Bajnokok Ligája – 2005/2006.

Közzétette: Blaugrana.hu

Amikor 2005 nyár végén az FC Barcelona csapata Frank Rijkaard és Henk ten Cate szakmai vezetésével nekivágott az újabb szezonnak a szurkolók csak remélhették: végre újfent eljön a nemzetközi sikerek ideje, újra Európa trónjára ülhet a csapat. Spanyolhonban már az előző idény végén elfoglalták méltó helyüket a La Liga élén, most már Európán volt a sor. A 2003 nyarán megkezdett szakmai munka megtette a hatását: újra a nagy csapatok között kezdték emlegetni a Blaugranát, miután a megelőző esztendőkben kisebb – esetenként nagyobb – mélypontokat kellett átélniük. 2003 nyarán nem csupán egy új, fiatalos lendületet hozó elnökség vette át a stafétabotot Joan Laporta i Estruch ügyvéd vezetésével, hanem a szakmai munkát is egy „újhullámos” trénerre bízták: a holland Frank Rijkaardra esett a választás, amiben Johan Cruyffnak hatalmas szerepe volt. Segédjéül – a Magyarországon is ismert – Henk ten Catét kérte fel, aki 2008-ig állt Frank mellett a kispadnál.

Már a megelőző BL-szezonban is jó játékkal, szemkápráztató megoldásokkal vétette magát észre a Katalán Óriás, de akkor Mourinho Chelsea-je – na és Collina – túl nagy falatnak bizonyult még. A „tolmácsot” aztán a 2005/06-os kiírásban sem kerülte el a Barça együttese. Na, de erről majd egy kicsit később – addig még a csoportkörből tovább kellett jutni. Mondjuk, ez pedig nem volt annyira egetrengetően nehéz feladat.

A CSOPORTKÖR: KÖNNYED ELŐZETES AZ EGYENES KIESÉSES SZAKASZ ELŐTT

A 2005. nyár végi sorsoláson az FC Barcelona a ’C’ jelű csoportba kapott besorolást, ahol a következő ellenfelekkel kellett megküzdenie:

  • a német Werder Bremen
  • az olasz Udinese Calcio
  • a görög Panathinaikosz Athén.

Egyik csapat sem tűnt nehezen legyőzhető ellenfélnek, ez minden álszerénység nélkül kijelenthető, s az ellenfeleket sem sértjük meg. Ebből a csoportból a továbbjutás kötelező volt, s az elsőség megszerzésének sem lehettek komolyabb gátló tényezői. Nem árulok el hatalmas titkot azzal, ha ezt kijelentem: sikerült eme nemes célt elérni.

A csoportkör első meccsén a Werder Bremen otthonában lépett fel Frank Rijkaard alakulata. A Bunesliga előző évi kiírásában a Werder a harmadik helyet szerezte meg a bajnok Bayern, és a Ruhr-vidéki Schalke 04 mögött. A Werder kispadján ekkor a mindannyiunk által ismert Thomas Schaaf ült, aki 14 éven át irányította a németek szakmai munkáját. A Werder az utolsó selejtezőkörben szállt be a küzdelmekbe, s a Baselen túljutva került a ’C’ csoportba. Nem túl szerencsésen rögtön a csoport favoritjával kerültek össze, ami aztán meg is látszódott a nyitómeccs eredményén. A Katalán Óriás nyomatékosítva, hogy ennek a csoportnak ő az esélyese 2-0 arányú győzelemmel távozott az egykori Hansa-városból: a gólokat Deco és Ronaldinho Gaucho szerezték.

A csoportkör második meccsét hazai pályán vívta a gránátvörös-kék alakulat. az áldozat a Serse Cosmi edzette Udinese Calcio volt. Igen, áldozat, hiszen az első pillanatoktól kezdve az történt a pályán, amit az FC Barcelona csapata szeretett volna: szebbnél-szebb támadások, és parádés gólok váltották egymást. A góltermést az előző meccs sikerkovácsai folytatták: Ronaldinho mesteri triplával örvendeztette meg Morgan de Sanctis kapust, míg a negyedik találat Anderson Luis da Souza nevéhez fűződött, akit Deco néven jobban ismerünk. A szépségtapasz Felipe da Silva nevéhez fűződött, s így alakult ki a 4-1 arányú hazai siker.

Deco – a csoportkör egyik kulcsembere

A harmadik körben a görög fővárosba látogatott Rijkaard mester alakulata, és egy meglehetősen látványos meccsen elért gólnélküli döntetlennel térhettek haza Barcelonába. A Panathinaikosz Athén együttese, amelyet egykoron Puskás Ferenc vezetett el a BEK fináléjába, elmondhatta magáról azt, hogy a csoportkörben egyedüliként pontot tudott rabolni Ronaldinhóéktól.

A következő fordulóban aztán valódi rémálom vált valóra a Panathinaikosz számára Camp Nou-ban: ami Athénban kimaradt barcelonai oldalon, az ezen az estén a görögök hálójában kötött ki. A gólgyártást Mark van Bommel kezdte meg a 2. percben, amihez Samuel Eto’o további hármat tett hozzá (’13, ’40, ’65). A legemlékezetesebb találat azonban egy ifjú titán, az – akkor még – jövő reménységének számító Lionel Messi nevéhez volt köthető, aki a 34. percben emelte át a labdát a kétségbeesett Mario Galinovic kapuson. Ez volt a 19. életévét betöltő „kis Bolha” első nemzetközi, ill. BL-találata, amit azóta még jó pár tucat gól és siker követett.

A csoportkör negyedik meccsét követően matematikailag is eldőlt, hogy a Katalán óriás végez a csoportja élén. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a maradék két meccset félvállról vette volna Rijkaard alakulata. Az ötödik meccset is hazai pályán rendezték, amin az áldozat szerepét a Werder játszotta el – mit ne mondjak, nem valami hálás szerep volt ez sem. A Barça játékán mindazonáltal látszott már, hogy a nyitott kérdéseket lezárták ebben a csoportban, így – csupán – egy szolid 3-1-es vereséggel küldték haza a németeket. A katalánok góljait Gabri, Ronaldinho és Henrik Larsson szerezték. A Werder gólját Borowski lőtte büntetőből, így Felipe da Silva után másodikként, elmondhatta magáról, hogy a csoportkörben bevette Victor Valdés hálóját – kétes dicsőség.

Leo Messi történelmi találata a Pana ellen

A csoportkör záró akkordjára 2005. december 7-én került sor Udinében, ahol a meglehetősen tartalékos Blaugrana 2-0 arányú győzelmet aratott; a gólokon Santiago Ezquerro (’85) és Andrés Iniesta (’90) osztoztak.

A csapat ezzel a csoport élén végzett: 16 pontot szereztek, és 16-2-es gólkülönbséget produkáltak. Ennél jobb mutatót egyik csoportelső sem tudott produkálni, így nem csoda, ha a szakemberek a BL 2005/06-os kiírásának első számú esélyesét látták Frank Rijkaard csapatában. Ez azonban csupán a csoportkör volt, nem is igazán meggyőző ellenfelekkel. Az igazi tánc az egyenes kieséses szakaszban szokott eljönni – nem volt ez másképp ekkor sem. A nyolcaddöntők sorsolásán mindjárt az egyik legnehezebb csapatot, sokunk „kedvencét”, a sportszerűségéről „híres” Chelsea-t húzták ki az FC Barcelona neve mellé. Mindenki készülhetett az újabb Mourinho-show-ra, amit egy évvel korábban már egyszer mindenki látott és átélt. Csak abban reménykedhettek az FC Barcelona szurkolói, hogy ezúttal másképp végződik a két csapat összecsapása, ádáz küzdelme a továbbjutásért.

ÉLET-HALÁL KÜZDELEM A NYOLCADDÖNTŐBEN

A nyolcaddöntő első felvonására 2006. február 22-én került sor a Stamford Bridge feltüzelt közönsége előtt. A Barça – Chelsea összecsapásnak küzdelmes és eléggé negatív előjelű előélete volt a megelőző idény negyeddöntőjének két mérkőzéséről. Akkor abból a párharcból a londoniak kerültek ki győztesen, még ha eléggé kétes dicsőség is volt az a siker. A 2005. márciusi odavágón Mourinho rendesen „belegyalogolt” a svéd Anders Frisk játékvezetőbe, aki ezt követően – 42 esztendősen – visszavonult a játékvezetéstől. A visszavágón viszont Collina „nagyvonalúságának” köszönhetően tudta kicsikarni a továbbjutást a kék-fehér gárda.

A 2006-os februári estén sem kellett unatkozniuk a londoni stadionba kilátogató, ill. a televízió képernyője elé leülő szurkolóknak. A Mourinho-show kétes előadásáról ekkor sem maradtak le, mint ahogy a találkozó norvég játékvezetőjének, Terje Haugénak sem volt könnyű dolga. Ugyanakkor Hauge azt ítélt, amit látott, s úgy hozott döntéseket, ahogyan azt a szabályok előírták. Nem gondolkodott egy pillanatig sem, amikor Asier Del Horno brutális belépőjét követően a piros lapot mutatta fel a londoniak baszk balhátvédjének. történt mindez az első félidő vége felé, amit követően a hazaiak 10 emberrel voltak kénytelenek folytatni a találkozót.

Az emberelőny ellenére a Chelsea került előnybe, miután egy szabadrúgást követően Thiago Motta szerencsétlenül csúsztatta saját kapujába a labdát. Az addig is keveset mutató kék-fehérek ezt követően még inkább a védekezésre fektették minden energiájukat. A Chelsea-védők szorításában pedig sem Ronaldinho, sem Eto’o nem tudott komolyabb helyzetet kialakítani, így maradt a meddő mezőnyfölény. Aztán jött a megmentő, méghozzá John Terry személyében: az angol védő – Mottához hasonlóan – a saját hálóját „vette be”, így a Barcelona döntetlenre alakította a meccs állását a 72. percben. Aztán a 80. minutumban a Blaugrana eldöntötte az idegenbeli fellépést, s mondhatni a továbbjutás kérdését is: Samuel Eto’o egy formás támadás végén bevette Petr Cech hálóját, kialakítva az 1-2-es végeredményt. A győzelemmel elég komoly lépéselőnybe került a Katalán Óriás, a portugál showmannek pedig maradt a „bírózás”, a körülmények felemlegetése, a „színházazás”. Erre ugyanakkor – ebben a sportágban – nem osztanak semmiféle „lapot”, továbbjutást végképp nem.

Abidal – egy hős a sok közül Londonban

A visszavágóra március 7-én került sor a Camp Nou-ban telt ház, közel 99 ezer szurkoló előtt. A dr. Markus Merk által dirigált találkozó már jóval visszafogottabb körülmények között zajlott: Mourinho tudta, hogy ennek a Barçának, főként hazai pályán, még egy gólt is nehéz lőni, nemhogy kettőt. Ráadásul idegenben lépnek fel, ahol a show-műsorára jóval kevésbé kíváncsi a közönség. Már-már nyugodt körülmények között 1-1-es döntetlen született: a 78. percben Ronaldinho Gaucho talált a londoniak hálójába, amivel végérvényesen eldöntötte a párharcot. a mérkőzés utolsó percében John Terry büntetőből egalizálni tudott, ez azonban csupán szépségtapasz volt a Chelsea számára. A nyolcaddöntőből – 3-2-es összesítéssel – az FC Barcelona jutott tovább.

A NEGYEDDÖNTŐ NYUGALMA

A negyeddöntő sorsolásánál az FC Barcelona kezét kicsit fogta Fortuna istenasszonya, hiszen az SL Benfica gárdájával kellett megküzdenie Puyoléknak az elődöntőbe jutás kivívásáért. Ugyanakkor nem vehette félvállról ezt a páros mérkőzést sem a Katalán Óriás, hisz a portugálok a nyolcaddöntőben kettős győzelemmel, 3-0 arányú gólkülönbséggel verték ki a Liverpool csapatát.

A párosítás több szempontból is pikáns összecsapásnak ígérkezett. Emlékezhetünk, hogy a Barcelona történelmének első BEK-döntőjét, még 1961 májusában éppen a Benfica ellen vívta. Másrészt, a Benfica kispadján az a Ronald Koeman ült, akit a Camp Nou közönsége jól ismert, és szeretve tisztelt. Harmadsorban pedig a portugál csapatban „kergette” a labdát ekkor Simao Sabrosa és Geovanni is, akik orábban megfordultak az FC Barcelona együttesében is.

A március 28-i „odavágóra” az Estadio da Luzban került sor, s a két együttes minimális kockázatot se vállalva futballozott a 90 perc során. Meglehetősen kevés esemény történt ezen a lisszaboni estén, aminek eredményeként gólnélküli döntetlennel készülhetett a két csapat a barcelonai visszavágóra. A Benfica képtelen volt komoly gólhelyzetet kialakítani, a Barça játékosai pedig nem „szakadtak meg” a győzelemért. A 0-0-val mindkét fél elégedett volt, így a döntés a Camp Nou-ra maradt.

Koeman és Cruyff – az egykori londoni este sztárjai a visszavágó előtt

A visszavágóra április 5-én került sor, közel 90 ezer Barça-szurkoló jelenlétében, amelyet a szlovák Lubos Michel dirigált.  A katalánok egy sokkal agresszívabban játszó Barçát láttak, aminek elég hamar meglett az eredménye is. Frank Rijkaard legénysége az első percektől kezdve komoly nyomás alá helyezte a Benfica kapuját, s a próbálkozásokat a 19. percben koronázta siker: Samuel Eto’o vette be Moretto kapuját. igaz, az első gól már az 5. percben megszülethetett volna, ha Ronaldinho értékesíti a jogosan megítélt tizenegyest: ezt azonban a Benfica portása remek vetődéssel hárította. Az igazat megvallva, a brazil zseni félmagasan, alig jobbra lőtte el, így nem okozott különösebb nehézséget a kivédése.

A vezetés megszerzése után a Barça szorítása kissé alábbhagyott, s a Benfica is magához tért. Hosszú időn keresztül nem jött a második Barça-gól, a portugálok pedig – ahogy mondani szokás – vérszemet kaptak. Remekbe szabott ellentámadásokat vezettek, hiszen nekik fontos volt, hogy gólt érjenek el. Jó pár lehetőségük akadt, ezeket azonban nem sikerült eredményesen befejezni. Mint ahogy a katalánok is csak a 89. percben lőtt Ronaldinho-találattal biztosították be győzelmüket, s a hazai pályán kivívott továbbjutásukat.

KIÉLEZETT HARC AZ ELŐDÖNTŐBEN

Inzaghi

A sorsolás eredményeként az elődöntőben újra egy nagy „falat”, egy nagy múlttal, szép sikerekkel büszkélkedő együttes következett a Blaugrana számára: ez pedig az AC Milan volt. A milánói gárda az ’E’ jelű csoport élén végezve, várhatta az egyenes kieséses szakaszt. A csoportban a holland PSV Eindhoven, a német Schalke és a török Fenerbahce gárdáját megelőzve lett első. A nyolcaddöntőben egy igazi presztízs-párosításra került sor, ugyanis a Bayern Münchennel kellett megküzdeniük a továbbjutásért. A bajorok padján ekkor Felix Magath ült, míg a piros-feketéket Carlo Ancelotti trenírozta. Münchenben 1-1-es döntetlen született, majd a lombard fővárosban 4-1-re nyertek Pirlóék; a gólokat Pippo Inzaghi /2/, Sevcsenko és Kaká lőtték. A negyeddöntős ellenfele a Milannak az Olympique Lyon gárdája volt, akik ekkoriban élték fénykorukat: a francia városban gól nélküli döntetlen született, a San Siróban pedig 3-1-re nyertek Carlo fiai; a gólokon Inzaghi /2/ és ’Seva” osztoztak.

Jól megfigyelhető tehát, hogy az AC Milan különösen otthon volt elemében: hazai pályán szinte verhetetlennek tűntek a „Rossonerik”. Épp ezért volt kulcsfontosságú a Barça számára, hogy a párharc „odavágóját” Milánóban rendezték meg. 2006. április 18-án futott ki a két együttes a San Siro „szent gyepére”, hogy a francia Alain Sars játékvezetése mellett megmérkőzzön egymással. A két csapat így állt fel:

AC Milan: Dida – Staam (Cafú), Khaladze, Nesta, Serginho – Gattuso (Ambrosini), Pirlo (Paolo Maldini), Seedorf – Kaká – Sevcsenko, Gilardino.

FC Barcelona: Victor Valdés – Oleguer (Thiago Motta), Rafa Márquez, Puyol, van Bronckhorst, van Bommel, Edmilson, Iniesta, Ronaldinho (Maxi López), Eto’o, Giuly (Belletti).

A színültig megtelt – 76,900 néző – San Siróban este 20,45-kor indult útjára a labda. Mint ahogyan a mérkőzés előtt az várható volt, a Milan inkább a biztos labdatartásra rendezkedett be, nem vállaltak semmi kockázatot Ancelotti fiai, de a Barça sem rontott „ajtóstul a háznak”. Ebben szerepe volt annak, hogy a Milan hazai pályán igencsak masszív játékra volt képes, a támadósorban pedig két igazi szupersztárral: a mindig leshatáron – vagy azon túl – ólálkodó Inzaghival, és a könyörtelen ukrán válogatottal. Tehát Frank sem tehette meg, hogy fejetlenül nekiront a piros-feketéknek, így inkább alakult ki taktikai „állóháború”, semmint látványos, helyzetek sokaságát hozó mérkőzés.

A kiegyenlített találkozón mégis inkább a vendégek akarata érvényesült. Egyrészt, kapott gól nélkül hozták le a milánói 90 percet; másrészt egy fokkal támadóbban léptek fel, mint a Milan. Az AC Milan 11, az FC Barcelona 13 alkalommal próbálkozott kapuralövéssel; ebből a hazaiak ötször, a Barça pedig 7-szer találta el a kaput. S a hát kaput eltaláló lövés egyike utat talált a brazil világbajnok kapujába: az 57. percben hosszas passzolgatás végén Ronaldinhóhoz került a labda, aki tökéletesen ugratta ki a Barça francia csatárát, aki Kakha Khaladze szorításában Dida kapujának jobb felső sarkába bombázta a labdát. Ludovic Giuly gólja nem csupán a vezetést, hanem a győzelmet is jelentette Frank Rijkaard gárdája számára. A bekapott gól után ugyan a Milan gőzerővel támadott, Ancelotti cserékkel próbálta tüzelni csapatát, ez azonban – ezen az estén – nem hozta meg a várt fordulatot.

A milánói este hősei: a gólszerző és a gólpasszt adó

A visszavágóra április 26-án került sor a Camp Nou-ban, ahol ugyancsak telt ház – 99,225 szurkoló – várta a csapatokat. A játékvezető, a korszak egyik legjobb, legfelkészültebb „sporija”, a német dr. Markus Merk volt. A két csapat szinte teljesen ugyanazzal a kezdővel állt fel, mint egy héttel korábban: csupán a Milan mestere változtatott egy helyen – Nesta helyén Costacurta lépett pályára. S ha már a kezdők nem igazán változtak, a mérkőzés menete sem sokban különbözött az „odavágón” látottaktól. A Milan ugyan picit vehemensebben támadott, nagyobb hangsúlyt fektetett a gólszerzésre, de az első félidőben így se nagyon „rángatták az istrángot”. A kapuralövések aránya 12-9 volt a Blaugrana javára, s ebből – kicsit döbbenetes -, de a Barça 8-szor, a Milan viszont csak egyszer (!!!) találta el a kaput. Így pedig nehéz feladat volt kiegyenlíteni a hazai pályán összeszedett hátrányt.

Nem is sikerült ez az Milan csapata számára. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a 2. félidőben volt egy kétes szituáció, amikor Puyol „érdekes körülmények” között szerelte Sevcsenkót a 16-on belül; mindenesetre dr. Merk sípja néma maradt. Így ha nehezen is, de az FC Barcelona túljutott az AC Milan gárdáján, s ott lehetett a 2006. május 17-i párizsi fináléban, ahol az ellenfél az Arsenal gárdája volt.

CSODA A PÁRIZSI ESTÉBEN – ÜNNEP AZ „ELYSIUMI MEZŐKÖN”

A párizsi fináléra 2006. május 17-én került sor. Ez a nap – eddig az esztendeig – jobbára egy szomorú esemény miatt volt ’emlékezetes’ az FC Barcelona szurkolói számára. 2002-ben ezen a napon hunyta le szemeit örökre Kubala László. Na igen, nem sokon múlott, hogy 2006 után duplán szomorkás hangulatot ébresszen bennünk ez a májusi este. Végül azonban örömkönnyek áztatták a párizsi estét, de ne szaladjunk ennyire előre. Nézzük, mikképp jutott el eddig az ellenfél, az angol Arsenal FC gárdája.

Mark van Bommel és Cesc Fábregas párharca

A londoni együttes az előző idényben a bajnokság 2. helyén végzett, így egyből a csoportkörben találta magát. A sorsolás eredményeként a ’B’ jelű kvartettbe került, ahol a holland Ajax Amszterdam (0-0, 2-1), a svájci Thun (2-1, 1-0), ill. a cseh Sparta Praha (3-0, 2-0) csapatait megelőzve végzett a csoportja élén, 16 megszerzett ponttal. Ez sem volt egy „izmos” csoport, csakúgy, mint az FC Barcelona négyese. Az Arsenalnak – tehát – nem okozott különösebb nehézséget a csoportelsőség megszerzése. Az egyenes kieséses szakaszban aztán már komolyabb ellenfelekkel kellett szembenéznie Arséne Wenger legénységének. A nyolcaddöntőben a Real Madrid volt az ellenfelük, s a spanyol fővárosban Thierry henry góljával 1-0 arányú győzelmet arattak; mivel a visszavágón nem született gól, így a negyeddöntőbe léphettek tovább. Itt az olasz Juventus Turin csapatával kerültek össze: az Emirates-stadionban 2-0-ra nyertek (Cesc és Henry találataival), míg a visszavágón megint csak gól nélküli döntetlen született. Az elődöntőben következhetett a spanyol Villarreal gárdája: a „Sárga tengeralattjárók” ekkoriban is nagyon komoly játékerőt képviseltek, nem véletlenül jutottak el a BL-elődöntőig. Ez az elődöntő sem hozott „gólparádét”, hiszen Londonban 1-0 arányú Arsenal-siker született (Kolo Touré volt a gólszerző), a visszavágón pedig újfent 0-0-s eredmény született. Az Arsenal a kieséses szakaszban lejátszott hat meccset, amin három győzelmet és ugyanennyi döntetlent ért el; rúgott négy gólt, viszont nem kapott egyet sem. Azt gondolom, ez a maga nemében páratlan teljesítmény: masszív védekezés, elöl pedig a helyzetek maximális kihasználása jellemezte Wenger együttesét. S ugyan a Blaugrana számított a döntő esélyesének, Frank Rijkaardéknak mégis figyelmeztető jel kellett, hogy legyen ez a tény.

A két csapat 2006. május 17-én, szerda este 20,45 órakor vonult ki a párizsi Stade de France-stadion zöld gyepére, a norvég Terje Hauge játékvezető irányításával. A norvég „sporihoz” ebben az idényben csupán a gránátvörös-kék csapatnak volt „szerencséje”: ő vezette a 2-1-es sikerrel végződő Chelsea-Barçát. A két csapat a következő kezdőtizeneggyel állt fel:

FC Barcelona: 
Victor Valdés – Oleguer Presas (Belletti, ’71), Rafa Márquez, Carles Puyol, van Bronckhorst – Deco, van Bommel (Henrik Larsson, ’61), José Edmilson (Andrés Iniesta, ’46) – Ronaldinho – Samuel Et’o, Ludovic Giuly. Vezetőedző: Frank Rijkaard

Az Arsenal kezdője a párizsi döntőn

Arsenal FC: Jens Lehmann – Emmanuel Eboué, Sol Campbell, Kolo Touré, Ashley Cole – Ljungberg, Alekszender Hleb (Reyes, ’85), Gilberto Silva, Cesc Fábregas (Flamini, ’74) – Robert Pires (Almúnia, ’18), Thierry Henry. Vezetőedző: Arséne Wenger.

A BL-döntő első félidejét a katalánok kezdték, s rögtön az első pillanatoktól kezdve magukhoz ragadták a kezdeményezést. Egyértelmű volt a Barça fölénye az első negyedórában: számtalan lehetőséget alakítottak ki, az Arsenal térfelén folyt a játék, helyzetek sorát figyelhettük meg. Arséne Wenger fiai nem nagyon tudtak mit kezdeni az FC Barcelona támadógépezetével, Ronaldinho ebben a periódusban jól mozgatta a csapatát. A brazil csillagnak jó pár tökéletes kiugratása, passza volt, amelyekkel azonban Eto’o és Giuly sem tudott mit kezdeni. Deco távoli lövéssel, Ronnie veszélyes szabadrúgással próbálkozott, de nem jutottak túl Lehmannon. Egészen a 18. percig ebben a mederben folyt a találkozó: ekkor a brazil zseni tökéletesen ugratta ki a kameruni támadót, aki eltolta a labdát a kifutó Lehmann mellett. A kifutó német hálóőr azonban elhúzta Samuel Eto’o lábát a 16-os vonala előtt, Terje Hauge pedig a sípjába fújt. Így hiába gurult tovább a labda, amit Giuly az üres kapuba gurított, a gól már sípszót követően született. A norvég játékvezető szabadrúgást ítélt, Jens Lehmannt pedig kiállította – nem biztos, hogy helyesen döntött. A kiállított Lehmann helyét Manuel Almúnia foglalta el, aki – papíron – Robert Pires helyére érkezett. A lecserélt francia támadó meglehetősen feldúltan vette tudomásul honfitársa szakmai döntését. Mintegy két perces intermezzót követően Ronaldinho végezte el a szabadrúgást, ami azonban elkerülte az Arsenal spanyol kapusának kapuját.

Egy sorsdöntő pillanat – Lehmann piros lapot kap

Az emberhátrányba kerülő Arsenal azonban pár perces visszaesést követően, magára talált. Az első félidő közepétől teljesen kiegyenlítetté vált a játék, s úgy tűnhetett, hogy a kiállítás a katalánokat zavarta meg inkább, nem pedig a londoniakat. A két fél között zajló párharcokat egyre-másra az Arsenal játékosai nyerték, s fokozatosan fölénybe kerültek az emberhátrányban játszó „Ágyúsok”. Ronaldinho szinte teljesen eltűnt a mezőnyben, játékerejét felőrölte az ellenfél középpályásaival folytatott küzdelem. A Barça támadói mivel nem kaptak labdát, így esélytelenül vergődtek a Campbell – Kolo Touré-páros szorításában. Sz Arsenal középpályáján Ljungberg és Cesc Fábregas pedig tökéletes összhangban alakította ki az Arsenal támadójátékát. Egy kívülálló, aki csak a 20. percet követően kapcsolódott be a döntőbe, nem vette észre, hogy a londoniak emberhátrányban játszanak.

Victor Valdés több esetben is tökéletes ütemben lépett ki, védett, tüzelte társait, azonban a 37. percben már ő is tehetetlen volt. Thierry Henry végzett el szabadrúgást a Barça 16-nak bal sarkánál, s a beadásra Sol Campbell érkezett pontosan, s egy erőteljes, határozott fejes góllal bevette a katalán kapus hálóját. Ezzel megszerezte a vezetést a 10 emberrel játszó Arsenal. Az első félidő hátralévő részében is az angolok akarata érvényesült, újabb gól azonban nem született. Így 1-0 arányú vezetéssel vonultak öltözőbe Wenger fiai. S egy nagyon nehéz második etap elé nézett a Katalán Óriás. Ugye, emlékszik mindenki az Arsenal egyenes kieséses szakaszban mutatott eredménysora. Volt miért izgulnia Frank Rijkaardnak és segítőinek. Meg nekünk, Barça-szurkolóknak is.

A 15 perc pihenőt követően a mérkőzés hasonló mederben folyt, ahogyan az elsőnek vége szakadt: az Arsenal uralta a játékot, a Barça pedig csak erőlködött, de sem komoly helyzethez, sem fölényhez nem jutott. A londoni csapat támadói több helyzetet is kidolgoztak, s nem egyszer komoly veszélyt jelentettek Victor Valdés kapujára. ’Titi’ Henry és Freddy Ljungberg előtt is nagyon komoly gólszerzési lehetőség adódott: a svéd középpályás lövését a katalánok kapusa hatalmas bravúrral védte. Azt gondolom, ha az bemegy, akkor a döntő eldőlt volna. Victor Valdés azonban bravúrral védett, ami aztán az utolsó 20 percben megbosszulta magát. A futball egyik alaptörvénye ezen az estén is érvényre jutott: a gólhelyzeteket be kell lőni, különben megbosszulják magukat a kihagyott lehetőségek. A mérkőzés menetében, és a Barça játékában két csere hozott gyökeres változást: előbb a 61. percben a védekező középpályás, Mark van Bommel helyére érkezett Henke Larsson; majd a 71. minutumban lement a pályáról Oleguer, akinek helyét Juliano Belletti foglalta el. A második csere érdekessége, hogy Frank először Thiago Mottát szerette volna becserélni egy középpályás helyett. Azonban a 69. percben Oleguer sárga lapot kapott, a harmadik súlyos szabálytalanságát követően. Terje Hauge jól láthatóan jelezte a katalán jobbhátvédnek, hogy több esélye nincs, így Rijkaard jobbnak látta lecserélni, így érkezett a pályára a brazil világbajnok.

Samuel Eto’o – Henke Larsson – Juliano Belletti: az est főhősei

Mindkét döntése a holland szakembernek döntő mértékűnek bizonyult a mérkőzés végkifejlete szempontjából. A svéd klasszis pályára lépésével az FC Barcelona támadójátéka új erőre kapott. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy a 10 emberrel játszó londoniak szemmel láthatóan fáradni kezdtek. E két tényező együttesen eredményezte azt, hogy a Blaugrana előbb kiegyenlítette, majd megfordította a döntő állását. A 76. percben egy jól megjáratott támadás végén Larsson ugratta ki a baloldalon, a leshatáron álló Samuel Eto’ót, aki megtolta a labdát, majd azt a kimozduló Almúnia mellett a jobb alsó sarokba gurította; ezzel 1-1-re alakult a döntő állása. Az Arsenal játékosai protestáltak a norvég játékvezetőnél, azonban nem volt igazuk: Henke Larsson kiugratása tökéletes ütemben történt, éppen egyvonal volt a kameruni csatár és a védelem vonala között. Az egyenlítő gól teljesen megfogta a piros-fehér együttest, s az egyre jobban „rázendítő” esőben teljesen feladták a küzdelmet. Így a 81. percben, egy újabb kiváló oldalváltás és támadás végén, Henrik Larsson újabb gólpasszal örvendeztette meg a Barça-szurkolókat: ezúttal Belletti köszönte szépen a labdát, begyalogolt vele az Arsenal 16-nak területére, majd eléggé kisodródva, mondhatni, cimbalom-szögből lőtt az Arsenal kapujába úgy, hogy az Almúnia lábai között talált utat a hálóba. A 2-1-es vezetés tudatában a Katalán Óriás már csak a hármas sípszót várta, de nem voltak másképp ezzel az Arsenal játékosai sem. A három perces ráadás után a norvég játékvezető hármat fújt a sípjába, s kezdődhetett a fieszta. A Barça megnyerte története második BEK/BL-trófeáját. A tribünre felkapaszkodó, örömtől mosolygó Barça-játékosok előbb az aranyérmeket vehették át Lennart Johanssontól, az UEFA svéd elnökétől, majd Carles Puyol magasba emelhette a serleget is. Kezdődhetett az önfeledt ünneplés. Aznap este a párizsi stadionban, majd másnap este Barcelonában.

A csapatkapitány és a labdaművész

Az FC Barcelona esélyesként futott neki a BL 2005/06-os kiírásának. Ennek megfelelően végig koncentráltan, jól játszva, esetenként brillírozva menetelt a párizsi fináléig. Közben a Chelsea és a Milan együttese ellen keményen megküzdött a továbbjutásért, de a mérkőzések nagy részét uralta, s megérdemelten játszott a Stade de France-ban 2006. május 17-én. A döntő hőse a svéd cserejátékos, a csupa szív, mindenki által szeretett és tisztelt Henke Larsson volt. Az ő pályára lépése „lehelt életet” a Barça támadógépezetébe, s két gólpasszával elévülhetetlen érdemeket szerzett a trófea elnyerésében. Nem véletlenül mondta a meccs után Henry, hogy „ő egy sztárt látott aznap este a Barçában, mégpedig Larssont”. Persze, ez némi túlzás, az akkor – érthetően – csalódott francia „Ágyús” szájából, de mégis jól érzékelteti Henke szerepét a BL-döntő megnyerésében.

Kapcsolódó cikkek