Barçás érdekeltségű testvérpárok a Primera Divisiónban

szerző: Blaugrana.hu
1469 megtekintés

Az alábbi, kicsit hosszabb történelmi írásban egy érdekes témát szeretnék körüljárni, ami – talán – a Kedves Olvasók figyelmére is igényt tarthat. Ebben 19 olyan testvérpár rövid élettörténetét, pályafutását rajzolnám meg, akiknek vagy az egyik, vagy mindegyik tagja alkalmazásban állt az FC Barcelonánál. Legtöbb esetben csak az egyik tag volt Barçás játékos, de van olyan testvér-trió, amelynek mindhárom tagja játszott a csapatban, s egy idény erejéig [1945/46] mindhárman a Katalán Óriást erősítették (a Gonzalvo-fivérek), van olyan testvérpár, akik ugyancsak együtt szolgálták a Klubot (a de Boer-fivérekre gondolok, a Parera-tesókra), de legtöbb esetben csupán az egyikük volt az FC Barcelona alkalmazottja. Kellemes olvasást, jó szórakozást! A sorrendet a közös mérkőzésszámuk együttes összege alapján állapítottam meg, s eszerint mutatom be őket, az időrendiség figyelmen kívül hagyásával.

I. Julio és ‘Patxi’ Salinas: 417+432=849

Julio Salinas 1962. szeptember 11-én született Bilbaóban, ahol hamar megismerkedett a labdarúgás szépségeivel. 1980-ban került a Bilbao utánpótlás-csapatához, majd egy év múlva a felnőtt keretnek is tagja lett. Salinas egy olyan időszakban lett a baszk csapat alkalmazottja, amikor a Bilbao határozta meg a spanyol labdarúgást, hiszen Javier Clemente vezényletével két ízben is bajnoki címet ünnepelhettek a San Mamés-ben (1983, 1984), míg 1984-ben a Spanyol Kupát is elhódították, éppen az FC Barcelona ellenében, egy máig emlékezetes, vagy inkább hírhedt döntőt követően. Ez volt az a döntő, amikor a két csapat játékosai a Bernabéu-stadion gyepén különböző küzdősportok mozdulataiból tartottak bemutatót, és vagy fél tucat játékost, hosszabb-rövidebb időre, elmeszeltek ezt követően. Az Athletic Bilbaónak 1982 és 1986 között volt a tagja, és 93 mérkőzésen 29 gólt ért el. Igazán alapemberré az utolsó két idényben vált, s az ekkor mutatott teljesítményét látva döntött az Atlético Madrid a leigazolása mellett.
A „colchonerók” mezét két idényen keresztül hordta, és 1986-88 között 89 találkozón 36 gólt ért el. Az Atléticóval azonban semmilyen címet sem nyert meg, s igazán meg sem melegedett, miután Johan Cruyff kinézte a Barça számára, hogy legyen az újjáépülő Blaugrana egyik első számú középcsatára. Ennek köszönhetően 1988 nyarán áttette székhelyét a katalán fővárosba, ahol hat csodálatos idényt töltött el.
Miután már egy tapasztalt csatárról volt szó, rögtön a mélyvízbe dobta Johan Cruyff. Bemutatkozására az 1988/89-es idény első fordulójában, az FC Barcelona – Espanyol (2-0) mérkőzésen került sor; míg első barcelonai góljait rögtön a 2. fordulóban az Elche otthonában megszerezte, amikor 3-0-ra nyert a csapat: Salinas duplázni tudott ezen a meccsen. A bajnoki szezonban összesen 20 találatot ért el – ez volt a leggólerősebb szezonja a Barçában -, ebben négy duplázás, és egy triplázás is helyet kapott. A triplát az 1989. április 30-i FC Barcelona – Real Oviedo (7-1) meccsen érte el. A szezon számára másik nagyon emlékezetes mérkőzésére 1989. május 10-én került sor, amikor a Sampdoria elleni KEK-döntő 4. percében bevette Gianluca Pagliuca hálóját, s ezzel vezetést szerzett a katalánoknak. A döntőt végül 2-0-ra nyerte Cruyff együttese.
Az 1989/90-es idény hasonlóan eredményes volt a számára, mint az előző; a bajnokságban 15 találattal járult hozzá a csapata sikereihez, majd az 1990. április 5-i Real Madrid elleni Spanyol kupa-döntő 90. percében elért góljával beállította a 2-0-s végeredményt, amivel megnyerte a csapat a hazai kupát.
A következő négy idény pedig maga volt a csoda, a sikerek tárháza, amikor a Blaugrana nem talált legyőzőre. Egymásután megnyert négy bajnoki cím, 1992. májusban elért BEK-siker, három Spanyol Szuperkupa-győzelem, egy Európai Szuperkupa-elsőség. S mindebben Julio Salinas tevékeny részt vállalt: állhatatos munkájával gólok, gólpasszok fűződtek a nevéhez. Az 1991/92-es BEK-sorozatban két gólt ért el, s járult hozzá a sikerhez: mindkét találatát a Dinamo Kijev ellen érte el; egyiket Kijevben, a másikat pedig hazai pályán, s pályán volt a Wembley-beli döntőn is. Az 1993. januárban elnyert Európai Szuperkupában ő szerezte a Werder Bremen otthonában a Barça egyenlítő gólját. Utolsó barcelonai szezonjában már kevés lehetőséget kapott, hiszen a Romario, Sztoicskov, Begiristáin hármas mellett nehezen tudott a csapatba kerülni. Ennek következtében 1994 nyarán elhagyta a csapatot, és a Deportivo La Coruna együtteséhez igazolt, ahol egy szezont töltött el, és Spanyol Kupa-elsőséget ünnepelhetett.
A galíciaiaktól a Sporting Gijónhoz került, ahol 1995-1996-ban másfél szezont játszott, majd Japánba, a Yokohama Marinos együtteséhez távozott. 1998-ban visszatért Spanyolországba, és 1998-2000 között a Deportivo Alavés csapatánál játszott még két idényt. Pályafutása során összesen 590 mérkőzésen lépett pályára, amely meccseken 245 gólt ért el; ebből barcelonai karrierje alatt 201/84-es mutatót ért el.
Öccse, Francisco ‘Patxi’ Salinas 1963. november 17-én született, ugyancsak Bilbaóban. A 188 cm magas középhátvéd, a bátyhoz hasonlóan, a Bilbao utánpótlás-csapatában kezdte a pályafutását, ahova 1980-ban került. A Bilbao ‘B’ csapatának 1981-ben lett a tagja, a felnőtt kerethez először 1982-ben került. 1984-ig azonban főként a ‘B’-csapatban szerepelt, csupán ezt követően lett az első csapat tagja és alapembere. 1982. november 10-én egy Bilbao – Salamanca bajnoki meccsen (1-0) debütált a spanyol élvonalban, végigjátszva a meccset. 1986-ig játszott együtt a Bilbaóban Julióval, aki ekkor az Atléticóba igazolt. ‘Patxi’, ahogyan a spanyol labdarúgásban mindenki ismeri, 1992-ig szolgálta hűen nevelőegyesületét, amelynek színeiben 239 bajnokin lépett pályára és hét gólt ért el. 1992-ben eligazolt a baszk csapatból, és hat éven át a Celta Vigo mezét viselte, amelynek színeiben 193 La Liga-meccsen lépett pályára, és 4 találatot ért el. ‘Patxi’ Salinas kétszeres spanyol bajnok (1982/83, 1983/84), egyszeres Spanyol Kupa-győztes (1983/84, a Barça ellenében), egyszeres Spanyol Szuperkupa-győztes (1984). Emellett 1985-ben és 1994-ben is Spanyol Kupa-döntőt játszott csapataival, de azokon vereséget szenvedett. A spanyol felnőtt válogatottban kétszer szerepelt csupán (1988).
Érdekesség, hogy ‘Patxi’ Salinas többször szerepelt a Ligában (432-szer), mint a jóval sikeresebb báty, Julio (417-szer).

II. Enrique és Jesús Antonio Castro González – a ‘Quini’-testvérpár: 315+448=763

Idősebb ‘Quini’ 1949. szeptember 23-án az asztúriai Oviedo városában Enrique Castro González néven látta meg a napvilágot. Pályafutását a Gijónban kezdte, ahonnan 12 idény után 1980-ban igazolt a Barcelonába, 1984-ben vissza is tért. A Barcelona csapatába már ötszörös gólkirályként érkezett: két alkalommal a Segunda División, háromszor pedig az első osztály (1973/74, 1975/76, 1979/80) legeredményesebb csatára volt. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a Barça vezetősége szemet vetett a gijóni legendára, és 1980 nyarán minden követ megmozgatva leigazolta. A zseniális csatár pedig ott folytatta, ahol Gijónban abbahagyta: ipari mennyiségben termelte a gólokat. Hihetetlen módon érezte a kaput, a lecsorgó labdákra vércseként csapott le, és a kapu előtt kérlelhetetlen végrehajtó volt. A kapusok réme négy barcelonai idényében 100 bajnoki mérkőzésen 54 találatot jegyzett. A Primera Divisiónban 448/219-es mutatója pedig tiszteletet parancsoló.
Barcelonában eltöltött első két idényében a csapat legeredményesebb góllövője volt: az 1980/81-ben elért 20 találata, majd a következő idényben elért 26 gólja Pichichi – díjat ért! Az 1980/81-es szezon egy fájdalmas, emlékezetes epizód okán is emlékezetes maradt Quini szempontjából: 1981 márciusában a Hercules ellen – az ő duplájának is köszönhetően – 6-0 arányban megnyert mérkőzés után elrabolták, és a rendőrségnek 25 napjába telt, mire egy elhagyatott zaragozai raktárépületben megtalálták. A 25 napos kaland azonban nem törte meg pályáját: ott folytatta a gólgyártást, ahol előtte abbahagyta, s az idény végén újfent spanyol gólkirályi címet ünnepelhetett. Az 1981/82-es idény végén két döntőben is sorsdöntő találatokkal koronázta meg egyéni teljesítményét: a Gijón elleni Spanyol Kupa – döntőben duplával járult hozzá a győzelemhez, majd a KEK – döntőt az ő góljával nyerte 2-1-re a csapat a belga Liége ellenében.
Az utolsó két barcelonai idényében már nem villogott annyira, de így is tevékeny részt vállalt az 1983-as Spanyol Kupa – győzelemből. 1984-ben aztán visszatért nevelőegyesületébe, a Gijónba, hogy még három idényt játszva írja be magát a spanyol futball históriás könyvébe.
2018. február 26-án Gijónban, otthona közelében, a nyílt utcán szívinfarktust kapott, a mentőben újraélesztették, kórházba szállították, azonban szervezete nem bírta a harcot, és február 27-én este elhunyt.
Ifjabb ‘Quini’ 1951. július 26-án született Oviedóban Jesús Antonio Castro González néven. 15 évesen került a Gijón utánpótlás-csapatába, az Ensidesába, ahol egy idényen át játszott együtt a bátyjával, majd a Sporting Gijónba került, ahol 1968 és 1985 között 417 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, mint a csapat kapusa. Ebből 315-ször a Primera Divisiónban, 102 alkalommal pedig a másodosztályban futballozott a nagyszerű portás. Amikor mindkét Castro-fivér a Celtát erősítette, rendszeresen előfordult, hogy ‘Quinivel’ kezdődött és végződött is a Gijón kezdőcsapata. Jesús Antonio végig tisztában volt azzal, hogy gólgyáros bátyja sokkal népszerűbb, ismertebb, amit azonban hatalmas szeretettel és türelemmel fogadott el. Fantasztikus pályafutása során csak a Gijónt szolgálta, amellyel kétszer nyerte meg a másodosztályt (1970, 1977). 1970. szeptember 13-án mutatkozott be az első osztályban, egy Gijón – Celta Vigo mérkőzés (0-2) alkalmával.
Pályafutása lezárulása után edzőnek állt, ifjúsági és amatőr csapatokat trenírozott, mígnem 1993. július 26-án tragikus körülmények között elhunyt. Történt, hogy a kantábriai Pechón városában tartózkodott a tengerparton, amikor arra lett figyelmes, hogy két ember – egy angol apa és a fia – elmerült a vízben. Jesús Antonio azonnal a segítségükre sietett, az apa és a fiú életét sikerült megmentenie, ő azonban erejét vesztve, képtelen volt partra úszni, és elmerült. Élettelen testét kihúzták a vízből, megpróbálták újraéleszteni, de nem járt sikerrel. Életét adta két ember életéért. Jesús Antonio halála nagyon megviselte Enriquét, éveken át küzdöttek azért, hogy sikerüljön feldolgoznia öccse halálát.
Hosszasan kutakodva a két ‘Quiniről’, egy baszk oldalon, egy rövid mementót, egy rövidke írást találtam.

A két Quini mindig is a tipikus labdarúgó képét mutatta, akiket mindenhol kedvelt, mindenki, bármelyik csapatban is játszottak. Nem tudtál volna semmi rosszat se mondani, egyikükről sem, még akkor sem, ha Enrique épp gólt lőtt a csapatodnak, vagy Jesús jól védett a csapatod ellen. A mérkőzéseken úriemberként futballoztak, Enrique, ha gólt lőtt, azt is tisztelettel tette. Amikor véget ért a meccs, szívesen adott nyilatkozatot a médiának. Mindig tiszteletteljes, jó szívű és udvarias volt, mindkét fiú. Hatalmas kár volt, hogy Jesús olyan fiatalon elhunyt, mert egy nagyszerű embert vesztett az emberiség.

III. Luis María és Aitor López Rekarte: 300+326=626

Luis María López Rekarte az idősebb testvér, 13 évvel előbb megszületett, mint Aitor: 1962. március 23-án született Arrasete-Mondragón városában, míg Aitor 1975. augusztus 18-án látta meg a napvilágot, ugyanott. Mindketten szülőföldjük csapatában, a Real Sociedadban kezdték a pályafutásukat.
Luis María 1985. augusztus 31-én debütált a Primera Divisiónban, egy Real Sociedad – Celta Vigo bajnoki mérkőzés (1-1) alkalmával. Három szezont játszott a Sociedadnál (1985-88), ahonnan aztán az FC Barcelona együtteséhez igazolt, Johan Cruyff kérésére, és itt is három idényt töltött el (1988-91). Innen a Deportivo La Corunához került, ahol öt szezont töltött el, 1991 és 1996 között, ahonnan aztán majd a másodosztályban szereplő RCD Mallorca együtteséhez igazolt, ahol egy évet játszott még. Érdekesség, hogy utolsó első osztályú bajnoki fellépésén 1996. május 26-án a Barça volt a Deportivo ellenfele. Összesen négy alkalommal volt spanyol válogatott, és La Ligában pedig – kereken – 300 alkalommal lépett a pályára, és 7 gólt ért el, amelyeken mint balhátvéd erősítette csapatait.
A Real Sociedaddal egy spanyol kupát nyert (1987), az FC Barcelonával egy bajnokságot (1991), egy kupát (1990) és egy KEK-trófeát (1989). A Deportivo együttesével egy spanyol kupát (1995) és egy spanyol szuperkupát (1995).
A legkisebb López Rekarte-fivér, Aitor 1997. augusztus 31-én debütált a spanyol első osztályban, egy FC Barcelona – Real Sociedad mérkőzésen (3-0). Tíz egymást követő idényen át erősítette a San Sebastián-i gárdát (1997-2007), ahonnan az UD Almería együtteséhez igazolt, ahol egy idényt játszott, majd 2009. tavaszán az Eibar együttesét erősítette. Aitor López Rekarte összesen 326 bajnokin lépett pályára a La Ligában (316-szor a Sociedadban, 10-szer az Almeríában), és négy gólt ért el. Mindvégig a jobbhátvéd posztján játszott. 1998-ban tagja volt az U21-es EB-t nyert spanyol korosztályos válogatottnak, a felnőtt válogatottban azonban csak egyszer lépett pályára.
A történeti hűség kedvéért meg kell említeni, hogy a középső fivér, José Ignácio López Rekarte, aki 1965. február 8-án született, szintén profi labdarúgó volt. Ő a másodosztályban játszott két idényt az SD Eiber csapatának színeiben (1988-90), majd később az Orihuela, a Torrelavega, a Yeclano csapatait erősítette; a Primera Divisiónban nem lépett pályára.
S a három fiú nem véletlen, hogy labdarúgó lett, hiszen az apa, Luis López Diez is profi futballista volt, aki a Málaga színeiben egy idényt töltött el az első vonalban (1962/63), később pedig az Alavéssel játszott a Segunda Divisiónban. Egy egész futballcsalád a López Rekarte-família.
Luís María és Aitor López Rekarte 626 első osztályú meccset játszottak, ebből 565-ön kezdőként léptek pályára; 507 meccsen végigjátszották a 90 percet, összesen 51022 percet töltöttek el a pályán, 11 gólt lőttek, és nyolcszor voltak kiállítva (Aitor 5-ször, Luis María 3-szor).

IV. Santiago és José Mari Bakero Escudero: 126+483=609

A Bakero-házaspárnak, összesen, 11 gyermeke született, akik közül három fiú és egy leány (Itziar) lettek profi labdarúgók.
Santiago ‘Santi’ Bakero volt a legidősebb fivér, aki profi futballista lett, aki 1958. január 31-én született Goizueta városában. Előbb a másodosztályban szerepelt – a Palencia CF, majd a Hercules együtteseiben -, majd a Primera Divisiónban 1984-86 között a Herculessel, majd 1986. decembertől 1989 nyaráig a Real Sociedad együttesével. A baszk csapattal 126-szor szerepelt a Primera Divisiónban a kiváló csatár, és összesen 10 gólt ért el. Egyetlen trófeát nyert pályafutása alatt, 1987-ben spanyol kupát a Sociedad tagjaként.
Sokkal eredményesebb pályafutást mondhatott magáénak José Mari, aki 1963. február 11-én született Goizuetában. Összesen 483 első osztályú bajnokit játszott a támadó középpályás, és ezeken 139 gólt ért el. 1980-88-ig a Real Sociedadot, 1988-97-ig az FC Barcelonát erősítette. A Sociedaddal kétszeres bajnok (1981, 1982), egyszeres spanyol kupa-győztes (1987) és egyszeres spanyol szuperkupa-győztes (1987). Az FC Barcelonával nyert négy bajnokságot (1991-94), egy spanyol kupát (1990), négy spanyol szuperkupát (1991, 1992, 1994, 1996), egy BEK-et (1992) és két KEK-trófeát (1989, 1997), és egy Európai Szuperkupát (1992).
Egy harmadik Bakero-fivérből is profi labdarúgó lett, aki azonban nem játszott az első osztályban, és a „tesók” ellen sem lépett pályára. Jon Bakero 1971. július 16-án született, aki 1992-95, majd 1996-97 között a barcelona ‘B’-csapatában futballozott, míg 1995-96-ban az Almeríában, 2000-01-ben pedig a Las Palmas együttesében; összesen 153 meccse volt a második vonalban.
‘Santi’ és José Mari Bakero jó pár alkalommal találkoztak egymással a pályán: másfél évig csapattársként, azonkívül pedig ellenfélként. Először 1985. január 27-én álltak egymással szemben, amikor a Hercules pályaválasztásával fogadták a Sociedad legjobbjait (0-0). Majd 1985. november 24-én kerültek egymással szembe, amikor Santiago a Hercules, José Mari a Sociedad csapatát erősítette. A meccset a Hercules nyerte, hazai pályán 2-0-ra, majd a tavaszi „visszavágót” a Sociedad nyerte 6-0 arányban. Majd 1988. október 8-án néztek egymással „farkas szemet”, egy Real Sociedad – FC Barcelona bajnokin (0-1). Tehát: négy meccset játszottak le egymás ellen, ebből kétszer José Mari került ki győztesen, ill. 1-1 döntetlen és ‘Santi’-siker született.
Egymás mellett, a Real Sociedadban először 1986. december 7-én játszottak együtt, egy Sociedad – Racing Santander bajnokin (1-1). Majd az 1987/88-as idényben ez rengetegszer előfordult, hiszen Santi 33, José Mari meg 32 bajnokin lépett pályára a baszkokkal. Összesen 609 bajnokit játszottak ketten, 546 alkalommal voltak kezdők, 409-szer voltak végig a pályán és 46990 percet töltöttek el a gyepen együttesen. Ketten együtt 149 gólt lőttek, egy gólt büntetőből (José Mari), 54 sárga lapot szedtek össze (46-ot José Mari, nyolcat Santiago), és kétszer kerültek a kiállítás sorsára (1-1 az arány).

V. Julio, Josep és Mariá Gonzalvo Falcón: 90+196+224=510

A Gonzalvo-fivérekkel külön írásban foglalkoztunk már a blaugrana.hu-n, róluk ott olvashattok. Érdekesség, hogy az 1945/46-os idényben mindhárom Gonzalvo-fivér az FC Barcelona alkalmazásában állt, tehát ebben a szezonban együtt játszhattak. Igazi kuriózum!

Julio Gonzalvo I – 90 meccs/34 gól;
Josep Gonzalvo II – 196/3;
Mariano Gonzalvo III – 224/27.

Összesített statisztikájuk:
– 510 bajnoki meccs;
– 510 alkalommal voltak kezdők;
– 509-szer végigjátszották a meccseiket;
– 64 gólt szereztek összesen;
– egy értékesített büntető (Gonzalvo III);
– három kihagyott büntető (Gonzalvo III);
– hivatalos Barça-meccsen egyszerre sosem voltak a pályán;
– a három fivér egyike sem kapott egyetlen sárga lapot sem, és kiállítva sem voltak soha sem!

VI. Ricardo és César Rodríguez Álvarez: 71+353=424

A Rodríguez-fivérek három tagja közül ketten a Primera Divisiónban jeleskedtek, míg a középső testvér a Segunda Divisionig jutott.
A legidősebb testvér, Ricardo Rodríguez Álvarez 1916. augusztus 12-én született Leónban, és 1980. május 8-án hunyt el a szülővárosában. A ‘Calo’ becenéven futballozó középhátvéd a Cultural Leonesa együttesében mutatkozott be a másodosztályban, az 1943/44-es idényben, ahonnan a szezon végén az FC Barcelona csapatához igazolt, és a következő hat esztendőt ott is töltötte. A Katalán Óriás színeiben 34 bajnokin lépett pályára, de gólt nem sikerült elérni, trófeát viszont annál többet. Háromszor nyert spanyol bajnokságot (1945, 1948, 1949), kétszer spanyol szuperkupát (1945, 1949), és Eva Duarte-kupát (1949). Miután öccse már 1943 nyarán az FC Barcelona együtteséhez igazolt, így hat esztendőn át csapattársként futottak ki a futballpályára. Innen 1950 nyarán a Real Zaragozához szerződött, ahol három idényt töltött el: az elsőt a másod-, a másik kettőt az első osztályban; 1953-55-ig visszatért Katalóniába, és a Lleida csapatát erősítette, majd 1955-58-ig a Cultural Leonesában rúgta a ‘bőrt’. Az 1955/56-os szezonban megint csak együtt játszhatott korszakos zsenialitású öccsével. A fia, Alberto Rodrígeuz Ramos (1971.04.02. León) is futballista lett: egy évet játszott a Barça ‘B’-csapatában (1990/91), akikkel megnyerte a Segunda División küzdelmeit. Ezt követően még a Cultural Leonesa (1992-94) és a Ponferradina (1999-2001) csapatával szerepelt a másodosztályban a csatárposzton bevethető játékos.
A középső fivér, Severino Rodríguez Álvarez 1918. augusztus 7-án született Mieres-ben (Asztúria), halálának időpontja nem ismert. A védelemben bevethető játékos az első osztályig nem jutott el, s a Segunda Divisiónban is csupán két idényt töltött el a Cultural Leonesa együttesével (1943-45), s az első szezonban együtt játszhatott bátyjával, ‘Calóval’. Egyéb kapcsolatáról a labdarúgással nem jutottam információhoz.
A legkisebb fivér, César Rodríguez vitte a legtöbbre, az ő pályafutása korszakalkotó a spanyol labdarúgás, és az FC Barcelona számára is. 353 bajnokin 221 gólt ért el a spanyol élvonalban, és emellett számtalan trófeát nyert a Katalán Óriással, 1948/49-ben a Pichichi-díjat is megszerezte, hat évet játszott együtt ‘Calóval’ a Barçában, egyet pedig a Leonesa együttesében (1955/56). Az ő pályafutását külön írásban ismerheti meg a Kedves Olvasó!

VII. Óscar és Roger García Junyent: 169+247=416

A García Junyent testvérek mindegyike Sabadell-ben született, a Mercantil kölyökcsapatában kezdték pályafutásukat, innen kerültek a La Masíára. Óscar García 1984-1999-ig, Roger García 1987-1999-ig volt az FC Barcelona alkalmazásában. Óscar García – összesen – 169 La Liga-meccsen lépett pályára, és 31 gólt ért el, míg Roger 247 alkalommal lépett pályára a spanyol első osztályban, amelyeken 28 találatot szerzett.
Óscar García Junyent 1973. április 26-án született a katalóniai Sabadell városában, pályafutása során támadó középpályásként vagy második számú csatárként lépett pályára. A PD-ban 12 idényt töltött el az FC Barcelona (1993-99), az Albacete (1994-95, kölcsön), a Valencia (1999-2000), az Espanyol (2000-2004) együttesében, majd egy ével a Lleidában játszott a második vonalban, amikor is befejezte a pályafutását. 1992-ben debütált a Barçában, s a következő két idényben öt bajnokin lépett pályára, és két bajnoki címet szerzett a Dream Team tagjaként. Az 1995/96-os idényt az Albaceténél töltötte kölcsönben, ahol 29 bajnokin két gólt ért el, majd visszatért a Barcelonába. Az 1995/96-os szezonban alapember volt Johan Cruyff újjáalakuló együttesében: 28 bajnokin 10 gólt ért el – egyben ez volt a legeredményesebb szezonja a Katalán Óriásnál. Bobby Robson és van Gaal idején kevés lehetőséghez jutott, így 1999-ben elhagyta a Barçát, és a Valenciához igazolt. Itt egy idény után továbbállt az Espanyolhoz, ahol négy szezont húzott le: ebből hármat (2000-03) az öccsével, Rogerrel együtt. Itt élte át pályafutásának egyik legszörnyűbb pillanatát: 2001. január 7-én egy Numancia elleni bajnokin olyan rosszul esett, hogy elvesztette az eszméletét és lenyelte a nyelvét. A gyors orvosi beavatkozásnak köszönhette életét, de a következő napokat kórházban töltötte. 2005 nyarán fejezte be aktív pályafutását, ezután pedig edzőnek állt: 2013-ban izraeli bajnoki (Maccabi Tel Aviv), majd a Red Bull Salzburggal kétszer is osztrák bajnoki címet szerzett (2016, 2017).

Óscar, Genis és Roger García Junyent

Játékosként négyszeres spanyol bajnok (1993, 1994, 1998, 1999), kétszeres Spanyol Kupa-győztes (1997, 1998), egyszeres KEK-győztes (1997), és Európai Szuperkupa-győztes (1997). A Valenciával spanyol szuperkupát nyert 1999-ben. Részt vett a válogatottal az 1996-os atlantai olimpián, ahol a negyeddöntőben esett ki a spanyol U21-es csapat.
Roger García Junyent 1976. december 15-én született Sabadell-ben, 1987-ben került a La Masíára, a felnőtt csapatban 1994-ben debütált, és 1999 nyaráig volt az FC Barcelona alkalmazottja. A jobboldali középpályásként pályára lépő Roger 1995. május 6-án, egy Deportivo – Barcelona bajnokin (1-0) debütált a felnőtt csapatban. Az 1995/96-os idényben 33 bajnokin lépett pályára és öt gólt ért el Johan Cruyff kezei alatt. Első bajnoki találatát 1995. szeptember 30-án egy Real Madrid – FC Barcelona „klasszikuson” érte el (1-1); ebben a szezonban alapembernek számított Johan csapatában. Ezt követően azonban inkább csereként számított rá Robson és van Gaal is, így 1999 nyarán az Espanyolhoz igazolt, ahol 117 bajnokin 17 gólt ért el; majd a Villarreal együttese következett (2003-06), amellyel 55 bajnokin 4 gólt ért el. Aktív pályafutását az Ajax-ban fejezte be (2006-07, 11/1).
A Barçával két bajnoki címet nyert (1998, 1999), két spanyol kupát, egy KEK-trófeát és egy Európai-Szuperkupa-sikert ért el. Az Espanyollal 2000-ben spanyol kupát nyert, míg a Villarreallal 2004-ben elhódította az UEFA Intertotó-kupát.
Érdekességként megjegyezném, hogy a középső fivér, Genís García Junyent (1975. június 7. Sabadell) is labdarúgó pályára lépett. Ugyanúgy a Mercantil kölyökcsapatában kezdte, majd 1989-ben került a La Masíára, és a Barcelona korosztályos csapataiban játszott (1994-97), mint középhátvéd. Innen azonban nem került fel a felnőtt csapatba, így 1997 nyarán visszatért szülővárosában, és nyolc éven át a Sabadell-ben futballozott (234 meccsen 11 gólt ért el).

VIII. Llorenç és Joaquím Rifé Climent: 18+291=309

A Rifé-fivérek közül az ifjabb testvér az, aki korszakalkotó teljesítményt nyújtott az FC Barcelona életében. Az idősebb „tesó”, Llorenç Rifé I Climent 1938. február 5-én született Sant Celoniban, Barcelona egyik kerületében. Aktív pályafutását a Barça korosztályos csapataiban kezdte, mint középhátvéd. Felnőtt pályája alatt a Condal (1958-59), az FC Barcelona (1959-60, 1961-62), az Atlético Ceuta (1960-61) és a Deportivo La Coruña (1962-65) csapataiban lépett pályára, de alapembernek csupán legutolsó állomáshelyén számított. A La Coruña színeiben 17 bajnokit játszott, míg az FC Barcelona mezében csupán egyet, az 1959/60-as idény során. Ezt az egy meccsét 1960. január 3-án játszotta egy Bilbao – Barça bajnokin (4-1), ahol végig a pályán volt. Ezzel együtt kétszeres bajnoknak (1959, 1960), egyszeres Spanyol Kupa-győztesnek (1959), és egyszeres VVK-győztesnek (1960) mondhatja magát. A Deportivóval pedig egyszer nyerte el a Segunda División bajnoki címét (1964).
Az ifjabb fivér ennél jóval sikeresebb és meghatározóbb volt a Barça történelmében. Rifé II 1941. február 6-án született Barcelonában, 1962-63-ban a Tarragona együttesében szerepelt, majd 1963-tól – pályafutása végéig – 1976-ig erősítette a Katalán Óriást. A védekező középpályásként kimagaslót alkotó játékos 13 idénye alatt 291 bajnokin lépett pályára, és 24 gólt ért el az FC Barcelonával. A fantasztikus katalán játékos egyszer nyert bajnokságot (1974), kétszer spanyol kupát (1968, 1971), két alkalommal VVK-serleget (1966, 1971 VVK-nagydöntő). Aktív pályafutása után edzői pályára lépett, és 1979. április közepétől 1980. március elejéig az FC Barcelona edzője volt, Antoni Torresszel együtt: ebben a minőségében ő volt a trénere az 1978/79-es idény végén KEK-serleget nyert csapatnak.

IX. Diego és Gabriel Milito: 108+187=295

A Milito-fivérek Argentínából indulva hódították meg az európai labdarúgást, s lettek meghatározó alakjai az olasz és a spanyol futballnak, ill. az argentin válogatottnak. Az idősebb testvér középcsatárként, az ifjabbik „tesó” középhátvédként volt meghatározó futballista.
Diego Alberto Milito 1979. június 12-én született az argentínai Bernalban, és pályafutását az egyik legnagyobb argentin csapatban, a Racing Clubban kezdte. 1999-2003 között volt a felnőtt csapat tagja, s innen hozta át Európába az olasz Genoa együttese, ahol két idényt húzott le. Innen vezetett az útja a spanyol bajnokságban ekkor meghatározó szerepet játszó Real Zaragoza együtteséhez, amelyet 2005 és 2008 között erősített. Így egy csapatban játszhatott öccsével, Gaby Militóval, aki már 2003 óta a Zaragozát erősítette, s két szezonon át voltak csapattársak. Diego a három idénye alatt 108 bajnokin 53 gólt ért el, majd visszatért egy szezon erejéig a Genoa együtteséhez. Itt 31 olasz bajnokin 24 gólt ért el, így nem csoda, hogy felfigyelt rá az Internazionale trénere, Mourinho, akinek hívását elfogadva, a milánói kék-feketékhez igazolt. Itt töltötte legsikeresebb éveit, hiszen olasz bajnok (2010), BL-győztes (2010), Olasz Szuperkupa-győztes, Klub-VB-győztes és Olasz Kupa-győztes (2010, 2011) lett. Spanyolországi pályafutása alatt csapatszinten nem tudott trófeát nyerni, de így is kimagasló munkát végzett, a PD legjobb góllövői között tartották számon. A válogatottban 25 alkalommal szerepelt, és 4 gólt lőtt.
Gabriel Alejandro Milito 1980. szeptember 7-én született Bernalban, a pályafutását az Independiente csapatában kezdte, ahol 1997 és 2003 között 123 bajnokin lépett pályára, és három gólt lőtt. 2003 nyarán költözött át Spanyolországba, és a Real Zaragoza együttesének alapembere lett négy idényen keresztül: 137 bajnokin öt gólt ért el, és vált a Liga egyik legjobb, legmegbízhatóbb, legstabilabb középső védőjévé. Kiegyensúlyozott teljesítményére felfigyelt a Frank Rijkaard is, így 2007 nyarán a katalán fővárosba költözött. Az azt megelőző két idényt, mint említettem, a bátyjával egy csapatban töltötte. A katalánoknál négy idényt töltött el, azonban csupán az első szezonja volt ‘diadalmenet’, amikor stabil kezdőként végig játszotta a bajnoki és a BL-idényt is. 2008. május 5-én térdszalag-szakadást szenvedett, így az egész 2008/09-es szezont kénytelen volt kihagyni, így kimaradt a történelmi triplázásból is. Sajnos, 2010. november 11-én, egy Barça – Ceuta kupameccsen (5-1) újfent nagyon súlyos térdsérülést szenvedett, s majdnem a teljes idényt ki kellett hagynia. 2011. április 30-án egy Sociedad elleni meccsen tért vissza, ahol azonban újra megsérült, s megint hónapokat volt kénytelen kihagyni. A katalán csapatban 48 bajnoki meccsen egy gólt lőtt, akikkel kétszeres bajnok (2009, 2010), egyszeres Spanyol Szuperkupa-győztes, BL-győztes (2011) lett. A Zaragoza együttesével is nyert egy kupát és egy spanyol szuperkupát (2004). A 2010/11-es szezon végeztével visszatért az Independiente csapatához, de egy szezon után, sérülései miatt, kénytelen volt befejezni aktív pályafutását. Az argentin válogatottban 42-szer szerepelt, és egy gólt lőtt, egy Venezuela elleni VB-selejtezőn (2-0, 2007. október 16.).

Név

Meccs

Perc

Gól

1. Julio és ’Patxi’ Salinas*

849

62998

163

2. Jesús Antonio és Enrique Castro ’Quini’

763

64075

219

4. Luis María és Aitor López Rekarte

626

51022

11

5. José Mari és Santiago Bakero

609

46990

149

12. Julio, Josep és Mariano Gonzalvo

510

45892

64

23. Ricardo és César Rodríguez

424

38090

222

25. Oscár és Roger García Junyent

416

23844

59

45. Llorenç és Joaquím Rifé Climent

309

26937

24

50. Diego és Gabriel Milito

295

24824

59

57. Estanislao és Joaquín Basora

267

24003

97

67. Giovani és Jonathan dos Santos

232

14173

30

71. José María és Pedro María Artola

218

19398

0

74.  Gerardo és Manuel Clares

213

16869

67

88. Frank és Ronald de Boer

177

14097

6

92. José és Luis Suárez Miramontes

168

15003

63

94. Luís María és Antoni Vidal Planella

159

13149

30

103. Thiago és Rafael Alcántara

148

8870

19

132. Ángel és Arsení Arocha Guillén

82

7380

55

142. Ramón és Manuel Parera Penella

63

5670

17

*az össz-spanyol ranglistán elfoglalt helyüket jelölik a sorszámok a nevek előtt

X. Estanislau és Joaquín Basora Brunet: 237+30=267

A Basora-testvérek Katalónia szülöttei, akik a Barcelona egyik dicsőséges időszakában, az 1950-es években erősítették és segítették a Katalán Óriást.
Az idősebb fivér, Estanislau Basora Brunet katalán labdarúgó, csatár. 1926. november 18-án született a Barcelonához tartozó Colonia Valls városkában, s 2012. március 16-án hunyt el a Las Palmas-ban, de a Barcelonához tartozó Valls de Torroella településen helyezték örök nyugalomra. Korának egyik legjobb futballistája volt, az FCB fennállásának 75. évfordulóján beválasztották a Klub álomtizenegyébe. Az „Ötkupás Barcelona” jobbszélsője volt, gyors elfutásait követő precíz beadásaiból César és Kubala rengeteg gólt szerzett.
Pályafutását a Suria csapatában kezdte (?-1943), majd a CE Manresánál folytatta (1943-46). Az FC Barcelonánál tizenkét idényt játszott le (1946-58), végül az UD Lleida csapatában fejezte be csodálatos és felettébb eredményes karrierjét.
A Barcában összesen 434 találkozón lépett pályára és 179 gólt szerzett; bajnoki mérlege: 237/89. Két emlékezetes meccse a sok közül: 1949. június 19-én, a spanyol válogatottbeli második fellépésén nem egészen negyedóra alatt mesterhármast vágott a franciáknak (5-1), míg 1957. március 17-én a Barça az ő mesternégyesével nyerte meg a 4-2-re a Zaragoza elleni bajnokit. A két győztes latin Kupa – döntőből (1949, 1952) az elsőn gólt szerzett.
Mind Fernándeznél, mind pedig Daucíknál alapembernek számító Basora négy bajnoki címet (1948, 1949, 1952, 1953), háromszor nyert Spanyol Kupát (1951, 1952, 1953), és háromszor Spanyol Szuperkupát (1948, 1952, 1953). A César – Kubala – Manchón – Moreno – Basora támadósort máig a klasszikusok között tartják számon Katalóniában.
A spanyol válogatottban 1949-57 között 22 alkalommal tizenhárom volt eredményes. 1949. június 12-én Észak-Írország válogatottja ellen debütált a nemzeti tizenegyben. A franciák elleni mesterhármasa után a szakírók a „Monster of Colombes” becenévvel illették, s így vonult be a spanyol labdarúgás történelmébe.
Az 1950-es VB-n Telmo Zarra (Athletic Bilbao) mellett a válogatott legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtotta: nevezhetjük ezt a világversenyt pályafutása csúcspontjának. Chile ellen egyszer, Uruguay ellen kétszer és az USA ellen is egyszer volt eredményes. Emellett Chile ellen gólpasszt adott Zarrának, a kor legnagyobb gólvágójának. A VB-n elért négy góljával a góllövőlista 3. helyét foglalta el. A katalán tizenegyben 1948 és 1958 között hat meccsen 4 gólt lőtt.
A kisebbik ‘tesó’, Joaquín Basora Brunet 1933. április 8-án született a Barcelonához tartozó Valls de Torreola településen. Csakúgy, mint a bátyja, ő is csatár volt, ám jóval szerényebb sikereket ért el. Az FC Barcelonában tétmeccsen nem lépett pályára Basora II, csupán az 1953/54-es idényben tagja volt a keretnek, így egy Copa Eva Duartét nyert a Barçával. 1953-56 között az España Industrial csapatának a tagja volt (ami ekkor a Barcelona ‘B’-csapatának felelt meg), majd a Condal (1956/57), ill. a Gijón színeiben (1957-58) játszott a spanyol első osztályban; összesen 30 La Liga-meccsen lépett pályára, és 8 gólt ért el ezeken a találkozókon. A Gijónból vonult vissza, s a továbbiakban nem igazán volt kapcsolata a labdarúgással, a civil életben hasznosította a tudását.

XI. Giovani és Jonathan dos Santos: 130+102=232

Giovani Alex dos Santos Ramírez (1989. május 11. Monterrey –) olimpiai bajnok mexikói labdarúgó. Jelenleg az amerikai Los Angeles Galaxy és a mexikói válogatott játékosa. Tagja volt a mexikói U17-es válogatottnak, akik 2005-ben világbajnokságot nyertek Peruban. Édesapja, Zizinho (Gerardo dos Santos) szintén focista volt.
2001-ben került a La Masíára, ahol előbb a korosztályos csapatokban játszott, majd 2005-07 között a ‘B’-csapat tagja volt. 2007 nyarán meghívták a Barcelona felnőtt csapatába a szezon előtti barátságos mérkőzésekre. 2007. augusztus 29-én kettős állampolgárságot kapott, és először játszott a felnőtt csapatban. A bajnokságban 2007. szeptember 2-án debütált az Athletic Bilbao ellen hazai pályán 3–1-re megnyert mérkőzésen, Thierry Henry cseréjeként lépett pályára a 62. percben. A Bajnokok Ligájában 2007. szeptember 19-én játszott először a francia Lyon ellen. A 79. percben, Xavi cseréjeként lépett pályára. 2008. május 17-én mesterhármast szerzett a Real Murcia ellen, amivel csapata 5–3-ra nyert, így a 2007-08-as szezont győzelemmel zárhatták. Ez egyben dos Santos utolsó mérkőzése is volt a Barcelonában, 2008. június 6-án ugyanis a Barcelona hivatalos weboldalán közzétették, hogy dos Santos az angol Tottenham Hotspur játékosa lesz 6 millió euróért, azaz 4,7 millió fontért. Az angliai évek után visszatért Spanyolországba, ahol a Racing Santander (2011), a Real Mallorca (2012-13) és a Villarreal (2013-15) csapataiban játszott.
A La Ligában – összesen – 130 alkalommal lépett pályára és 26 gólt ért el a támadó középpályásként és csatárként is jó teljesítményre képes játékos. Barcelonai mérlege: 28 bajnoki/3gól.
Öccse, Jonathan dos Santos Ramírez 1990. április 26-án született Monterreyben, édesapja ‘Zizinho’. A kiváló tehetségű középpályás a Monterreyben kezdte a futballt, 2002-ben került a La Masíára, miután egy franciaországi tornán felfigyeltek tehetségére a Barcelona megfigyelői. Végigjárta az utánpótlás-csapatok ‘szamárlétráját’: Infantil A, Cadete B, Cadete A és Juvenil B. 2008-2009-ben átkerült a Juvenil A csapathoz, ahol csapatkapitány is volt. Még ebben a szezonban megkapta a spanyol útlevelet, ami feljogosította arra, hogy játszhasson az első csapatban is. 2009 nyarán a Barcelona Atlètic menedzsere, Luis Enrique jelezte Josep Guardiolának, hogy igénybe veheti az első csapatban. Guardiola beválogatta az FC Barcelona nyári felkészülési túrájára és magával vitte Angliába és Amerikába. 2009 és 2014 között volt a Barcelona felnőtt csapatának a tagja, ahol azonban nem tudott meghatározó játékos lenni: mindössze 14 bajnokin lépett pályára a katalánok színeiben, de gólt nem ért el; összesen 28 tétmeccset játszott a Barcelonával.
Az FC Barcelonával mégis háromszoros bajnoknak (2010, 2011, 2013), egyszeres kupagyőztesnek, egyszeres BL-, Európai Szuperkupa- és Klub-VB-győztesnek mondhatja magát, és nyert két spanyol szuperkupát is. A Barça utána Villarrealban három idényt töltött el, ahol már jóval több lehetőséget kapott, s 88 bajnokin lépett pályára, amiken 4 gólt ért el; összesített mérlege:125/7.
Jelenleg ő is a Los Angeles Galaxy játékosa, csakúgy, mint a bátyja, Giovani.

XII. José María és Pedro María Artola Urrutia: 1+217=218

Az Artola-testvérek közül a fiatalabb testvér vonult be a spanyol labdarúgás történelmébe, a báty nem töltött el sok időt a futball világában.
Az idősebb testvér, José María Artola Urrutia 1944. május 25-én született Andoaín városában, Baszkföldön. Pályáját a Sociedad utánpótlás-bázisán kezdte, mint középhátvéd. Nem igazán bírt kiemelkedő kvalitásokkal, így csak későn került a Real Sociedad csapatához, ahol csupán két idényt töltött el (1969-71), és egyetlen bajnokin lépett pályára – 26 percet töltött el a pályán. 1970. november 1-én egy Las Palmas – Real Sociedad bajnokin (4-2) váltotta a 64. percben Gorritit.
A spanyol labdarúgás történetének egyik kiváló kvalitásokkal megáldott kapusa, aki 1970 és 1984 között védte a Real Sociedad és az FC Barcelona csapatának hálóját a góltól. A zseniális kapuvédő 1948. szeptember 6-án a baszkföldi Andoaín (Guipózcoa) városában született Pedro María Artola Urrutia néven, a pályán azonban csak „Pello” becenévvel illették.
Pályafutását a Lengokoak kölyökcsapatában kezdte, amely a Real Sociedad utánpótlás-nevelő csapataként működött, és működik a mai napig is. Már fiatal korában felfigyeltek különösen jó reflexeire, ruganyosságára, és hamar a gólvonalra állították az edzői. Artola pedig nem ódzkodott a kapusposzttól, hanem minden erejével azon volt, hogy minél jobb portás váljék belőle. Artola kiváló tanítvány volt, akinek az akaratereje tehetséggel párosult. Így válhatott egy évtizeden keresztül a Blaugrana és a spanyol labdarúgás egyik meghatározó alakjává a kapuban. Legnagyobb pechjére azonban olyan kortárssal kellett megküzdenie, előbb a Sociedadban, majd a spanyol válogatottban is, aki korszakos zseninek bizonyult: Luis Miguel Arconadát nem szoríthatta ki egyik csapat kapujából sem.
1967-1973 között a San Sebastián együttesét szolgálta, 1970-től kölcsönben. 1973 nyarán aztán a Sociedad visszarendelte a kölcsönből, és a felnőtt csapat első számú kapusa lett, de csak egyetlen szezon erejéig. 1975 nyarán világossá vált a számára, hogy a Sociedadnál nincs nagy jövő előtte, hiszen Arconada tudásában jobban bíznak a baszk klub vezetői, így a távozás mellett döntött. A katalán klub vezetése pedig kapust keresett, mivel az addigi első számú kapus, Sadurni pályafutása legvégére ért, s Morá mellé kellett egy másik megbízható kapus. A baszk kapusiskola pedig régóta híres volt kiváló növendékeiről, így esett a választása a klubnak Artolára, aki így került az FC Barcelona alkalmazásába. 1975 és 1984 között, kilenc idényen keresztül szolgálta a gránátvörös-kék színeket, ez idő alatt 309 mérkőzésen, közte 187 bajnokin védte a katalánok hálóját.
A Barça színeiben 1975. szeptember 21-én mutatkozott be egy Athletic Bilbao elleni idegenbeli mérkőzésen (2-1), s már az első szezonjában megfelelő bizalmat kapott, hisz 16 alkalommal lépett pályára a Ligában. Az 1977/78-as idénytől kezdve aztán eljött az ő ideje: a következő öt szezonban az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása. Kirobbanthatatlan volt a Barcelona kezdőjéből, maximálisan élvezte az edzők bizalmát: mind a bajnokságban, mind európai kupameccseken Artola védte a katalánok kapuját. Egyénileg a legjobb szezonja az 1977/78-as volt, amikor teljesítményével kiérdemelte a spanyol bajnokság legjobb kapusának járó elismerését, a Zamora-díjat: 28 bajnoki mérkőzésen 23 gólt kapott, ami 0,82-es védési együtthatót mutat; tizenegy La Liga-meccsen érintetlen maradt a hálója ebben az idényében. Ő állt a kapuban az 1978/79-es KEK-döntőn is, amikor hosszabbítás után, 4-3-ra verték a katalánok a nyugatnémet Fortuna Düsseldorf csapatát. Emellett részese volt az 1981/82-es KEK-sikernek is, bár ekkor már „Urruti” állt a döntőn a katalánok kapujában. Emellett háromszoros Spanyol Kupa-győztes (1977/78, 1980/81, 1982/83), egyszeres Spanyol Szuperkupa-győztes (1983), ill. Spanyol Ligakupa-győztes (1982/83).
Utolsó két idényében már „Urruti” számított a csapat első számú hálóőrének, azonban „Pello” Artola aktív pályafutása végéig kitartott a katalán klub mellett, amelytől sok bizalmat, sok szép pillanatot és kellő támogatást kapott. 1984-ben aztán elérkezett a szomorú búcsú pillanata: a zseniális képességekkel megáldott kapus befejezte pályafutását, és elhagyta az FC Barcelona együttesét is. A Sociedad színeiben 30, a Barcelona mezében 187 bajnokin lépett pályára.

XIII. Gerardo és Manuel Clares: 16+197=213

A Clares-testvérek esetében is igaz az, ami a focista-fivérek esetében sűrűn előfordul: az egyik testvér sokkal sikeresebb, eredményesebb pályafutást tudhatott maga mögött, mint a másik. Itt is az öcs jóval komolyabb pályafutást tudhatott maga mögött, mint a báty.
Gerardo Clares García 1940. április 18-án született Madridban, és a középpályán játszott egy évtizedes pályafutása alatt. Az Atlético Madrid saját nevelésű futballistájaként egy idényt töltött el a felnőtt csapatban, de csupán egyetlen bajnokin lépett pályára a ‘colchonerók’ színében. A következő két idényt a Real Betis csapatában (1960-62) töltötte, ahol további 15 bajnokit játszott, és 2 gólt ért el. A Primera Divisiónban ennyi is volt az ő pályája, innentől kezdve a másodosztályban szerepelt csak a Cádíz, az Algeciras és a Xerez játékosaként. Pályafutása során semmilyen trófeát nem sikerült nyernie.
Manuel ‘Manolo’ Clares García 1948. február 23-án született ugyancsak Madridban, és ő is az Atlético kölyökcsapatában kezdte a pályafutását. A csatárposzton bevethető játékos ezután a Getafe, a Gandia (1966-71), majd a Castellóm utánpótlás-csapatában (1971-74) szerepelt. Innen került az FC Barcelona együtteséhez 1974 késő tavaszán, miután az előző nyáron leigazolt Cruyff nem léphetett pályára a spanyol kupa küzdelmeiben – így spanyol bajnoknak is mondhatja magát, még ha ott nem is lépett pályára. Előtte a Castellónnal már két szezont játszott a PD-ben, 63 meccsen 22 gólt ért el.
1974. május 26-án debütált az FC Barcelonában, mégpedig a 2. fordulóban az Oviedo elleni 3-2-es győzelem alkalmával. Öt teljess idényt játszott a Katalán Óriás színeiben (1974-79), ahol 87 bajnokin 34 gólt ért el. Az 1974/75-ös és 1976/77-es idényben számított alapembernek, s ez utóbbi idényben volt a legtermékenyebb is, hiszen 22 találatot ért el. Egy spanyol kupát (1978) és egy KEK-trófeát (1979) szerzett a Katalán Óriás mezében. Az egyik legemlékezetesebb mérkőzése, ami egyben Cruyff egyik legszürreálisabb találkozója is volt egyben, ama bizonyos 1977. február 6-án lejátszott FC Barcelona – Málaga bajnoki volt, amelyet Ricardo Melero Guaza vezetett – mondhatni inkább elvezetett. A végig indiszponált bíró ténykedését megunva Cruyff, verbálisan ment neki a sípmesternek, aki a bíró vallomása szerint, „rohadék”-nak titulálta a játékvezetőt, s ezért kiállította a holland sztárt. Cruyff mindig tagadta, hogy megsértette volna a játékvezetőt, amit a testközelben álló Clares is alátámasztott a fegyelmi tárgyaláson. A holland kiállítása miatt a Camp Nou közönsége felbolydult, meccs végén a nézőtérre tódult, így a bírót a rendőrségnek kellett kimenekíteni a gyepről. Ekkor készült ama híres fotó, amin a rendőrök gyűrűjében tartózkodó bírótól megpróbálja elrángatni Cruyffot egy karhatalmista.
‘Manolo’ Clares legemlékezetesebb meccsét 1976. november 28-én játszotta hazai közönség előtt, amikor a Valencia 6-1-es legyőzéséből öt góllal vette ki a részét.
1978. októberében hagyta el a Barcelonát, két idényt játszott a Rayo Vallecanóban, ahol 47 bajnokin kilenc gólt ért el. Pályafutása végén még a Gandía és a Villarreal együttesében játszott, a másodosztály küzdelmeiben.

XIV. Frank és Ronald de Boer: 144+33=177

A de Boer-fivérek is az Ajax-iskolából kerültek ki a labdarúgás színpadára, mint Reiziger, vagy Overmars. Az ikerpár 1970. május 15-én látta meg a napvilágot az Észak-Holland tartománybeli Hoorn városkában. Mindketten az Ajax akadémián sajátították el a labdarúgás alapjait: Frank 1984-ben, Ronald 1983-ban került a holland sztárcsapat utánpótlás-bázisára. Mindketten végigjárták a Klub szamárlétráját, mielőtt bemutatkozhattak volna a felnőttek között. Debütálásukra az Eredivisie küzdelmeiben 1988-ban került sor. Frank de Boer a védelem egyik oszlopa volt: középhátvédet, vagy liberót játszott pályafutása alatt. Ezzel szemben Ronald inkább a támadószekcióban érezte jól magát: támadó középpályás, esetenként csatár poszton alkotott maradandót.
Mindketten tagjai voltak a ’90-es évek közepén felemelkedő, sikereket elérő Ajax Amszterdamnak: van Gaal irányítása alatt bajnokságokat, BL-t, nemzetközi kupákat nyertek – s Reiziger, Overmars, ill. Cocu csapattársai voltak. Némi eltérés kettejük Ajax-ban betöltött szerepében, hogy míg Frank 1988-99 között megszakítás nélkül a fővárosi gárda alkalmazottja volt, addig Ronald 1991-93 között Twente alkalmazásában állt. Ugyancsak közös pont sportolói pályájukon, hogy egyszerre léptek a Katalán Óriás alkalmazásába: 1999. januárban, van Gaal hívásának eleget téve lettek az FC Barcelona alkalmazottai.
Kétségtelen, hogy a fivérek közül Frank volt a tehetségesebb, sikeresebb és eredményesebb, így volt ez a katalán fővárosban is. Ronald de Boer csupán egyetlen szezont töltött el a Klub alkalmazásában, s Louis van Gaal menesztésekor, neki is mennie kellett. Ronald de Boer összesen 54 meccsen lépett pályára a Barçában, és 3 gólt ért el. Ezzel szemben Frank egészen 2003 nyaráig a csapat alkalmazásában maradt, így jóval maradandóbb teljesítményt nyújtott: 215 fellépésén 14 találattal örvendeztette meg a katalán szurkolókat.

Frank és Ronald de Boer

Mindketten 1998. január 20-án, egy Spanyol Kupa-mérkőzés alkalmával debütáltak a Barça színeiben: a Benidorm otthonában vendégeskedett a Blaugrana, s 1-0 arányú győzelmet arattak a fiúk. A győztes gólt a 88. percben Ronald szerezte. Az első „fél” szezonjukban Frank mindjárt a kezdőcsapatban találta magát, rendszeres lehetőséget kapva van Gaaltól, de Ronald szolgálataira is 13 bajnokin számított a holland mester. A szezon végén pedig mindketten spanyol bajnoknak mondhatták magukat. Tökéletes kezdet az ikrektől. Első teljes szezonjukban is hasonló volt a képlet: Frank alapember, Ronald rendszerint csereként lépett pályára. Ronald két alkalommal volt eredményes a 37 fellépésén: először a Valencia elleni Spanyol Szuperkupa-döntő barcelonai felvonásán (3-3), majd a bajnokság 25. fordulójában a Valladolid hazai legyőzése (4-0) alkalmával. Frank a BL-sorozatban tudta kétszer bevenni az ellenfelek hálóját: a csoportkörben a Porto 4-2-es hazai legyőzésekor, ill. a Valencia elleni elődöntő visszavágóján (2-1). A csapat sikertelensége miatt 2000 nyarán az új elnök leváltotta van Gaalt a szakvezetői posztról, s vele együtt Ronaldus de Boer is távozott a csapattól. A Glasgow Rangers együtteséhez igazolt, ahol 2000-04-ig játszott, majd az arab világban futballozva fejezte be a pályafutását. A holland válogatottnak 1993 és 2002 között volt tagja, s 67 fellépésen 13 gólt szerzett; részt vett az 1994-es és 1998-as VB-n, ill. az 1996-, és 2000-es Európa-bajnokságokon.
Franciscus, azaz Frank de Boer még további három idényen keresztül erősítette a Katalán óriást, ahol a csapat alapembere, rendszeres kezdőtagja volt. Legtermékenyebb idénye itt a 2000/2001-es szezon volt, amikor 52 fellépésén öt gólt ért el. A BL-ben betalált a Leeds hazai legyőzése (4-0) alkalmával, a spanyol kupában pedig az Espanyol elleni hazai (1-1) mérkőzésen. A bajnokságban háromszor köszönt be: a Celta Vigo (3-3), a Rayo Vallecano (2-2) és a Valencia (0-1) elleni idegenbeli mérkőzéseken. A sikertelenség éveiben ő is azon holland játékosok közé tartozott, akinek a hozzáállásával, játékával elégedettek voltak a szurkolók. Az eredménytelenség, a kilátástalan játékon azonban ő sem tudott változtatni, így a „változás szele” őt is el sodorta: 2003 nyarán távozott a Klubtól, egy fél évet a Galatasarayban töltött el, majd 2004 tavaszát a Glasgow-ban – a testvérével együtt. 2004 nyarán vele együtt távozott a Közel-Keletre, pénzt keresni.
A holland nemzeti tizenegyben jóval többet játszott, mint Ronald: 1990 és 2004 között 112 alkalommal öltötte magára a címeres mezt, s ezeken 13 gólt ért el. Részt vett két világbajnokságon (1994, 1998) és három EB-n (1996, 2000, 2004). Az aktív pályafutás után edzői pályára lépett: volt a nemzeti tizenegy mellett másodedző (2008-10), az Ajax (2010-2016), ill. az Internazionale (2016) felnőttcsapatának az edzője.

XV. José és Luis Suárez Miramontes: 29+139

Kevesen tudják, de az 1950-es évek zseniális gólvágójának, Luis Suáreznek a bátyja is profi labdarúgó volt, még ha nem is annyira híres, és jóval kevesebb alkalommal is szerepelt a Primera Divisiónban.
José Suárez Miramontes 1928. december 15-én született La Coruñában, és itt is hunyt el 2003. május 8-án. Középhátvédként szolgálta csapatait, az Alcoyanót (1950-53) és a Celta Vigót (1953-55). Csupán az Alcoyanónál eltöltött idő első idényében szerepelt az első osztályban, amikor 29 bajnokin lépett pályára, de gólt lőnie nem sikerült. A maradék két idényét a másodosztályban töltötte, majd a Celtánál eltöltött két idénye alatt a keretnek tagja volt, de pályára nem lépett a La Ligában. 27 esztendősen befejezte aktív pályafutását.
Nála jóval sikeresebb pályafutás áll Luis Suárez mögött, amiről külön írásban emlékeztünk meg korábban.

XVI. Luis María és Antoni Vidal i Planella: 92+67=159

A Vidal-fivérek mindegyike meglehetősen hosszú pályafutást tudhatott magáénak, s érdekesség, hogy a báty csak katalán egyesületekben szerepelt, az ‘öcskös’ viszont két esztendőt eltöltött a Realban is, a katalán klubjai mellett.
Luis María Vidal i Planella, akit a spanyol almanachok Vidal I néven neveznek, 1943. július 12-én született Barcelonában. A kiváló katalán játékos az 1960-as évek meghatározó csatára volt, pályáját a Mataró, majd a Centre Parroquial de kölyökcsapatánál kezdte, s innen került be az FC Barcelona akadémiájába. 1963 tavaszán a CD Condal együttesében játszott, majd az év nyarán került a Barça felnőtt csapatához. 1963-68 között viselte a katalánok mezét, akikkel 31 bajnokin 12 gólt ért el. 1966-ban VVK-serleget nyert, majd 1968-ban Copa Generalísimót a Barcelona csapatával. 1968 nyarán a CE Sabadell együtteséhez szerződött, ahol négy idényen át termelte a gólokat: itt 61 első osztályú meccsen kilenc gólt ért el. Aktív pályafutását a Sant Andreu együttesében fejezte be 1973 nyarán. Egyszer lépett pályára a katalán válogatottban. A futball befejezése után sem szakadt el szeretett klubjától, és 1989-1990-ig a Barça veterán játékosait tömörítő egyesület elnöki tisztét is betöltötte.
Az öccse, Antoni Vidal i Planella, azaz Vidal II, 1945. április 5-én született Barcelonában. Az 1960-as évek kiváló katalán irányító középpályása, aki ugyancsak a Centre Parroquial de Sarríá kölyökcsapatából indult, s innen került az FC Barcelona utánpótlás-csapatába. 1963-65-ig a Barça második csapatában játszott, ahonnan aztán a CE Sabadell együtteséhez igazolt. Három idényen át erősítette őket az első osztályban: 57 bajnoki meccsen kilenc gólt ért el. Képességeire a Real Madrid is felfigyelt, és az 1968-70 közötti két idényt a spanyol fővárosban töltötte, ahol azonban epizódszerep jutott neki: a két idény alatt csak három bajnokit játszott, de így is egy-egy bajnoki címet és spanyol kupát nyert velük. Ezt követően visszatért a Sabadell-be, egy idény erejéig, s újabb hét bajnokin lépett pályára a Primera Divisiónban. Pályafutását a Sant Andreu együttesében fejezte be 1971-73 között; az utolsó idényében (1972/73) egy csapatban játszhatott a bátyjával.

XVII. Thiago és Rafael Alcántara do Nascimento: 68+80=148

Az Alcántara-fivérek mindegyike hosszú időt töltött el a Klub kötelékében, s a jelenkor egyik meghatározó Barçás testvérpárját alkotják. Édesapjuk Mazinho, az 1994-es világbajnokságon aranyérmet nyert brazil válogatott tagja volt, édesanyjuk pedig válogatott röplabdázó.
Thiago Alcántara do Nascimento 1991. április 11-én született az olaszországi San Pietro Vernitico városkában, brazil nemzetiségű, brazil-spanyol kettős állampolgárságú labdarúgó. Édesapja példáját követve, nem volt kérdéses, hogy ő is a labdarúgást választja, mint ahogy öccse sem. Thiago a Flamengóban kezdte pályáját, majd 1996-2000-ig az Uerca utánpótlás-bázisán pallérozódott, majd 2001 és 2005 között újfent a Flamengo ificsapatánál találjuk. 2005-ben, 14 évesen került a La Masíára, s innen egyenes út vezetett a felnőtt csapatba is, hiszen tehetsége hamar utat tört magának. 2008-11-ig jobbára a Barça ‘B’-ben futballozott, de 2009 nyarán már a felnőtt csapattal is edzett, miután Pep Guardiola felismerte fontosságát. A felnőtt csapatban 2009. május 17-én debütált, amikor egy RCD Mallorca – FC Barcelona bajnoki meccs (1-2) 74. percében Eiður Guðjohnsent váltotta. A 2009/10-es szezontól volt tagja az első keretnek is, ahol első bajnoki találatát egy Racing Santander elleni 4-0-s győzelem alkalmával szerezte (2010. 02. 20-án a meccs 84. percében). 2011-ben a BL-döntőn csereként lépett pályára, így aktív részese volt a 3-1-es sikernek. 2011 nyarától számított a felnőtt keret teljes jogú tagjának, s a következő két idényben rendszeres játéklehetőséget kapott Pep és Tito kezei alatt. Thiago folyamatosan fejlődött, az irányító középpályás poszt egyik ifjú titánjaként Xavi, Iniesta és Cesc mellett pallérozódott. A 2012/13-as szezonban már a csapat 12. emberének számított, Tito Vilanova egyre nagyobb súlyt rakott a vállára, s bírta a szakvezetés teljes bizalmát. Ennek ellenére 2013 nyarán hallgatott Pep hívó szavára, így a Bayern München csapatához szerződött. Az FC Barcelona színeiben 68 bajnoki meccsen lépett pályára és 7 gólt ért el; háromszoros spanyol bajnok, egyszeres BL-győztes, Spanyol Kupa-győztes, Európai- és Spanyol Szuperkupa-győztes, a Klub-VB győztese.
Öccse, Rafael ‘Rafinha’ Alcántara 1993. február 12-én született a brazil világvárosban, São Paulóban, brazil-spanyol kettős állampolgársággal rendelkezik. Az FC Barcelona saját nevelésű játékosa, hiszen 13 évesen került a La Masíára, így itt járta végig az utánpótlás különböző korosztályos csapatait. 2011-13 között a Barça ‘B’ csapatának a tagja volt, majd 2013-ban kapta meg igazi profi szerződését, s lett a felnőtt csapat tagja. A ‘B’-csapatban 2011. január 8-án debütált egy Girona elleni hazai meccsen, amikor az 55. percben váltotta Jonathan dos Santos-t. A felnőtteknél 2011. november 9-én játszott először egy Spanyol Kupa-meccsen a Hospitalet ellen: Cesc Fábregas-t váltotta a 75. percben. 2013. június 27-én kapott profi szerződést, és lett a felnőtt keret tagja, azonban a 2013/14-es idényre kölcsönadták a Celta Vigónak, ahol Luis Enrique kezei alatt dolgozhatott: 32 bajnokin lépett itt pályára, és négy gólt ért el. Amikor 2014 nyarán ‘Luchót’ nevezték ki a Barcelona trénerének, Rafinha is visszatért a Blaugranához. Innentől kezdve rendszeres játéklehetőséget kapott, többnyire azonban csereként. A 2015/16-os idény nagy részét, ill. a 2016/17-es idény tavaszi felét súlyos sérülések miatt kénytelen volt kihagyni. 2018. januárban az olasz Inter együtteséhez került kölcsönbe, fél évre. A Barça színeiben – 2018. augusztus végéig – 48 bajnokin lépett pályára, és 8 gólt ért el. Kétszeres spanyol bajnok, ötszörös Spanyol Kupa-győztes, kétszeres Spanyol Szuperkupa-győztes, s egyszer nyerte meg a BL-t ill. az európai Szuperkupát.
A brazil válogatott tagjaként olimpiai aranyérmet nyert a 2016-os riói nyári olimpiai játékokon.

XVIII. Ángel és Arsení Arocha Guillén: 80+2=82

Az Arocha-fivérek a spanyol labdarúgás hőskorában rúgták a labdát a spanyol bajnokságban, egészen pontosan az 1930-as években. A báty jóval sikeresebb pályafutást tudott maga mögött, mint a kisebbik fivér, Arsení.
Ángel Arocha Guillén 1907. június 24-én, a Kanári-szigeteken fekvő Chimiche városkában született, és a fergeteges tudású csatár méltó utóda volt az 1927-ben visszavonult Alcántarának. 207 mérkőzésen szerzett 214 góljával Arocha a hatodik az FC Barcelona örök-góllövőlistáján.
A havi 750 pezetáért leszerződő csatár 1927. májusban mutatkozott be a Barçában, szorgalmasan lőtte a gólokat, és 1928 áprilisában az argentin válogatottnak lőtt négy góljával (4-1) örökre beírta a nevét a klub történelmébe. Ezt követően 13 mesterhármassal és két mesternégyessel öregbítette hírnevét, sőt: három alkalommal ötször talált be a kapuba – ebből kettő Spanyol Kupa – találkozó volt (Sociedad, Deportivo). A Primera División első idényében többek között egy mesterhármassal segítette a későbbi aranyérmes FC Barcelonát, míg az 1930/31-es szezon negyedik helyezett Barcelonájának 16 találattal ő volt a házi gólkirálya.
A Barcelonában 60/50 volt az országos bajnoki mérlege. A Barcelonában eltöltött hat idény alatt egy bajnoki (1929), egy Spanyol Kupa – győzelmet (1928) és négy katalán bajnoki (1928, 1930, 1931, 1932) aranyat könyvelhetett el. A Barcelona előtt a CD Tenerife (1924-27), utána pedig az Atlético Madrid (1933-36) csapatait erősítette. 1938. szeptember 2-án Balaguerben, a polgárháború során hősi halált halt.
Öccse, Arsení Arocha Guillén 1912. augusztus 22-én született Chimichében, és 1990. október 14-én hunyt el a szülővárosában. A bátyjához hasonlóan ő is a labdarúgást választotta, azonban jóval kevesebbet tudunk róla, és jóval kevésbé volt sikeres, mint Ángel. Középpályásként erősítette a csapatait, s a Primera Divisiónban egyetlen idényt töltött el a Real Madrid alkalmazottjaként (1933/34), ahol két bajnokin lépett pályára, de gólt nem ért el. A szezon végén Spanyol Kupa-győztes lett a ‘királyi gárdával’.

XIX. Manuel és Ramón Parera Penella: 62+1=63

A Parera-fivérek is a hőskorban éltek és futballoztak, s közülük a báty, Parera I vált híresebb és meghatározóbb labdarúgóvá, míg az öcs, Parera II csupán egy bajnokin lépett pályára a Barcelonában.
Manuel az FC Barcelona egyik kiemelkedő labdarúgója volt Parera I néven, aki legjobban az ellenfél kapuja előtt érezte magát. Tehetségével, eredményességével a ’30-as évek legkiemelkedőbb Barça – játékosaként vált ismertté, és vezéregyéniséggé. A kiváló csatár öt idényen keresztül szolgálta a katalán klubot és szurkolóit, messze legkiemelkedőbb szezonja az első volt, amikor 18 bajnokin tizenegy gólt szerzett. Ezzel a csapat házi gólkirálya lett, egyben pedig az országos bajnoki cím egyik fontos láncszeme. Az 1928/29-es szezonban az elején, ill. az idény végén tudott kiemelkedőt nyújtani: az utolsó két fordulóban előbb hazai pályán a Real Unión elleni meccsen (4-1) tudott duplázni, majd a 18. fordulóban az ő duplájával nyertek a katalánok az Arenas de Getxo otthonában – szerezve meg ezzel az első ízben kiírt országos bajnoki elsőséget.
Az 1907. október 7-én Barcelonában született játékos egy másik tettével is beírta magát a Barça történelemkönyvébe: 1929. február 12-én a Liga első fordulójában, a Racing elleni idegenbeli mérkőzésen ő szerezte meg a vezetést a Blaugrana számára. Ez egyben azt is jelentette, hogy Parera nevéhez fűződik az első katalán találat a Ligában. A történelmi találaton kívül még tizennégy alkalommal volt eredményes a 62 bajnoki fellépésén. Az adatokból jól látszik, hogy első szezonban nyújtott kiemelkedő teljesítményét már nem tudta a továbbiakban megismételni. Utolsó bajnoki találatát 1933. január 29-én a Donostia FC ellen hazai pályán lejátszott mérkőzésen (3-2) érte el, majd az idény végén befejezte aktív pályafutását. Megbízható teljesítménye ellenére a spanyol válogatott színeiben nem lépett pályára. A Barçával háromszoros katalán bajnok (1930, 1931, 1932). Pályája után Barcelonában maradt, s élte le élete hátralévő részét. 1975. április 12-én Barcelonában hunyt el.
Egy idény erejéig ifjabbik testvére, Ramón Parera Penella II is tagja volt az FC Barcelona együttesének. Az 1912. március 11-én Barcelonában született testvér az 1928/29-es idényben játszott együtt bátyjával, így ő is a bajnokcsapat tagjának mondhatja magát. Parera II csupán egyetlen bajnokin lépett pályára: 1929. március 10-én az Atlético Madrid otthonában 4-1 arányban elvesztett meccsen. 1968. november 8-án halt meg a katalán fővárosban.

Visca el Barça y Visca Catalunya!
Tot el camp, és un clam!

You may also like

Írj kommentet