A tenerifei csoda – a történet kétszer

Közzétette: Blaugrana.hu

Amikor egy igazi Barça-szurkoló meglátja, meghallja a Kanári-szigeteki csapat nevét, azonnal eszébe jut két mérkőzés, két bajnoki szezon, két forduló. Akik akkoriban még nem éltek, azok is biztosan hallottak a Dream Team korszakának két végletekig izgalmas bajnoki hajrájáról, melyek végén a Tenerife segítségével a Blaugrana emelhette magasba a trófeát. Amikor Johan Cruyff fiai az utolsó fordulónak ponthátránnyal futottak neki, aztán az utolsó mérkőzés végét jelző hármas sípszó után mégis ők örülhettek. Erről a két meseszerű diadalról szól az alábbi írásunk…

A Dream Team a holland trénerklasszis vezetésével 1991-ben, 1992-ben, 1993-ban és 1994-ben is, sorozatban egymás után négy szezon során aratott diadalt a La Ligában. Az említett bajnoki idények közül három hatalmas izgalmak közepette dőlt el, s ebből két alkalommal ugyanaz a csapat „kaparta ki” a gesztenyét a katalánok számára. A szenvedő fél pedig mindkét alkalommal ugyanaz a csapat volt: a Real Madrid.

Két minutum az örökkévalóságnak

Az 1991/92-es bajnokságnak a Barcelona együttese címvédőként futott neki. Az előző idényben meggyőző játékkal, gólokban gazdag mérkőzéseket játszva jutott fel a csúcsra a Cruyff által trenírozott gárda. Az 1988 nyarától épülő, egyre erősödő Dream Team magabiztos játékkal nyerte meg a Primera División küzdelmeit. 1991 őszén pedig azért szállt harcba, hogy a megszerzett címet megvédje. Nem volt egyszerű dolga, hisz az ellenfelek mind a friss bajnok „vérét” akarták. Tudta ezt jól a barcelonai tréner is, ezért a keretben némi erősítéseket hajtott végre.

Ezen a nyáron érkezett a Blaugranához Miguel Ángel Nadal (a Mallorca együttesétől), Juan Carlos Rodríguez (a Valenciától), a holland Richard Witschge (az Ajax-tól), és Cristóbal Parralo (az Oviedóból).

A bajnokság egészét a kiegyensúlyozottság jellemezte. Egyetlen csapat sem tudott kiemelkedni a mezőnyből, még a Barça sem. A katalánok nem tudták azt az egyenletes játékot játszani, amit az előző idényben mutattak. Ennek megfelelően mind a Real Madrid, mind az Atlético Madrid végig a katalánok nyomában tudott lenni, sőt! Több fordulót követően vezette is a táblázatot. A gránátvörös-kékek játékába sokszor hiba csúszott, és nem várt vereségek, döntetlenek nehezítették meg a címvédés felé haladó utat. Az idény során hat vereséget szenvedett el a Cruyff-csapat, ami ugyan nem mondható soknak, de az ellenfelek megerősödése okán döntőnek bizonyult.

Azt is el kell azonban ismerni, hogy a hektikusabb bajnoki szerepléshez a BEK-ben lejátszott mérkőzések is hozzájárultak. A katalán óriás hatalmas energiákat mozgósított annak érdekében, hogy a legrangosabb kupában végre felérhessen a csúcsra. A korábbi két próbálkozást nem koronázta siker, és az 1978 óta regnáló Núnez elnök számára a legfőbb cél a BEK-győzelem volt. Az elnök óhaja találkozott a szurkolók óhajával is, ami a játékosokat alkalmanként görcsösebbé tette. A szezon elején a Kaiserslautern csapatán nehézkesen átvergődték magukat a katalánok, onnantól kezdve azonban könnyedén jutottak el a londoni fináléig, ahol az olasz Sampdoria volt az ellenfél. A meccset Ronald Koeman emlékezetes szabadrúgás-gólja döntötte el a hosszabbítás 22. percében.

Ezzel a találattal a Barça felért Európa csúcsára. Közben azonban a bajnokságban némileg akadozott a csapat játéka.
Amennyiben összevetjük az FC Barcelona 1991/92-es eredményét az előző szezonbeli statisztikával, érdekes dologra lehetünk figyelmesek: 1990/91-ben is hat vereséget szenvedett el a katalán gárda (ekkor 57 pontot gyűjtöttek), és a ’91/’92-es idényben is, ami 55 pontot jelentett a szezon végeztével. Míg azonban egy évvel korábban tíz ponttal előzték meg az ezüstérmes Real csapatát, addig 1991/92-ben csupán eggyel. Ez a tény azt is jelenti egyben, hogy az ellenfelek felszívták magukat, és megerősödtek az új idényre. Nem mondhatjuk tehát, hogy a Barcelona egyértelműen gyengébb lett, az ellenfelek dicséretére szolgál, hogy megnehezítették a katalánok dolgát.

A bajnokság során a csapat több ízben is „érdekes” eredményt ért el. A kilenc döntetlen mellett összeszedett hat vereségből voltak nehezen megérthető mérkőzések. Sevillában (2-4), Valenciában (0-1), vagy a Real  Sociedad vendégeként (1-2) ki lehet kapni, de ugyanezt megtenni a Sporting Gijón (1-2) vagy a Tenerife (1-2) vendégeként, már nehezen védhető, megmagyarázható eredmény. Ennél is érthetetlenebb volt, amikor az 5. fordulóban (1991. október 6.) hazai pályán szenvedtek 2-1 arányú vereséget a Real Oviedo együttesétől úgy, hogy az ellenfél már a 41. percben 0-2-re vezetett.
A kilenc döntetlenből kettőt a Real Madrid ellenében értek el Cruyff fiai, ami jó eredménynek tekinthető, és nem szorul magyarázatra. Azonban a Logrones (2-2), a Burgos (2-2), valamint az Osasuna elleni (0-0) idegenbeli döntetlen, illetve a hazai pályán elért Burgos elleni 0-0 már okot adtak a rosszkedvre, és a bosszankodásra. A felsorolt vereségek és döntetlenek közül jó pár elkerülhető lett volna, s akkor kevesebb izgalmat kellett volna megélniük a katalán Klub szurkolóinak – többek között nekem is.

A történelmi fotón Ricardo Serna hallgatja a Tenerife-Real-meccs alakulását és közvetít a társaknak

A csapat a bajnokság utolsó fordulóira összekapta magát, így azt mondhatjuk, a saját feladatát megoldotta a bajnoki cím megvédése érdekében. Ahhoz azonban, hogy ez meg is valósulhasson, az ellenfelek „kedvező” eredményéire is szükség volt. A 32. fordulót követően a Real Madrid három pontos előnnyel állt a tabella élén a második Barcelona előtt (47-44 pont). A következő forduló után a katalánokat (45 pont) már csak a harmadik helyen találjuk, mert az Atlético Madrid feljött az ezüstérmes pozícióba (46 pont), míg az élen továbbra is a „Királyi Gárda” állt (49 egység). Az utolsó öt fordulóban a Barcelona megszerezte az akkoriban begyűjthető tíz pont mindegyikét, ami azonban még nem lett volna elég az üdvösséghez. Ahhoz kellett a riválisok botlása is.

Nézzük a bajnoki hajrában a három éllovas mérkőzéseit az utolsó, 38. fordulót megelőzően:

Ford. Real Madrid   Atlético Madrid   FC Barcelona
34. Oviedo (i) 0-1 Sporting Gijón (o) 2-1 Cádíz (o) 2-0
35. Atlético M. (o) 3-2 Real Madrid (i) 2-3 Mallorca (o) 3-0
36. Osasuna (i) 1-1 Logronés (o) 3-2 Valladolid (i) 6-0
37. Valencia (o) 2-1 Deportivo (i) 1-1 Espanyol (i) 4-0

Ennek eredményeképp így nézett ki a bajnoki dobogó az utolsó forduló előtt:

Csapat M GY D V GA Pont
1. Real Madrid 37 23 8 6 76-29 54
2. FC Barcelona 37 22 9 6 85-37 53
3. Atlético Madrid 37 23 5 9 63-34 51

A tabella állásából jól látható, hogy csak a Real és a Barça együttese volt esélyes a bajnoki címre. Az utolsó fordulóban a két bajnokesélyesnek – papíron – verhető ellenfél jutott a sorsolás eredményeként. A fővárosiak a Kanári-szigetekre, a Tenerife otthonába látogattak, akik a táblázat 15. helyén foglaltak helyet 37 fordulót követően. Az FC Barcelona pedig hazai pályán fogadta a bajnoki táblázat 14. helyén álló Athletic Bilbao gárdáját. Ettől függetlenül hazai pályán kötelező volt a győzelem, ha bajnokok akartak lenni.

Az utolsó forduló záró mérkőzéseire 1992. június 7-én vasárnap került sor. A három csapat mérkőzése egy időben kezdődött, elképesztő izgalmak közepette. Tenerifén 19:03 órakor, míg a Nou Campban 19:05-kor indult útjára a labda, hogy végtelen izgalmak közepette eldőljön a spanyol bajnoki aranyérem sorsa. A spanyol televízió körkapcsolásos tudósításban követte figyelemmel a két együttes mérkőzését. Igazi libikóka volt ez, az érzelmek vígjátéka, ahol az örömből pillanatok alatt a mély letargiába lehetett süllyedni.

Mondják: az élet a legnagyobb rendező – nagyon igazuk van, akik ezt vallják. Ugyanis azon az estén 19:30 óra magasságában a Real Madrid bajnoknak érezhette magát, hiszen Hierro és Hagi góljaival már 2-0-ra vezetett az Estadio Insularban. A 36. perc aztán izgalmakat hozott mindkét pályán: Barcelonában Hriszto Sztoicskov megszerezte a vezetést a katalánok javára, míg Tenerifén „Quique” Estebaranz szépíteni tudott. A félidőben mindkét bajnokesélyes csapat vezetett, ami azonban a Real malmára hajtotta a vizet.

A második félidő elején Sztoicskov duplázni tudott (49. perc), így 2-0-ra alakította az eredmény állását. A második gól egyben azt is jelentette, hogy a katalánok megtették a „kötelezőt” a végső győzelem elérése érdekében. Tenerifén sem változott sokáig az eredmény; a csapatok az utolsó negyedórába értek, amikor még mindig tartotta egy gólos előnyét a vendégcsapat.

Azonban két perc leforgása alatt a Madrid játékosai a mennyből a pokolba jutottak – képletesen szólva. A 77. percben a realos Ricardo Rocha öngólt vétett, majd egy perc múlva „Pier” a vezetést is megszerezte a szigetlakók javára. A „királyi gárda” játékosai teljesen megzavarodtak, a bekapott gólokból percekig képtelenek voltak felocsúdni.

Ezzel párhuzamosan a Nou Camp népe ünnepelt, örült, és remélt! Reménykedett a csodában, a tenerifei csapat győzelmében, amely egyben a katalánok bajnoki elsőségét is jelentette volna. A televízió felvételein jól látható, hogy a Nou Camp lelátóin hitetlenkedő, remélő, síró szurkolók ültek ekkor már. Amikor pedig eljött 20:50 óra, a katalán szurkolók kitörve magukból, féktelen ünneplésbe kezdtek! Bekövetkezett az, amiben nagyon kevesen reménykedtek; akik reménykedtek is, ők is csak mélyen a lelkükben, magukban. De nemhiába tettek így, reményeik valóra váltak, és bajnoki címet ünnepelhettek újra a katalán fővárosban. A Tenerife „kikaparta számukra a gesztenyét”, de ők is kellettek hozzá. Hiszen ha nem nyerik meg hazai meccsüket, nincs ok az ünneplésre Barcelonában.

A féktelen boldogságban úszó katalán játékosok és szurkolók önfeledten ünnepelték sikerüket, a bajnoki címvédést, ill. a korábban megszerzett BEK-győzelmet is. A csapat egy felettébb sikeres évet zárt, sokáig emlékezetes, és fordulatokban gazdag végjátékkal megfűszerezve.

CD Tenerife  –  Real Madrid 3-2 (1-2)

Gólok: „Quique” Estebaranz (’36), Ricardo Rocha (’77 – öngól), Pier (’78); Hierro (‘8), Hagi (’28)

CD Tenerife: Antonio „Toni” Ricardo – Antonio Mata, Agustín Rodríguez (Manolo, ’24), Rafael Bergés (Pierluigi „Pier” Cherubino, ’64), Paqui, Fernando Redondo, Sebastián Cruzado „Chano”, Antonio „Tono” Martín, „Quique” Estebaranz, Juan Antonio Pizzi, Felipe Minambres. Edző: Jorge Scolari

Real Madrid: Paco Buyo – Villaroya, Chendo, Ricardo Rocha, Fernando Fernando Hierro, Manuel  Sanchís, Michel, Gheorghe Hagi (Lasa, ’73), Luis Milla, Emilio Butrageno, Alfonso (Luis Enrique ’59). Edző: Leo Beenhakker


FC Barcelona  –  Athletic Bilbao 2-0 (1-0)

Gólok: Hriszto Sztoicskov (’36 , ’49)

FC Barcelona: Andoni Zubizarreta – Juan Carlos, José Ramón Alexanco, Albert Ferrer, Laudrup, Eusebio Sacristán, José María Bakero (Julio Salinas, ’75), Andoni Goicoetxea, Josep Guardiola (Miguel Ángel Nadal, ’72), Guillermo Amor, Hriszto Sztoicskov. Edző: Johan Cruyff

Athletic Bilbao: Luis Fernando – Mendiguren (José „Chucho” Ziganda, ’74), Ayarza (Ernesto Valverde, ’81), Francisco Javier Luque, Asier García, Enrique „Kike” Burgos, Genaro Kortabarría Andrinúa, Rafael Alkorta, Andoni Lacabeg, Aitor Larrazábal, Ander Garitano. Edző: Jiménez Moreno

Egy esztendő múlva, ugyanazon végkifejlettel

A varázslatos tenerifei győzelemnek köszönhetően az 1992-1993-as idénynek is címvédőként futott neki az FC Barcelona együttese. A sorozatban kétszer megnyert La Liga után a csapat a történelmi tett véghez vitelét tűzte ki célul: harmadszor is elnyerni a spanyol bajnoki címet. Ugyanis, ez még egyetlen korábbi garnitúrának sem sikerült. Nemes feladat volt, de egyáltalán nem megoldhatatlan. A keret változatlan maradt, a korábbi évek sikerkovácsai a klubnál maradtak. 1992 nyarán csupán Oscár García és Pablo Alfaro érkeztek a Blaugrana együtteséhez.

Ez a bajnoki idény hasonlóan izgalmasra sikerült, mint az előző – és ez a végjátékra is igaz. A bajnoki címért újra három csapat versenyzett: a Barça, a Real Madrid és a Deportivo La Coruna. A bajnokság egészét e három együttes ádáz küzdelme határozta meg, és ebben az idényben sem lehetett megmondani a végső győztes kilétét, csak az utolsó fordulót követően

Az FC Barcelona hasonló bajnoki szereplést mutatott fel, mint az előző idényben. Összesen öt vereséget szenvedtek el Cruyff fiai, amiből kettőt a bajnoki hajrá során. Pont nélkül távoztak La Corunából (0-1, 7. forduló), kikaptak a Real otthonában (2-1, 20. forduló) és Bilbaóban is (1-0, 29. forduló). Emellett nyolc döntetlent értek el, amelyek közül megint csak voltak érthetetlen mérkőzések: pontosztozkodás Gijónban (1-1) hazai pályán és idegenben a Tenerife ellen, így aztán megint csak saját magukat hozták nehéz helyzetbe a katalánok. Szerencsére, az ellenfelek sem értek el különb eredményt, ők is bukdácsoltak. Mindez a bajnokság utolsó negyedére is igaz volt: egyik bajnokesélyes csapat sem tudott hibátlan maradni. A bajnokság nagy részében a katalánok álltak az élen, viszont a 35. fordulóban átvette a vezetést a „királyi gárda” – méghozzá pontelőnnyel. Ugyanis ők döntetlent értek el, míg a Barça vereséget szenvedett a Celta otthonában.

Ennek tükrében nézzük az utolsó fordulót megelőző eredményeket:

Ford. Real Madrid   Deportivo La Coruna   FC Barcelona
34. Sevilla (o) 5-0 Real Zaragoza (o) 1-0 Rayo Vallecano (o) 4-0
35. Osasuna (i) 0-0 Espanyol (i) 2-0 Celta Vigo (i) 2-3
36. Real Sociedad (o) 2-0 Cádíz (o) 3-0 Sevilla (o) 2-1
37. Atlético Madrid (o) 1-0 Real Oviedo (i) 3-3 Osasuna (i) 1-0

Így az utolsó fordulót megelőzően a tabella első három helyén így álltak a csapatok:

Csapat M GY D V GA Pont
1. Real Madrid 37 24 9 4 75-26 57
2. FC Barcelona 37 24 8 5 86-34 56
3. Deportivo La Coruna 37 22 9 6 66-32 53

Csakúgy, mint egy esztendővel korábban, már csak a Real Madridnak, illetve a Barcelonának maradt matematikai esélye a bajnoki cím megszerzésére egy fordulóval a szezon vége előtt. Az idényt megelőzően elkészített bajnoki sorsolás pedig hajmeresztő dolgot produkált, mintha az égiek keze játszott volna közre a dologban. A sorsolás szeszélye következtében szinte megismétlődött az előző idény 38. fordulójának párosítása: a Real Madrid megint csak a Kanári-szigetekre látogatott, míg a Barça újra egy baszk csapatot fogadott otthonában, csak most nem a Bilbaót, hanem a Real Sociedad gárdáját. És még mondják, hogy a történelem nem ismétli önmagát…

Biztosak lehetünk abban, hogy amikor 1993. június 20-án, vasárnap a madridi játékosok felszálltak a repülőre, emlékezetükbe ötlött az elmúlt idény utolsó fordulójának filmszalagja. Akarva-akaratlanul is, de mindenkinek eszébe juthattak az 1992. június 7-iki események, hogy egy megnyert mérkőzést engedtek ki a kezükből, és a bajnoki címről szövögetett álom rémálommá változott pillanatok alatt. A fővárosiak háza táján nem szerették volna újra átélni azokat az emlékeket, míg Barcelonában bíztak a csoda megismétlődésében. Remélték, hogy a történelem megismétli önmagát, és a Tenerife megint csodás sikert ér el, s ezzel bajnokká koronázza a „Katalán Óriást”. Hasonló felállás, hasonló bajnoki állás, hasonló helyszín – minden adott volt az előadás megismétléséhez.

Június 20-án, vasárnap este 19 órakor a két stadionban útjára indult a labda, hogy a csapatok eldöntsék: melyiküket illeti az 1992-1993-as bajnoki arany, és az érte járó serleg. A két bajnokesélyes csapat közel azonos játékerőt képviselő ellenféllel találkozott: a Tenerife a tabella 5. helyén állt ekkor, míg a Sociedad a 11. helyet foglalta el. Papíron tehát, mindkét félnek verhető ellenfél jutott.

A párhuzamosan zajló két mérkőzés ebben az évben nem hozott olyan izgalmakat, mint az elmúlt szezon végén, annak ellenére, hogy a végkifejlet ugyanaz lett. Ha végigtekintünk a két csapat összeállításán, nagyfokú egyezést láthatunk: a küzdő felek kerete nem ment át mélyreható változáson. A két csapat gerince megmaradt, csupán az edzők személye változott meg: a Real kispadján Benito Floro ült, míg a Tenerifét Jorge Valdano edzette. A Real Madrid Tenerifén nem tudott kellő ellenállást kifejteni. Megvoltak ugyan a helyzeteik, de nem tudták feltörni a szigetlakók jól megszervezett védelmét.

Ugyanez volt elmondható a Barcelona összeállítására is: a csapatot szinte ugyanazok a játékosok alkották, akik egy évvel korábban a csúcsra jutottak. És ami még közös a két mérkőzés kapcsán: csakúgy, mint egy évvel korábban, most is a bolgár fenegyerek volt a főszereplő a Nou Campban. A barcelonai mérkőzés egyetlen gólját Sztoicskov szerezte a 13. minutumban. Szinte ezzel egy időben Tenerifén is gól született: Oscár Dertycia fejesével megszerezte a vezetést a hazai együttes. Az első félidő során még „Chano” is eredményes volt, így a félidőre 2-0-s hazai előnnyel vonultak az öltözőbe a csapatok.

Mivel a második félidőben egyik pályán sem esett újabb gól, így a bajnoki cím megint csak az FC Barcelona tulajdonába került. Barcelonában pedig hasonló képsorokat örökíthettek meg a kamerák, mint egy évvel korábban: örömkönnyeket hullajtó, önfeledt boldogságban úszó katalán szurkolókat.

Tenerifén ezzel ellentétben szomorkodó, hitetlenkedő madridistákat, akik nem akarták elhinni, hogy a Tenerife megint „kicsellózott” velük. Újra a szigetlakók „énekelték ki a sajtot” a szájukból, újra Tenerifén bukták el a bajnoki címet. Ez főként annak tudatában volt hatalmas siker, hogy négy nappal a sorsdöntő bajnokit megelőzően a Király Kupában a Real Madrid 2-1-re megverte a gránátvörös-kékeket, viszont az igazán nagy diadalt a Blaugrana érte el.

CD Tenerife – Real Madrid 2-0 (2–0)

Gólok: Oscár Dertycia (’11), Chano (’42)

CD Tenerife: Ezequiel Castillo – Antonio Mata (Toni, ’25), Agustín, Bergés, César Gómez, Llorente, Chano, Tono, „Quique” Estebaranz, Oscár Dertycia (Pizzi, ’66), Felipe Minambres. Edző: Jorge Valdano

Real Madrid: Paco Buyo – Chendo (Proszinecski, ’45), Nando, Fernando Hierro, Manuel Sanchís, Luis Enrique, Luis Milla, Míchel, Martín Vázquez, Iván Zamorano, Emilio Butrageno (Alfonso, ’61). Edző: Benito Floro


FC Barcelona  –  Real Sociedad 1-0 (1–0)

Gólok: Hriszto Sztoicskov (’13)

FC Barcelona: Andoni Zubizarreta – Albert Ferrer, Ronald Koeman, Miguel Ángel Nadal, Michael Laudrup (Richard Witschge, ’66), Eusebio Sacristán, José María Bakero, Andoni Goicoetxea, Guillermo Amor, Hriszto Sztoicskov, Aitor Begiristáin (José Ramón Alexanco, ’80). Edző: Johan Cruyff

Real Sociedad: José Uría Lecouna – Miguel Fuentes, Ignácio Álaba, Alberto López, Juan Antonio Larranaga, Andrade da Cruz Oceano, Bittor Alkíza, José María Lumbreras, Andoni Imaz (Luís Pérez, ’81), Carlos Xavier (Pikabea, ’17), Mehmet Kodro. Edző: Marin López.

Mit mondhat ilyenkor az ember? Mi, Barça-drukkerek nagyon boldogok voltunk a két bajnoki cím láttán, Madridban azonban végtelenül csalódottak voltak. Csak nagyon kevesen bíztak a kedvező eredmények elérésében, pláne ilyen körülmények közepette. A történelem megismételte önmagát, a Barcelona bajnok lett, a Real Madrid elbukott. Nemes harc volt ez, mindkét csapat emelt fővel állhatott szurkolói elé. Persze, a fővárosban szomorúak voltak, hogy ugyanúgy, ugyanott vesztették el két alkalommal is a bajnoki aranyat. Hihetetlen izgalmak közepette a katalánok felértek a csúcsra, és zsinórban harmadszor is a La Liga bajnokai lettek. Történetünk itt véget ér, de a Dream Team száguldása nem; a következő idényben folytatódik – még.

Kapcsolódó cikkek