Alexia Putellas. A jelenkor futballjának egyik meghatározó alakja. A Femení kapitánya. Vérbeli katalán. Culé. Szurkoló. Futballista. Egy személyben. Az alábbi interjú 2022. februárban készült vele a ‘Players’ Tribune Football’ hasábjain.
Az Aranylabda-gála éjszakája még mindig homályos. Az egyik pillanatban még a spanyol válogatott edzőtáborát hagyom el, a következőben már a magángépen ülök úton Párizsba, hirtelen pedig már Kylian Mbappé adja át nekem a trófeát. Körülnézek ebben a gyönyörű színházban és az első sorokban látom a családomat, valamint Leo Messit! Történelmi este volt, nemcsak nekem, a Barçás csapattársaimnak is, akiket jelöltek a díjra, velem együtt négyen Spanyolországot képviselve. Kihagyhattuk volna a ceremóniát, mivel másnap Európa-bajnoki selejtező játszottunk Skócia ellen, de tudtuk, hogy muszáj valahogyan beszorítanunk ezt az eseményt a naptárunkba. Utoljára spanyol játékos 1961-ben nyert Aranylabdát – a másik – Luis Suárez volt az. Hát, hogy ne mennék el így a gálára?
Az anyukám és a testvérem nem sokat tudnak a futballról. Ők jelentenek számomra mindent és nagyon boldog vagyok, hogy elvihettem őket Párizsba és megoszthattam velük ezeket a felejthetetlen pillanatokat, bár nem hiszem, hogy tudták mi is történik körülöttük. A gála alatt többször odajöttek hozzám, „Alexia, nézd, csináltam egy képet ezzel az emberrel… Meg tudod mondani nekem, hogy ez ki?” Hahaha!
Azóta sem tartom magamnál a trófeát. A ceremóniát és sajtótájékoztatót követően elköszöntem a családomtól és egyből visszarepültünk Sevillába a Skócia elleni mérkőzésre. Nem volt idő ünnepelni vagy átélni a helyzet varázsát. A szállodaszobában hagytam az Aranylabdát, lejátszottam a meccset, majd elvittem a Barçához, akik azóta vigyáznak rá.
Csak akkor fogtam fel, hogy a Burj Khalifára vetítettek, mikor ránéztem a telefonomra. A Globe Soccer gála után Dubai-ban a felhőkarcolóra vetítették a képmásom, többszáz méter magas voltam, de mivel az épületen belül voltunk, mikor ez történt, nem láttam belőle semmit. Csak akkor szereztem róla tudomást, mikor a telefonom szinte megőrült a sok értesítéstől. Azt hallottam, hogy ez az első alkalom, hogy egy nő került a Burj Khalifára. Ez azért elég menő a sportunk marketingjét tekintve.
A hírnév egy dolog a sok közül, amit tudni kell kezelni. Az életem sokat változott az elmúlt egy évben, és még mindig változik, de én csak a mindennapos feladatokra koncentrálok, a többi pedig nem érdekel.
Kiskorom óta az volt a célom, hogy a Barçában játsszak. Amikor ebben a klubban játszom, tényleg azt érzem, hogy képviselem a családomat, a történetemet, az otthonomat. Amikor hat éves voltam, emlékszem, egy billiárdasztal tetején ülve néztem a Clásicót. A családom tele van Culékkal és mikor nem tudtak kimenni a meccsre, mindig ugyanabban a bárban – a La Boleraban – nézték a mérkőzést, közel az otthonunkhoz Mollet del Vallès-ben. Sokszor csordultig telt a bár és az apukám felrakott a billiárdasztal tetejére, hogy átlássak a felnőtt fejek felett. Emlékszem milyen ideges voltam, pedig azt se tudtam mi is zajlik körülöttem. Egyszerűen éreztem, hogy ez fontos.
Sokáig azt hittem a Camp Nou csak a férfiaknak van. Kisgyerekként a szüleimmel, nagybácsiaimmal, nagynénéimmel, nagyszüleimmel mentünk a mérkőzésekre a Mollet Penya buszával. Akkoriban minél közelebb akartam ülni a játékosokhoz. Mindig ragaszkodtam hozzá, hogy üljünk még közelebb, még akkor is, ha rosszabbul lehetett látni az eseményeket. A történések részese akartam lenni! Ha akkor azt mondta volna valaki, hogy egyszer pályára léphetek a Camp Nou-ban, azt mondtam volna, „ááá, dehogy… Ott csak a férfiak játszanak.” Amikor tavaly ott játszottam, egy álmom vált valóra, amit hatéves korom óta dédelgettem. Amikor belépsz az öltözőbe vagy a kezdőkörben állsz – wow – egy percre meg kell állnod és át kell élned a pillanatot. A hely tiszteletet követel magának.
Sokszor hallottam, hogy az emberek összesúgnak a hátam mögött „Ez a lány más… Ő különleges.” Én ezekkel a hangokkal soha nem foglalkoztam. Csak játszani akartam. Mikor a szüleim elmentek meginni egy kávét a plázába, én fogtam a labdámat és a városháza falán gyakoroltam a lövéseket, majd mikor elfáradtam, izzadtan futottam hozzájuk vízért könyörögve. Annyit játszottam az utcán, hogy tele volt a lábam kék és lila foltokkal, az anyukám pedig azt mondta „Rendben, be kell íratnunk egy klubba, a lábaid érdekében.” (Persze ez mit se ért. Utána is lejártam az utcára játszani és a lábaim utána is tele voltak kék-lila foltokkal. Haha!)
A futballkarrierem egy kis hazugsággal kezdődött. A családom Sabadell-be vitt, ahol a család egyik barátja már a csapatban játszott, de az edzéseket csak nyolc éven felüliek látogathatták, én pedig csak hét voltam, szóval egy kicsit „csalni” kellett, hogy bekerüljek. Emlékszem, mindig más vitt edzésre, fél órát kellett utaznunk miután végeztek a munkában. Amikor a nagynéném volt a soros, mindig feladott rám egy nagy bukósisakot és az óriási motorbiciklijével mentünk. 11-12 éves lányokkal játszottam és mindig panaszkodva mentem haza, mivel nem tudtam olyan erősen megrúgni a labdát, mint ők, de ettől függetlenül nagyon élveztem az edzéseket.
Mikor tanuló voltam, már akkor se tudtam betelni a futballal. Reggel az egyetemen tanultam, délután pedig edzésre jártam, de már akkor is profi voltam. Ha edzhettem volna a nap 24 órájában, akkor azt tettem volna.
A Barcelona hitt a nőkben. Mikor 2012-ben visszatértem a csapathoz, éveken keresztül nem nyertünk egy trófeát se. De ahelyett, hogy átgondolták volna, hogy támogatnak minket, inkább még több energiát fektettek belénk. Még akkor is hittek a projektünkben, mikor nem jöttek egyből az eredmények. Tudták mire van szükség a sikerhez.
Sokat segített a 2019-es vereség a Lyon ellen a BL-döntőben. Igazából ez volt az utunk egyik legfontosabb eseménye. El kell ismerni, a Lyon más szintet képviselt, mint mi. Soha nem kerültünk közel hozzájuk Budapesten, de így se éreztük bukásnak a mérkőzést. Furcsa ezt mondani egy vereségről, de utána mindenki megnyugodott. Azt gondoltuk, „Tehát ilyen magasan van a léc, mi?” Egyértelmű volt mit kell tennünk és mi tudtuk, hogy keményen kell dolgoznunk.
Sérülten játszottam 2021-ben a Bajnokok Ligája döntőjében. Három nappal a döntő előtt, edzésen egyszer csak azt éreztem, hogy a combom beadta a kulcsot. Beszéltem az edzőkkel és az orvosi stábbal, akik biztosítottak arról, hogy mindent megtesznek, hogy játszhassak a döntőben. A következő napon a fájdalom nem hagyott alább és 10 perc után be kellett fejeznem az edzést. Láttam magam előtt, hogy elbukom a lehetőséget, hogy a budapesti döntő után javítani tudjak. Tehát, 24 órával a meccs előtt elkezdtem a „mentális hadviselést”, elkezdtem mantrázni, hogy nem vagyok sérült. El kellett hinnem. A társaim miatt nem játszhattam alacsonyabb sebességfokozatban. Azt mondtam az embereknek „Milyen sérülés? Ne beszélj nekem semmilyen sérülésről.” Miután megnyertük a mérkőzést, két hétig nem játszhattam, mivel komolyabb volt a sérülés, mint az először gondoltam… de megérte. Az ünneplés közben egyáltalán nem éreztem semmilyen fájdalmat.
Tudtam, hogy nyerni fogunk a Chelsea ellen. Talán azért, mert már játszottunk döntőben, de minden máshogy alakult. Hittünk a taktikánkban, egymásban és önmagunkban. Olyan magabiztosság töltött el minket, amit le se tudok írni. Amikor odaálltam a tizenegyest elvégezni, amivel 2-0 lett a mérkőzés állása, teljesen nyugodt voltam. A labda csak a hálóban köthetett ki, mi pedig csak nyerhettünk.
A nyomás addiktív. Mindig imádtam győzni és utáltam veszíteni. Még amikor gyerek voltam, akkor is szükségem volt arra, hogy legyen valami tét játék közben. De tíz év után a Barçában? A klub hozzáállása idővel beléd költözik, ha pedig nem… hát, akkor gyorsan távozol. Tudod, hogy minden mérkőzést meg kell nyerned. Nincs más opció. Én egyszerűen nem tudom azt elképzelni, hogy ilyen célok nélkül lépjek pályára. Nem hiszem, hogy tudnék teljesíteni.
A futballnak nincs neme. Mollet-ben én voltam az egyetlen kislány, aki a fiúkkal játszott az utcán vagy a parkban, de ezzel soha nem volt semmilyen probléma. Soha senki nem inzultált, senki nem mondta, hogy nem játszhatok. Senki nem ráncolta a homlokát, mikor ez a lány azt mondta, hogy futballozni szeretne. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magamat amiatt, amilyen családtagok és barátok között nőttem fel, de minden lánynak azt kéne átélnie, mint amit én tapasztaltam meg. Az új generációnak ezt kell normalizálnia. A futball mindenkié.
Mikor visszavonulok, felveszem a mezemet, a nyakam köré tekerem a sálamat, felszállok ugyanarra a buszra, mint gyerekkoromban a Mollet Penyával és elmegyek megnézni a szeretett klubom következő generációjának fiait és lányait.
Minden a keresletről és a kínálatról szól. Régebben megkérdőjelezték, hogy van-e kereslet a női futball iránt, de most már a kínálatnak kell felzárkóznia. Azalatt a húsz év alatt, mióta játszom a világ sokat változott és tovább fog változni. És, ha azt hiszitek, hogy a női futball sokat fejlődött, vissza fogtok nézni pár év múlva és nevetni fogtok. Őrületes lesz.
Szőllősi Lili
