça ragadta magához a kezdeményezést, helyzetekig is eljutottak, de veszélyes helyzete Drogbának és Maloudának akadt. A 66. perc pedig meghozta a második fordulatot a mérkőzésen. Abidal finoman kibillentette egyensúlyából a kitörő Anelkát, aki 3-4 méteres futás után látványosan összeesett – a norvég bíró pedig kiállította a Barça balhátvédjét. Nem ez volt az első hibája Övrebönek, és nem is az utolsó. A következő hibát akkor követte el, amikor Piqué 16-on belül történő kezezése után nem mutatott a büntetőpontra. Az angolok több tizenegyest kértek számon a norvég sípmesteren a meccs után: valójában ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor jogosan fújhatott volna a sípjába. A büntető elmaradt, az eredmény nem változott. Maradt a meddő mezőnyfölénye a Barçának, de igazi veszélyt nem jelentettek Petr Cech kapujára. Meg kell vallani őszintén: bármit is próbált ki Pep, nem jött össze. Valódi, veszélyt jelentő kapura lövése nem volt a csapatnak. Nem volt olyan veszélyhelyzet a londoniak kapuja előtt, ami magában hordozta volna az egyenlítés esélyét.
Itt és most is fel lehetett tenni azokat a kérdéseket, amelyeket a szurkolók, játékosok feltettek magukban 1991. november 6-án a kaiserslauterni estében: mi lesz itt? Van remény? Jön-e a megváltást jelentő találat? Ha jönne is, ki lenne rá képes? Nem tudjuk meg soha, ki, mit érzett, mit gondolt, hogyan élte át az utolsó perceket. Bízott? Remélt? Beletörődött? Istenhez fohászkodott? Megmondom őszintén, jómagam már lemondtam a továbbjutásról. Már titkon sem reméltem, csak üres tekintettel néztem a képernyőt, bámultam ki a fejemből.
No, de vissza a pályára, vissza a Stamford Bridge-re. A hosszabbításban járunk már bőven. A Barcelona játékosai mennek előre, már csak tisztességből is. Megpróbálkoztak a lehetetlennel: az egyenlítéssel. A 93. percben aztán megtörtént az, amiben nagyon kevesen hittek: a csoda. Egy jobb oldali beadás után Essien nem tudott fölszabadítani, így Leo Messi megkapta a labdát a tizenhatoson belül, ő a középen, tizenhatoson kívül álló Iniestához játszott, aki egyből kilőtte a bal felső sarkot – 1-1!**. Ez volt a Barcelona egyetlen kapura tartó lövése a kilencven perc során…Nem rossz arány: egy kapura lövés – 1 gól; így kell ezt csinálni!
A gólt követően elszabadult a pokol a londoniak stadionjában. Az egyik oldalon a tehetetlen düh, harag, idegesség megnyilvánulásaként, míg a másik csapat esetében a földöntúli öröm, boldogság okán! A hosszabbítás maga volt az Elisium, a tökély, a csattanó, a mindent felülíró csoda! Emberek ezrei lettek szomorúak, miközben tízezrek ugrottak fel, rázták az öklüket, üvöltöttek a világba, rogytak a földre, sírtak, nevettek. Azt gondolom, ez volt az a pillanata a Barça iránt érzett szimpátiának, amiről mindenki tudja: mit csinált Iniesta góljánál, ill. azt követően. Olyan pillanata a szurkolói létnek, amelyre életünk végéig emlékezni fogunk. És ez így van jól, így helyénvaló, így normális. Ezért több, mint egy Klub a Barça, és ezért vagyunk mi szurkolói többek, mint egy átlagos szimpatizáns. Köszönet legyen nekik érte!
Remélem, sikerült mindenkinek kellőképpen megvilágítanom az elején feltett gondolatébresztő mondatokat. Sikerült leírnom azt az érzést, amit a kommentátor is átélt Iniesta gólja után, és megvilágítanom azt a kérdést: miért kiabálta artikulált hangon, hogy „Kaiserslautern, Kaiserslautern!” 18 év különbséggel ugyanazt élte át a Barça: egy utolsó utáni pillanatban szerzett gól jelentette az örömet, a boldogságot, a csodát. Az is megérthető, hogy a katalán kommentátor magából kivetkőzve így örült „Don” Andrés góljának.
