Az alábbi történelmi írás is azt támasztja alá, hogy a Katalán Óriásnak sosem volt könnyű a helyzete az elnyomó, madridi rezsim uralta Spanyolországban. Izmusok jöttek, rendszerek mentek, egy valami közös volt: minden, ami Barça, minden, ami katalán, azt üldözni, tűzzel-vassal írtani kell. 1925 nyarán sem volt ez másképpen, aminek az volt az alapja, hogy a Barça-szurkolói kifütyülték a spanyolok himnuszát, következménye pedig a Les Corts bezárása fél évre, az alapító elnökünk, Joan Gamper lemondatása, meghurcolása, Spanyolországból való kiutasítása lett.
A szikár tény: 1925. június 23-án Barcelona polgári kormányzója, Joaquín Milans del Bosch elrendelte a Les Corts hat hónapra történő bezárását, és az FC Barcelona működésének ugyanennyi időre történő felfüggesztését. Bármilyen sport- vagy társadalmi tevékenységet megtiltottak a számára, a Klub elesett mindenféle bevételtől, ami által valós volt a veszélye annak, hogy az FC Barcelona fizetésképtelenség miatt megszűnik. Amikor azonban a Klub újra indult, újra működhetett sportegyesületként, az elnyomó diktatúra azt láthatta, hogy a Barça pénzügyi helyzete sokkal szilárdabb volt, mint a szankció bevezetése idején. Ha az intézkedés keménységét a sportszervezet politikai szerepvállalása indokolta, akkor ugyanez magyarázza a Klub fennmaradását és erősödését is. Ugyan a Barçának – átmenetileg – vissza kellett fognia a demokratikus, szabad, katalán karakterét, de ez csupán a látszat volt, és egyetlen célt szolgált: a totális megerősödést, az erkölcsi nagyság erősítését, egy szó, mint száz: a Klub identitásának a megalapozását. Ez az esemény döntő szerepet játszott a Klub arculatának kialakításában, magyarul: visszavonhatatlanul katalán klubbá vált, aki a Katalán Nemzetet képviseli, minden porcikájában.
A Barça, mint Klub történelmével foglalkozó személyek már korábban is közös nevezőre jutottak abban a kérdésben, hogy az 1920-as évek közepére a Barça meghatározó társadalmi, politikai, közösségformáló erővé emelkedett a katalán fővárosban. Amint azt Manuel Vázquez Montalban, Joan Josep Artells, Xavier Pujades és Carles Santacana kifejtették, a XX. század második évtizedében a klub fokozatosan magáévá tette a katalánizmus kulturális és politikai igényeit. Erre az időre a Klub vezetőségében, támogatóinak sorában megjelentek a katalán politikai elit tagjai, nem egyszer előfordult, hogy a Klub elnöke egyben valamelyik katalán nacionalista párt vezető személyisége, meghatározó alakja lett. Mindez megmagyarázza a Primo de Rivera-diktatúra (1923-31) szankcióját, ugyanakkor azt is megmagyarázza, hogy miért nem érhetett célt ez a szankció, miért került ki még erősebben a Klub ebből a féléves interregnumból.
Az FC Barcelona az 1924/25-ös idény katalán bajnoki címének a birtokosa lett, s olyan zsenik alkották a csapatot, mint Paulino Alcántara, Plattkó Ferenc, Josep Samitier, és sokan mások. A Klub társadalmi szempontból is folyamatosan növekedett, már több, mint 12 ezer támogatója volt, és úgymond „sikknek” tekintették, hogy valaki socióvá váljon. Ez a tény magyarázza azt, hogy a Klub az 1923. szeptember 15-én megalapított Primo de Rivera katonai diktatúrájának a reflektorfényébe került. Ugyanakkor a Klub nyíltan támogatta a négy nappal korábbi megemlékezéseket az 1714. szeptember 11-i eseményekre, amikor a Bourbon-ház katonai erővel elfoglalta Barcelonát, és felszámolta Katalónia függetlenségét. Ez az a bizonyos ‘Diada’, amit a mai napig megünnepelnek Katalóniában, emlékeztetve a jelenkor és a jövő gyermekeit, hogy mi történt a XVIII. század elején.
Ez a szeptember 11. is úgy zárult Barcelonában, mint korábban: az elnyomó madridi rezsim lovasrohammal oszlatta fel az emlékező tömeget, miközben a Klub elnöke, Enríc Cardona arra kérte a sociókat és a tagokat, hogy a kiépülő katonai diktatúra jellegét figyelembe véve, igyekezzenek higgadtan részt venni a megemlékezéseken. A katonai diktatúra nem igazán bírt a katalán identitással, így 1924. júniusban szintet lépett: Joaquín Milans del Bosch-t nevezték ki Barcelona polgári kormányzójává, aki korábban a Királyi Ház, ill. Barcelona katonai parancsnoka volt, az erőszak és a totalitarizmus szimbolikája. Ettől kezdve a polgári kormányzó a katonai parancsnokokkal együtt – Emilio Barrera és Severiano Martinez Anido – fékevesztett kegyetlenkedésekbe kezdett, ami a Rivera-diktatúra és a királyi hatalom megdöntéséig tartott Katalóniában (1931). A fizikai erőszak mellett tiltották a katalán nyelvet, a katalán szimbólumok használatát, minden, ami nem spanyol volt, azt a haza egysége elleni bűncselekménynek tekintették. S ez alól az FC Barcelona sem volt kivétel. A Klubot szigorúan szankcionálták, mivel a Klub hivatalos nyelve a katalán volt, így rendszeresen kapott pénzügyi szankciókat, s minden módon igyekezték ellehetetleníteni a Klub működését.
Miután 1925-ben a Barçát az első osztály, a CE Jupitert a második vonal bajnokává emelték, ez nem igazán nyerte el Milans del Bosch tetszését. A polgári kormányzó így kellően „zokon vette” azt a döntést, amikor a két csapat között egy barátságos mérkőzést szerveztek meg, amivel az ‘Orfeó Catalá’ tiszteletére. (Az ‘Orfeó Catalá’ egy katalán kórus, amit 1891-ben alapítottak, s a Palau de la Música Catalána a székháza.) A polgári kormányzó nemcsak a Barçát, de a kórust is gyűlölte, mivel ők is katalánok voltak, katalán nyelven énekeltek. Milans del Bosch ugyan megtiltotta a mérkőzést, azonban ez nem tántorította el sem a két klubot, sem a szurkolókat. A találkozót 1925. június 14-re tűzték ki, s a katalánok tömött sorokban érkeztek a Les Corts-stadionhoz – a kormányzó tiltása ellenére. A mérkőzésről tudomást szerzett az akkor Barcelonában tartózkodó Brit Királyai Haditengerészet zenekara is, akiket a Klub korábbi elnöke (1903-05), az angol Arthur Witty meginvitált a mérkőzésre. Így a mérkőzésre a brit hajóhad 300 katonája ill. annak zenekara is bebocsátást nyert. A mérkőzés felvezetéseként a zenekar előbb eljátszotta a spanyol himnuszt, majd pedig a brit himnusz akkordjai csendültek fel.
A spanyol himnusz eljátszása, amint az események mutatják, hibás döntésnek bizonyult. Amint a szurkolók meghallották a spanyol himnusz első akkordját éktelen füttyszóba, sípolásba, fütyülésbe kezdtek, s amint a himnusz zenéje haladt előre, úgy vált az hangos pfújolássá, huhogássá, spanyol-ellenes rigmusok kántálásává. Justo Conde rendőr szerint, aki a kormányzó megbízásából derítette fel az eseményeket, azt jelentette a feletteseinek, hogy „azok is ülve maradtak, akik nem fütyültek, mint a klub vezetői, akik nem hallgatták kellő odaadással és tisztelettel a himnuszt”. A kialakult helyzetet az tette pikánssá, hogy amikor a szurkolók meghallották a brit himnusz kezdő sorait, a „Good save The King”-et, akkor azt kitörő tapssal fogadták és fennhangon, vigyázzállásban énekelték. A mérkőzés tehát nem volt más, mint nyílt tüntetés a katonai diktatúra, a madridi elnyomás ellen.
A nyílt inszinuációt – természetesen – nem hagyta figyelmen kívül a rezsim, és két nappal később Joan Gamper kapott egy hivatalos levelet a polgári kormánytól, amelyben arról tájékoztatták, hogy szankcionálási aktát nyitottak az események kivizsgálására, és annak lezárultáig tilos mindenféle tevékenységet folytatni a stadionban és a Klub szervezésében. Nincs új a Nap alatt, azóta is ezt éli át a Klub, legyen bármiféle hatalom Madridban – csak volt idő, amikor ezt ‘tarkóhoz’ szegezett fegyverekkel érték el, manapság törvényekkel, bíróságokkal, jogi fondorlatok formájában. De valójában, kijelenthető, hogy semmit sem tanultak, mert minden időszakban ez kontraproduktív volt, s ideig-óráig volt bármilyen hatása is.
A levél kézhez vétele után 48 órával Joan Gamper, mint a Klub elnöke, megjelent a drassenes-i rendőrségen, hogy magyarázatot kérjen a stadion és a klub székházának a bezárására. Itt azonban Joan Gampert személyében megalázták, kigúnyolták, majd közölték vele, hogy kiutasították Spanyolországból „nemzetellenes és felforgató tevékenység” miatt. Mindez nem volt meglepő, hiszen három szempontból is a regnáló spanyol rezsim ellenségének számított: külföldi volt, protestáns vallású volt, ráadásul még a katalán nacionalizmus híve és támogatója is. Joan Gamper visszatért a Klub székházába, ahol gyorsan elfogadták az elmúlt idény gazdasági beszámolóját, majd mindenki hazatért az otthonába – de azt megelőzően Joan Gamper lemondott az FC Barcelona elnöki tisztségéről. Amint a korabeli visszaemlékezésekből kitűnik, Joan Gamper „a döntés hatására sárga lett, mint a viasz, arca olyan lett, mint egy beteg emberé”. Gamper, aki egy szabad országban született, ahol demokratikus viszonyok uralkodtak, képtelen volt felfogni ezt az inszinuációt.
Aztán 1925. június 16-án a a Barça Igazgató Tanácsa kapott egy levelet a polgári kormányzattól, amelyet „igazi spanyolok” írtak alá, amelyben „különféle gyógymódokat” ajánlottak a „Klub kebelén belül tapasztalható üszkösödés” gyógyítására. Hogy érthetőbb legyen: katalánizmus = üszkösödés, amit majd ők (ti. a spanyolok) meggyógyítanak. Az „igazi spanyolok” azt javasolták a polgári kormányzatnak, amint a levél erről tanúskodik, hogy oszlassák fel a Klubot, ha az 15 napon belül nem hajlandó „áhítatos” változtatásokat végrehajtani a Klub zászlóján, címerén és szimbolikáján. 1925. június 21-én a barcelonai rendőrség javasolta a polgári kormányzatnak a Les Corts végleges bezárását, a Klub feloszlatását, ill. Joan Gamper i Haessig elnök azonnali kiutasítását az országból, mivel „külföldi és a spanyol egység ellenségének tekinthető”. 1925. június 22-én Milans del Bosch polgári kormányzó végül Gampert kiutasította Katalóniából, ill. elrendelte a stadion bezárásának és a Klub működésének felfüggesztését hat hónapra.
A szankció mértéke brutális volt, és csődközeli helyzetbe hoz(hat)ta volna a Klubot. Miért is? Ennek megértéséhez azt az alapvető tényt kell tudni, hogy a Barça működésének alapján a stadion jelentette. Az 1922. május 20-án felavatott Camp de Les Corts a Klub vagyonának a 94%-át tette ki; a többit a tagdíjak jelentették, de azok – az arányokból is láthatóan – minimális bevételi forrást jelentettek. Ugyanakkor a stadion felépítésének költségeit 2/3-ad részben hitelből, telek- és jelzálog-levelekből finanszírozták; azaz: miközben működnie kellett a klubnak, a hiteleket is folyamatosan ki kellett egyenlítenie. A 25000 férőhelyet meghaladó stadion és ezáltal a Klub jövedelmezőbbé tétele és a vállalt kötelezettségek teljesítése érdekében, minél több mérkőzést kellett volna rendezni, elsősorban külföldi csapatok ellen, amelyek több nézőközönséget vonzottak. Ennek a tevékenységnek a felfüggesztése fél évre a Barça gazdasági fizetésképtelenségének veszélyét jelentette. Nem vitás: a Klub vezetői előtt felrémlett az FC Barcelona esetleges megszűnésének rémképe is.
A függőben lévő ügyek lezárását célzó, július elején tartott ülést követően, az Igazgató Tanács csak augusztus 11-én ült össze újra – szigorúan a polgári kormányzat jelenlévő megbízottja jelenlétében. A találkozó egyetlen témája a Klub fennmaradását célzó intézkedések meghozatala volt. Pere Sayé, a Klub pénztárosa bejelentette, hogy az egy hónappal korábban megindult pénzügyi segélykampány által jelentős összeg gyűlt már össze, mind visszatérítendő előfizetések, mind ajándék-felajánlások formájában. Azt is közölte a jelenlévőkkel, hogy a Jover-ház beleegyezett a hitelkeret megújításába, ill. a hitelek csúsztatott kifizetésébe, tekintettel a kialakult helyzetre. Az Igazgató Tanács megnyugvással vette tudomásul, hogy a befolyt összegek, a hitelkeret kiegyenlítésének csúsztatása által, fizetni tudja a hitelezőket, a Klub alkalmazottainak a bérét, és a játékosok juttatásait is – bár, ezt csak burkoltan lehetett megtenni, hiszen, bár a professzionalizmust már legalizálták Spanyolországban ekkor, de még nem szabályozták. Az ülés végén a tagok megállapodtak abban, hogy legközelebb 1925. november 2-án üléseznek újra.
A gazdasági életképesség biztosítása azonban nem volt elegendő. A diktatúra szabályai miatt a Barça kénytelen volt megváltoztatni a Junta Directíva összetételét és működését. A december 9-i megbeszélésen az igazgatók megvitatták, hogy kik lehetnek a megfelelő személyek a Klub vezetésére, és egyetértettek abban, hogy új embereket kell megválasztani. Három nappal később az Igazgató Tanács találkozott a tanácsadó bizottsággal, hogy megállapodjanak az új testületre vonatkozó javaslatról. Andreu Soldevila azzal nyitotta meg a találkozót, hogy már találkoztak olyan emberekkel, akik „erkölcsi garanciával rendelkeznek, de eltorzíthatnák a klub hírnevét”; egyúttal köszönetét fejezte ki Narcíso Masferrernek, a ‘Mundo Deportivo’ alapítójának, ill. Josep Vidal-Ribas Güellnek, a Reial Club de Tenis de Barcelona elnökének az erőfeszítéseiért. Az új elnök így Arcadio (Arcadí) Balaguer lett, Castelldefels vezetője, aki közel állt a monarchiához, de nem igazán volt ismert a futball világában. Soldevila elmondta az ülésen, hogyha a javaslatot elfogadják, akkor Milans del Bosch felé garantáltan elhitethetik azt, hogy az FC Barcelona a jövőben „nem foglalkozik mással, mint a sporttal, és csak a sporttal egyedül.”
Voltak tagok és befolyásos vezetők, akiknek nem tetszett Balaguer kinevezése, mivel egyértelműen úgy értékelték ezt, mint a diktatúra elnyomó rendszerének történő „behódolást”. Soldevila azt is javasolta, hogy az igazgatóság megüresedett helyeit ne a Közgyűlés töltse fel, hanem az Igazgató Tanács válassza ki a tagokat. Mindezt az alapszabály 23. és 24. paragrafusa alapján tennék meg. Ugyanakkor az is nyílvánvaló volt, hogy a Közgyűlésen akár meglepetések is születhetnek, így Balaguer megválasztásában sem lehet senki sem biztos. Pere Cabot, a Klub egyik alapítója szerint, egyszerűen nem szabad elmenni a Közgyűlésre, mivel az ott megjelenteket akár „meg is bélyegezhetik azért, mert áldozatot hoznak egy olyan időszakban, amikor a szabad vélemény-nyílvánítás üldöztetést szenved”. Masferrer szerint viszont, a dolgok jól mennek, és ha a Közgyűlés nem szavazza meg Balaguert elnöknek, akkor „azt fogjuk látni, hogy a Klub ajtajai örökre be lesznek zárva”.
A Közgyűlés összehívását nem kockáztatták meg, hanem a Barcelona polgári kormányzója 1925. december 17-én Arcadio Balaguert, Ovilvar báróját kinevezte az FC Barcelona elnökének. Két nappal később, december 19-én pedig Milans del Bosch engedélyezte a klub normál tevékenységének a folytatását. Balaguer 1929-ig töltötte be a tisztséget, viszonylagos nyugalom közepette. Voltak azonban szabálytalanságok, amelyek nem tetszettek a diktatúra helyi erőinek. Például 1926. májusban a kormányzó megtiltotta a vacsorát egy perpignani rögbicsapat tiszteletére, mivel a rendőrség jelentése szerint, a meghívókat katalán nyelven küldték el. Két évvel később a polgári kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a Les Corts-ban – ahol még mindig mindenki katalán nyelven szurkolt és kommunikált – minden táblát, eredményjelzést spanyol nyelven kell kiírni. 1930. januárban Primo de Rivera megbukott, vele együtt bukott a rendszere, majd nem sokkal később maga a király is menekülni kényszerült Spanyolországból. Így a tolerancia jegyében, az alkotmányos átalakulás elején, a tagok elzavarták a Klub közeléből Balaguert, és az 1930. júniusában megtartott Közgyűlésen Gaspar Rosés-t választották meg elnöknek. Megválasztása az 1925 előtti időszakhoz való visszatérést jelentette, hiszen ő már korábban, kétszer is elnökölt a Klubban (1916-17, 1920-21). Itt kell megemlíteni, hogy a Klub Igazgató Tanácsának első, bizonyítottan katalán nyelven megírt jegyzőkönyvei azok voltak, amelyeket Rosés megválasztása utáni (1916. június 25.) első ülésen vezettek. Így stílszerű volt, hogy a diktatúra bukása után, amikor újra a katalán lesz a Klub hivatalos nyelve, az éppen Gaspar Rosés harmadik elnökségének első ülésén került visszaállításra. A diktatúra erőfeszítései hamvába holtak, és semmilyen eredményt nem értek el, csak azt, hogy a Barça még erősebb köteléket épített ki a katalánizmus felé, aminek első csúcspontja abban nyílvánult meg, hogy 1935. júliusban Josep Sunyol, a köztársasági baloldal (ERC) egyik vezetője lett a Klub elnöke. Sunyol aztán 1936-ban a polgárháború kitörése elején halt mártírhalált, miután francoista katonák agyon lőtték.
Összefoglalva: a Barça működésének fél évre való felfüggesztése, a stadion bezárása veszélyeztette a gazdasági túlélést, mivel legfőbb bevételi forrásaitól megszabadította, miközben a kiadásainak nagy részét továbbra is vállalnia kellett, mint a hitelek fizetése, az alkalmazottak bérének kiegyenlítése, a játékosok fizetése. Ugyanakkor elősegítette a tagok összezárását, erősítette a tagok kötődését a Klub iránt, ami nemcsak abban nyílvánult meg, hogy továbbra is fizették a tagdíjat, hanem rendkívüli adományokkal is segítették az FC Barcelona életben maradását. Tehát: a diktatórikus rendszer lépése nemhogy csökkentette volna a Barça túlélési esélyeit, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítette azt! A rendkívül kemény és bosszúálló spanyol nacionalista diktatúra közepette egy ilyen kiállás már önmagában is szándéknyilatkozat volt, és megmutatta az elnyomó rezsim döntésének kontraproduktív mivoltát. Ez az 1925-ös „Himnusz-botrány” és annak következményei visszafordíthatatlanul megerősítette a Barça és a katalán nemzet közötti érzelmi kapcsolatot, amely hosszú távon a Klub egyik versenyelőnye lett – minden bizonnyal.
Visca el Barça!
Visca Catalunya Lliure!
