35 évvel ezelőtt az FC Barcelona a Bajnokcsapatok Európa Kupájának (BEK) döntőjében szerepelt, az ellenfél az akkori Kelet legjobb csapata, a Steaua Bukarest volt. A Blaugrana szimpatizánsai minden bizonnyal jól emlékeznek arra a találkozóra, vagy akik a fiatalabb generációhoz tartoznak, azok is biztosan hallottak már erről a bizonyos párharcról. Mostani írásom első felének középpontjában ez a bizonyos döntő lesz, majd utána kicsit az ellenfél kapusáról, Helmuth Duckadamról is szó lesz.
1986. május. 7. – Sevilla, Estadio Sánchez Pizjuán
A hetvenes évek közepe és a nyolcvanas évek eleje nem igazán a katalán együttesről szólt, akkortájt a bajnokságban nem túl sok babér termett a Barcának. A spanyol első osztályban teljes madridi fölény volt, a Real Madrid jó pár bajnoki címet szerzett, de a kisebbik madridi csapat, az Atlético is büszkélkedhetett bajnoki első hellyel. Azonban 11 szűk esztendő után az 1984/85-ös szezonban bajnok lett a Barca, tehát érezni lehetett, hogy valami megmozdult, joggal reménykedhettek, mind a klub játékosai, mind a szurkolók, hogy egy fényesebb jövő áll a csapat előtt. A következő évben a Terry Venables által vezetett csapat már a nemzetközi porondon is bizonyított, eljutván a BEK döntőjébe. A fináléig vezető út során a gránátvörös-kékek jobbnak bizonyultak a Sparta Prahanál, az FC Portónál, a Juventus-nál, míg a legjobb négy között a svéd IFK Göteborgnál. Az akkori csapatban olyan játékosok játszottak, mint Migueli, Schuster, Alonso vagy Amador.
Manapság, ha azt mondom, Steaua Bukarest (legújabb nevén FCSB) akkor nem nagyon kapja fel senki sem a fejét, és legfőképp nem a román csapat eredményei jutnak eszébe, sokkal inkább a csapat tulajdonosa Gigi Becali ugrik be elsőre majd mindenkinek. Természetesen nem mindig volt ez így, voltak olyan időszakok, amikor a román csapat Európa legjobb és legversenyképesebb futballklubjai közé tartozott. Legfényesebb korszakát a ’80-as években élte, de ez igaz az egész román klubfutballra is.
Hogy kik játszottak az akkori csapatban? Lacatus, Piturca, Balint, Duckadam vagy Bölöni László. A csapat edzője a szintén magyar származású, Erdélyben született Jenei Imre volt. Dominanciájukat jól szemlélteti, hogy a nemzeti bajnokságban több, mint 100 meccsen veretlenek volt.
Bár a román csapatot is kiváló képességű futballisták alkották, azért mégis a Barcelona volt a mérkőzés abszolút esélyese, a Steauára amolyan sötét lóként tekintettek az akkori szakértők: veszélyesnek tartották, de úgy gondolták, hogy a Barcelona már túl nagy falat lesz a kelet-európaiaknak. A döntő helyszíne a sevillai Sánchez Pizjuán stadion volt, tehát még ez is a katalánoknak kedvezett, hiszen otthon Spanyolországban, a szurkolóik előtt léptek pályára. A mérkőzés játékvezetője a francia Michel Vautrot volt. Az FC Barcelona színeiben a pályára lépett: Urruticoetxea – Miranda Concepción Gerardo, Bernardo Migueli, José Ramón Alexanco, Julio Alberto Moreno – Victor Muñoz Manrique, Marcos Alonso, Bernd Schuster (Josep Moratalla), Ángel Pedraza – Steve Archibald (’Pichi’ Alonso), Francisco José ’Lobo’ Carrasco. A Steaua Bukarest színeit képviselte: Helmuth Duckadam – Iovan, Bumbescu, Belodedici, Barbulescu – Balan (Angel Iordanescu), Gavril Pelé Bálint, Bölöni László, Majearu – Lacatus, Victor Piturca (Radu). A két vezetőedző: Terry Venables (FC Barcelona), Jenei Imre (Steaua Bukarest)
A mérkőzést a Barca kezdte aktívabban, a katalánok saját közönségük előtt magabiztosan és sikeréhesen léptek pályára. Az első pár perc után úgy tűnt, hogy a két csapat nem igazán van egy súlycsoportban és egyfajta macska egér játék lesz a 90 perc forgatókönyve. Az első félidő első részében a bukarestiek közül egyedül Bölöni László veszélyeztetett, míg a Barca játékosai sorra vezették a látványos támadásaikat, de Duckadam hálója érintetlen maradt. Ezek után jóval kiegyenlítettebb volt a játék képe. A labda többet volt a gránátvörös-kékeknél, a Steaua viszont nagyon szervezetten védekezett, szinte esélyt sem adva a Barca csatárainak. A szünetig maradt a gól nélküli döntetlen. A térfélcsere után sem nagyon változott a játék képe, nem lehet azt mondani, hogy a nézők egy szép meccset láttak, inkább a küzdelem és a hajtás dominált. Ahogy telt az idő, a két csapat még inkább taktikusabban kezdett játszani, egyik edző sem akart kockáztatni, egy esetleges hiba nagyon sokba kerülhetett volna, ezért inkább óvatosabb játékra utasították játékosaikat. Nagyon úgy tűnt, hogy tipikusan az a meccs, amely szinte akármeddig eltarthatna, gólt úgysem szerezne egyik csapat sem. A hajrában sem kockáztatott egyik fél sem, így tehát 90 perc elteltével az eredmény még mindig 0-0 volt, jöhetett a kétszer 15 perces hosszabbítás. A Barca két gólfelelőse Schuster és Archibald is gyengébb napot fogott ki, ezért Venables húzott egy merészet, és mindkét játékost lecserélte. A cserék sem hozták meg a várt lendületet a csapat játékába, a helyzet továbbra sem változott, inkább a Barcelona volt az aktívabb, de a Steaua rendkívül szervezetten védekezett. Már a hosszabbítás elején nagyon úgy tűnt, hogy a 30 perc ráadás is kevés lesz a két csapatnak a gólszerzéshez. A 120 perc leteltével a francia Vautrot hármat fújt a sípjába, de még ekkora sem dőlt el, hogy ki ülhet fel Európa trónjára.
Iordanescu és Jenei Imre a BEK-trófeával
Következtek a tizenegyesek, a büntetőpárbaj olyan csatát hozott, amely valamilyen szinten azért kárpótolta a nézőket, és aki csak felvételről is látta, soha nem feledi. A Steaua végezhette el az első tizenegyest, Majearu állt a labda mögé, laposan középre lőtt, „Urruti” elvetődve védett. Következett a Barca, még pontosabban Alexanco, lövését azonban Duckadam látványosan hárította. A Steauanál Bölöni László következett, hosszabb nekifutás után azonban ő is képtelen volt a kapuba találni, a Barcelona tehát nagyon jól kezdett, hiszen két kör után még érintetlen volt a katalánok hálója. A következő a sorban Pedraza volt, a jobb alsó sarkot célozta meg, de ezúttal sem sikerült túl járni a román kapus eszén. Úgy tűnt, hogy valósággal meg vannak átkozva a csapatok, 120 perc játékidő és négy bűntető rúgás is kevés volt ahhoz, hogy a közönség gólnak örülhessen. Ekkor következett a Steaua legendás csapatkapitánya, akit a klub szurkolói a csapat legsikeresebb játékosának tartanak, Marius Lacatus. Az akkori román kommentátor azt mondta: Lacatusnak „be kell, hogy találjon!”, és a középpályás be is talált, erős, léc alá bombázott lövése védhetetlen volt. A helyzet egyre érdekesebb és kiélezettebb volt, a Blaugranának immáron gólt kellett szereznie, de Duckadam önkívületi állapotban védett azon az estén, újra jött a jobb felé tartó lövés, de „Pichi” Alonso sem járt sikerrel. Három kör után tehát egygólos előnyben volt a Steaua. Román részről Gabi Balint következett, a nagyszerű technikájú középpályás most is higgadt maradt, magabiztosan gurított a kapuba. A helyzet egyszerű volt, ha Marcos Alonso nem szerez gólt, akkor a Barcelona elveszíti a döntőt, és a bukarestiek térhetnek haza a kupával. Marcos már nem a jobb oldalt választotta, de Duckadamnak ezen az estén minden összejött, kivédte a negyedik bűntetőt is. Ennek köszönhetően 1986-ban a Steaua Bukarest nyerte a Bajnokcsapatok Európai Kupáját.
Ez után a vereség után a katalán csapat életében egy teljesen új korszak kezdődött, a következő évben, már egy teljesen új csapat, új kapitánnyal vette fel a harcot az ellenfelekkel. A csapat és a tréner új volt, a célok azonban a régiek, minden sorozatban a legjobbnak lenni. A Steaua dicséretet érdemel, mert küzdöttek, akarták a győzelmet. Egy nagyszerű év és egy csodálatos korszak megkoronázása volt ez a győzelem, amely nem csak a klub, hanem az egész román sport és a román nép sikere is volt. Hozzá kell tenni, hogy csapat kapusa Helmuth Duckadam nélkül minden bizonnyal nem jött volna össze a győzelem. A portás kivédett négy tizenegyest, ami a mai napig is példátlan ilyen magas szinten, ezzel pedig feledhetetlen, halhatatlan státuszba lépett a román szurkolók szemében.
Sevilla hőse
Kicsit most ismerjük meg az „ellenoldal” hősét, aki ugyan egy trófeát „vett el” az FC Barcelona csapatától, de teljesítménye elképesztő volt. Nézzük hát meg, hogyan lett egy falusi gyermekből ünnepelt csillag, hogyan lett emberek millióinak a kedvence. Helmuth Duckadam 1959. április elsején született, az Arad megyei Semlac falujában. Szülei is a környékről származnak. Duckadam ebben a román parasztcsaládban nőtt fel, elmondása szerint nagyon jó volt a viszonya a nagymamájával, aki sokat segített, mind a tanulásban, mind az élet egyéb területein. Természetesen már hamar feltűnt a szüleinek, hogy a kis Helmuth remek „viszonyban” van a labdával, de futni nem igazán szeretett, ezért a kapusposzt volt a leginkább megfelelő számára. Pályafutását szülőfalujában kezdte, mindössze 15 éves volt, amikor debütált, a helyi Semlacana csapatában. Hamar kiderült, hogy jóval többre hivatott, mintsem, hogy csak a helyi amatőr csapat kapusa legyen. Ezek után a Gloria Arad sportiskolába kerül, majd 1977-ben játssza első meccsét a C Divízióban szereplő Constructorul Arad színeiben. Négy évet szerepelt az aradi csapatban, teljesítményéven felhívta magára a figyelmet, a legjobb bukaresti csapatok szerették volna, hogy náluk folytassa tovább. Végül az akkori legjobb és minden idők legsikeresebb román klubjára esett a választása, 1982-ben a Steaua Bukarestbe igazolt. Karrierjének egyértelműen az 1986-os esztendő volt a csúcspontja. Csapata a BEK-döntőbe került, Duckadam végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, a döntőbeli produkciója pedig teljesen elképesztő volt. Amíg előtte csak Romániában volt ismert, a döntő után egész Európa tudta, hogy ki is az a bizonyos Helmuth Duckadam. Négy tizenegyest hárított, ezzel pedig hozzásegítette a román csapatot történelme első és mindeddig egyetlen BEK-győzelméhez. A finálé után a román sajtó a „sevillai hősnek” titulálta, ez maradt a beceneve a mai napig. Véget ért a döntő, Duckadam a „Csillag” (ez a magyar fordítása a Steaua kifejezésnek) legnagyobb és legfényesebben ragyogó csillaga volt. 27 éves korára Bajnokcsapatok Európa Kupájának a győztese volt, az egyik legnépszerűbb román futballista. 27 év egy kapusnál szinte semmi, még azt sem mondhatjuk, hogy az optimális korban volt, de már a csúcson érezhette magát. Ekkor azonban egy csapásra 180 fokos fordulatot vett a portás élete, megtapasztalhatta, hogy egyik pillanatról a másikra, hogyan kerülhet a mennyből, a csillogó életből, a pokolba, egy kórház, elhagyatott szobájába.
Egy vadászat alkalmával, amelyen Duckadam a barátaival vett részt, erős fájdalmat észlelt a jobb vállában. Rögtön kórházba szállították, ahol az orvosok aneurizmát (ütőértágulatot) diagnosztizáltak. Ez a betegség roppant veszélyes, hiszen általában tünetmentes, lényege az, hogy vérzést indít el az agyállományban. A károsodott ér területén oxigénhiány alakulhat ki, amely komoly agykárosodáshoz vezethet. A betegség megállapítása után rögtön megoperálták a játékost és így sikerült megmenteni az életét. Az életveszély elmúlt, de a versenysportot abba kellett hagynia. Mindössze 27 éves volt, de kénytelen volt a szögre akasztani a stoplist. Három év elteltével újra engedélyt kapott az orvosoktól és újra pályára léphetett. De már, mint számtalanszor a sporttörténelemben, ő sem volt képes már olyan szintű teljesítményre, mint betegsége előtt. Hazatért és a Vagonul Arad színeiben játszotta le pályafutásának utolsó két szezonját a román másodosztályban. A régi sikerek és fényűzés már a múlté volt, maradt a futball iránti elhivatottság és szeretet. Összességében Helmuth Duckadam 133 alkalommal lépett pályára a román első osztályban, 13 alkalommal a román kupában és 9-szer a BEK-ben. A sevillai döntőről így vélekedett később:
Mindig is álmom volt, hogy egy ilyen fontosságú meccsen én legyek az a játékos, aki eldönti a találkozó végkimenetelét. A sevillai finálé egy remek alkalom volt mindez véghezvitelére. Az első büntető előtt eldöntöttem, hogy jobbra fogok vetődni, szerencsére jól éreztem az irányt. A második kicsit nehezebb volt, próbáltam Pedraza fejével gondolkodni, a végsőkig kivártam, de ismét a jó irányba vetődtem el. Pichi lövésénél újra kicsit egyszerűbb volt, minden olyan kapus, aki kétszer jobbra megy el, és mindkétszer ki is védi a lövést, az a harmadik alkalommal sem fog oldalt választani. A negyedik lövés előtt megpróbáltam az ellenfél agyával gondolkozni, egészen a végégig nem akartam oldalt váltani, de a legutolsó pillanatban mégis balra vetődtem, életem egyik legjobb döntőse volt.
A futball befejezése után sem unatkozott az immáron ex-kapus. Nagyon sokáig a határrendészet területén dolgozott, egészen a rendőr őrnagy titulusig jutott el, de betegsége miatt ezen a téren sem dolgozhatott tovább. 2001-ben portréfilm készült a pályafutásáról, A csodakapus címmel, Boka Tibor rendezésével. A film több nevesebb díjat is elnyert. 2003-ban kivándorlási lehetőséget nyert az Amerikai Vízumlottó nevű játékban, Duckadam magyar származású feleségével, Ildikóval utazott ki az Egyesült Államokba, pár hónapot töltöttek egy Phoenix melletti kisvárosban, de végül újra hazatértek. Az egykori ünnepelt sportoló volt már kapus, rendőr és a polgármesteri hivatás gondolatával is kacérkodott, de végül nem ő lett az aradi polgármester.
Az 1986-os BEK-döntő 34 éves évfordulójához érkezett. Szinte minden adott volt, hogy a Barcelona történelme során először elnyerje az európai klubfutball legértékesebb trófeáját. A játékosok szívüket, lelküket kitették a pályára, de a sors akkor nem nekik kedvezett. Nagyon kicsi választotta el a játékosokat, hogy örökre bevéssék nevüket a sorozat legnagyobbjai közé, ez sajnos nem sikerült. Azonban a Barcelona szurkolók bizonyára nem feledik el azt a bizonyos május 7-i estét és talán így 34 év távlatában a vereség sem annyira fájó. Ami szinte feldolgozhatatlan csalódás volt az egyik oldalon, az hatalmas öröm volt a másikon. Az „ellenoldal” vitathatatlanul legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtó játékosa Helmuth Duckadam volt. A román kapus az ismeretlenségből egy csapásra bálvány és sokat kedvence lett, de amilyen gyorsan felemelkedett olyan gyorsan le is áldozott a csillaga. Ő is a futball nagy üstököseinek egyike, kevés ideig volt a csúcson, de az a kevés idő minden futball szerető számára emlékezetes maradt.
Helmuth Duckadam ekképpen emlékezett vissza a döntőre:
„Sevillában mi voltunk az esélytelenek. Mégiscsak a Barcelonáról volt szó. Nyilván azt hitték, nem tudunk az ő szintjükön játszani, és nem gondolták, hogy a hosszabbításig kihúzzuk.
Ahogy múltak a percek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz könnyű dolguk. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Akadt néhány helyzetünk is. Azt hiszem, a kilencvenedik perc körül már kezdtek aggódni. A hosszabbításban szerintem már mi voltunk a jobbak.
Ahogy tovább folyt a meccs, mi egyre magabiztosabbak lettünk, ők meg egyre idegesebbek. Nem a leglátványosabb döntő volt, az már igaz, de elképesztő erő volt bennünk, és hittünk magunkban.
Ahogy a bíró lefújta a hosszabbítást, azt gondoltam: „Eljött az én időm!”. Nem is érdekelt, tőlünk ki lő majd, minden erőmmel a feladatra összpontosítottam. Nem is néztem a mi tizenegyeseinket, csak a szurkolók reakcióját láttam.
Volt két újságírónk, akik segítettek videókat gyűjteni az ellenfeleinkről a román nagykövetségen dolgozóktól. A sors iróniája, hogy az egyetlen meccs, amit nem láttam, a Barcelona elődöntője volt a Göteborg ellen, ahol tizenegyespárbajjal nyertek. Vagyis nem tudtam, hogyan lő Ángel Pedraza, ‘Pichi’ Alonso meg a többiek, de talán jobb is volt így. Biztosan azt hitték, hogy már tanulmányoztam őket, ami elbizonytalaníthatta őket.
Az elsőt volt a legnehezebb kivédeni, José Ramón Alexankóét. Jól tippeltem meg az irányt. Az a fajta lövés volt, ami a kapusok kedvence: nem túl magas, nem túl erős. Ha a másik irányba megyek, úgy tűnt volna, hogy megfontolt lövés, de jól ugrottam. Hogy szerencse lett volna? Figyelj, vetődhetsz tízből tízszer a jó irányba: ha nem vagy elég edzett vagy erős, akkor egyiket sem véded ki.
Helmuth Duckadam – Sevilla hőse
Nagy volt a nyomás, mert Urruti kivédte az első két lövésünket, de mindig is a tizenegyesek mestere voltam, ismertem már a lövők észjárását. A másodiknál megpróbáltam logikus megközelítéssel élni. Pedraza volt a következő. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam. Urruti az első lövésnél balra ugrott, a másodiknál jobbra. Én viszont megint jobbra ugrottam. Pedraza talán azt gondolta, én is egyszer ide, egyszer oda vetődök, mint Urruti. Jó formában voltam. Erős lábam volt, nagyot ugrottam, hogy biztosan meglegyen.
Marius Lacatus kapufás góljával és a kétszer két hárítással egygólos előnyben voltunk. A harmadik volt a legkönnyebb. ’Pichi’ Alonso biztosan azt gondolta, ha kétszer jobbra vetődtem, harmadjára nem merek, úgyhogy oda lőtt. Pedig harmadjára is jobbra mentem, és ezt is könnyedén elkaptam. Gabi Balint szépen begurította a sarokba a következőt, úgyhogy már két góllal vezettünk. Minden a Barcelona következő tizenegyesén múlott. Marcos volt a soron. Megérzésre mentem. Ha aprólékosan elemezzük a felvételt, látni lehet, hogyan játszottam vele. Először elhitettem vele, hogy balra készülök ugrani. Ahogy közeledett, kissé jobbra léptem, majd hirtelen balra ugrottam. Látta, hogy irányt váltok, azt hitte, mégis jobbra ugrok, és megeresztett egy gyenge lövést balra. Így elmagyarázva egyszerűnek tűnhet, de hidd el, hetvenezer néző előtt, a BEK-döntőben sokkal bonyolultabb!
Azt sem tudtuk, hogyan ünnepeljünk. Teljesen megdöbbentünk. Megkaptuk a kupát, visszamentünk a szállodába, megittunk egy pohár bort, talán egy kis pezsgőt, és ennyi. A másnap azonban őrületes volt.
A Barca régi riválisa volt a Sevillának és a Real Betis-nek is, úgyhogy a helyiek sörrel itattak minket. Papírpénzt meg szalvétákat írattak alá velünk. Nekünk, akik egy zárt, kommunista országból jöttünk, ez elképesztő volt. El sem hittem. Huszonhét évesen négy tizenegyest védtem ki a BEK-döntőben, megnyertük a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Pedig ez volt az utolsó mérkőzésem ezen a szinten.”
