David Villa: “Édesapámnak”

Közzétette: Halász Márton
David Villa: “Édesapámnak”
A spanyol válogatott gólrekordere, a Barcelonában is megfordult csatár, David Villa adott hosszú interjút a ‘The Players’ Tribune’ internetes oldalnak. Villa interjújának a középpontjában édesapja áll, de beszélt természetesen a spanyol válogatottról és klubcsapatairól is. Kellemes olvasást hozzá! 

Van egy legenda a családomban, és édesanyám esküszik, hogy igaz. Annak idején, 1981-ben, Spanyolországban, Tuilla kis bányászvárosában édesanyám megállapította, hogy terhes. Eleinte édesapám igazán szeretett volna még egy lányt, hogy a nővéremnek legyen kivel játszania, de amikor elmentek az orvoshoz, és kiderült, hogy fiuk lesz, elfogták az érzelmek és az első dolog, amit mondott, ez volt: ’Fiú! Ő lesz az én kis focistám!’

Ez nagy pillanat volt édesapám számára, mivel ebben a kis lakásban élt édesanyámmal és a nővéremmel, és őket nem érdekelte, hogy a futballról beszéljenek vele. Létszámbeli fölényben voltak, egy társra volt szüksége.

Talán már az orvosi rendelőben elkezdte az edzéseim szervezését. Ha ez furán hangzik számodra, igazán meg kell értened, milyen nehéz életet élt édesapám nap, mint nap. Mint a legtöbb férfi Tuillában, a várost fenntartó szénbányában dolgozott. Egész éjen át robotolt 800 méter mélyen a föld alatt, hogy biztosítsa, mindenünk meglegyen, amire szükségünk van. Rendkívül nehéz és veszélyes munka volt. Gyerekkoromban egy éjjel baleset történt, és a bánya lángra kapott.

Amikor felébredtünk, hallottuk, hogy sikerült kijutnia. Amikor hazaért, emlékszem rá, ahogy elmesélte, hogy jutott ki, és ki segített neki. De sok bányász nem volt ennyire szerencsés, napokig lent ragadtak, és sajnos néhányan soha nem jutottak ki.

Édesapámnak kockáztatnia kellett az életét, hogy etesse a családját, és jobb életet akart számomra. Nélküle sosem játszhattam volna a Valencia, a Barcelona vagy az Atlético Madrid színeiben, soha nem nyertem volna meg a Világbajnokságot, soha nem csatlakoztam volna a New York City csapatához. Fenébe, nélküle rendesen futni se lennék képes.

Talán viccnek tűnik, de ez komoly: Édesapám nélkül az egyik lábam rövidebb lenne, mint a másik. Pillanatokon belül elérünk ehhez a történethez…

Tuilla városának lakói többnyire a munkás-osztályba tartoztak, mégis egy vidám hely volt, sűrűn lakott, gyerekekkel teli városka volt. Rendkívül boldog voltam. A gyerekkoromat nem cserélném el semmiért a világon. A családomnak egy kis lakása volt, ami mindig tele volt barátokkal és rokonokkal. Emlékszem, annak érdekében, hogy a házban focizhassak, saját labdát kellett csinálnom papírból és ragasztószalagból, mivel édesanyám soha nem engedte volna, hogy igazit használjak. Nyilván összetörtem volna egy-pár dolgot.

Úgy vélem, a lövési képességeim fejlődtek azóta. 😀

Tuilla nem olyan, mint a nagyvárosok, ahol mindig kiváló pályán játszhatsz. A barátaimnak és nekem improvizálnom kellett. Játszottunk az utcákon, tereken, parkolókban, sőt bármilyen göröngyös, füves területen a kapunk közelében. Jobban belegondolva kétlem, hogy van olyan terület Tuillában, ahol nem fociztunk.

Amikor négyéves voltam éppen (meglepetés!) fociztam, amikor egy nagyobb gyerek rám esett. Emlékszem a kínzó fájdalomra. Kórházba mentünk és megállapították, hogy eltörtem a jobb combcsontom. Mivel olyan fiatal voltam, az orvosok nem találtak módot, hogy magasságvesztés nélkül meggyógyítsák a csontot. Lényegében az egyik lábam rövidebb volt, mint a másik.

Nem éppen szerencsés, ha focista akarsz lenni.

Édesapám minden követ megmozgatott, hogy megoldást találjon. Egy nap talált egy doktort, akinek volt egy teóriája a súlyokról. Egész nap a kórházi ágyban kellett feküdnöm, míg a lábaimat súlyok tartották a levegőben lógva, hogy a csont rendesen összeforrjon. Nagyon nehéz volt egy négyévesnek, évekbe telt, de végig kellett csinálni, hogy a csont rendesen összeforrhasson.

Legalábbis ez az, amit a szüleim mesélnek nekem. Alig vannak emlékeim abból az időből. Talán mert minden nap a lábaimnál fogva lógtam. 😀

Amikor kiengedtek az ágy fogságából, elkezdtem újra focizni. A jobb lábam még mindig gipszben volt. Így kibicegtem az udvarra, nekitámaszkodtam a falnak, és édesapám gurította a labdát a bal lábamra, és én visszarúgtam. Újra, újra és újra. Amikor az emberek analizálják a mostani játékom, arról beszélnek, hogy lehetek képes mindkét lábammal olyan jól lőni.

Még a legrosszabb pillanatok is vezethetnek jó dolgokhoz, tudod?

Édesapám az a személy, aki legjobban befolyásolt. Egyértelműen. Nem csak egy apa volt számomra, hanem egy barát is. Elvitt edzésre, megnézte, majd hazahozott. Mikor sötét és sáros idő volt, és nem akartam edzeni, ő ösztönzött. Amikor fagyos volt az idő, befűtött a kocsiban, hogy ne fázzak hazafelé.

Az útmutatása nélkül elvesztem volna. Azt kell mondanom, jobban felelős a sikeremért, mint én magam.

Amikor édesapám nem volt otthon, édesanyám, aki háziasszony volt, az idő nagy részét velünk töltötte. Megpróbált gondoskodni rólunk, elvinni minket az iskolába…

Na jó, nem csak próbált. Úgy csinálta, mint egy bajnok. 😀

Ő és édesapám megadott nekünk mindent. Szeretném, ha a jövőben a fiatalabb fiam, Luca azt látná bennem, amit én az apámban. Ő volt a példaképem, sőt, maga a példa. Rengeteget szenvedett abban a bányában, de én mindig boldog embernek láttam. A legfontosabb tanács, amit tőle kaptam: ’Dolgozz!’

’A tehetség önmagában nem ér semmit.’ Mondta.  ’Minden nap csiszolnod kell rajta.’

Soha, de soha nem felejtettem el.

Az első csapatom a Langreo volt, a harmadik legjobb a Sporting Gijón és az Oviedo után. Édesapám azt mondta, valamit mást látott bennem a többiekhez képest. Nem tudtam, ezért azt mondja, mert tényleg jól játszottam, vagy csupán a fia iránti szeretetből.

Lényegében egyik sem. Talán mindkettőből egy pici.

Abban az időben, amikor 16 voltam, csak élvezni akartam a futballt. A mentalitásom megváltozott, amikor leigazolt a Sporting Gijón. Realizáltam, hogy megérkeztem egy klubhoz, ami profikat nevelt ki. Hamarosan meghívtak, hogy eddzek a második csapatukkal, a Sporting B-vel. Egy álom volt számomra, mivel a spanyol harmadosztályban játszottak. Csak egy probléma volt. Reggelente edzettek, és én már az iskolában voltam, törekedve arra, hogy villanyszerelő legyek.

Nem tudtam mindkettőt csinálni. Döntést kellett hoznom.

Tudtam, hogy focista akarok lenni. Ki merem mondani, édesapám is. Csak meg kellett győznünk édesanyámat. Nem kerestem pénzt és nyilvánvalóan nem akarta, hogy otthagyjam az iskolát, de egyikünk sem számított rá, hogy ilyen korán profi szinten fogok futballozni, ezért ezt mondtam neki:

’Anya, adok magamnak két vagy három évet, hogy kipróbálhassam magam. Ha nem jön össze, ígérem, vissza fogok menni az iskolába.’

A futballban általában meg tudod mondani. Ha betöltöttem volna a 22-t és nem futottam volna be, még mindig lett volna időm tanulni. De Istennek hála, nem kellett. Hat hónappal később aláírtam az első profi szerződésem.

Aznap az ügynökömmel voltam a Sporting irodájában. A pénzről beszélt, de olyan izgatott voltam, hogy egyáltalán nem foglalkoztam vele.

Őszintén, bármit aláírtam volna, amit elém tesznek az asztalra.

Vannak klubok, ahol a második csapat meccsein kizárólag a játékosok szülei és hozzátartozói fordulnak meg. A Sporting Gijón nem ilyen. Amikor hazai pályán bemutatkoztam a Sporting B-ben, a stadion tele volt. 3000 néző volt, a sajtó is jelen volt.

Az első alkalom, amikor nyomást éreztem focistaként.

Váratlanul ért. Úgy értem, totálisan felkészületlen voltam. Egy profi emberek tízezrei előtt játszik, tudod? Beszél a médiának, ismeri a világot és gyakran utazik. Tuillából származom. Még repülőgépen sem ültem egészen 18 éves koromig, amikor Las Palmas-ba repültem.

Amikor csatlakoztam a Sporting első csapatához a másodosztályban, az egész család eljött megnézni, hogy játszom. Még a nagybátyáim és az unokatestvéreim is feltűntek.

Az egész megváltozott, amikor 2003-ban Zaragozába igazoltam. Két héttel később feleségül vettem a barátnőmet, Patriciát, akit az iskolában ismertem meg. Mindketten 21 évesek voltunk, és most egy új városba költöztünk, az út pedig 5 óra Gijóntól a keleti irányba.

Higgyétek el, nagyon nehéz volt.

Soha nem éltünk a szüleinktől külön ezelőtt. A La Ligában játszottam, ahol minden héten teljesítenem kellett, mert a Zaragoza rengeteg pénzt költött rám. Örülök, hogy segítséget kaptam Patriciától, a szüleimtől, az ő szüleitől, a testvéreimtől – mindenkitől, aki közel állt hozzánk. Minden olyan gyorsan történt. Két és fél év alatt eljutottam oda, hogy a gijóni barátaim helyett Ronaldinhóval, Roberto Carlossal és Zinedine Zidane-nal néztem farkasszemet.

Sok újságíró meg akart szabadulni tőlem az elején, mert nem teljesítettem valami jól, de az edző, Paco Flores bízott bennem. Elkezdtem gólokat szerezni és a szezon végére én lettem a házi gólkirály, 17 bajnoki góllal. Egy nap az ügynököm ezt mondta: ’Ha így folytatod, jönni fog egy jobb csapat, és kifizetik a kivásárlási árad.’

Öhm, a kivásárlási áram?

Nem is tudtam mennyi.

Csak aláírtam a szerződést, csak azt tudtam mennyit keresek, és hogy mennyi időre szól. Így tehát megkérdeztem mennyi.

’Tizenkétmillió euró.’

Hogy mi?

Csak bámultam rá. Nem viccelt.

’Senki… senki nem fogja kifizetni.’ – gondoltam magamban. Érzed, hogy nem valós, hogy nem érsz ennyi pénzt. (Két évvel később a Valencia megtette.)

Minden olyan gyorsan változott körülöttem. A legszürreálisabb pillanat 2005 februárja volt. Soha nem fogom elfelejteni. Ezek az emberek kisétálnak a pályára az edzésünk végén. A szabadrúgásokat gyakorlom, és ők egyenesen felém tartanak, és nem tudom miért.

A férfiak egyike a Zaragoza médiaigazgatója, és egy piros mezt tart a kezében, ugyanolyat, ami nekem volt kiskoromban.

Ekkor lesújt rám. Remegek. Rázom a fejem.

Ez nem lehet…

Tudtam, hogy mostanában sok gólt szereztem, hogy a szurkolók mostanában skandálták, hogy Villa selección! (Villát a válogatottba! – szerk.) A sajtó is megemlítette a nevem, de őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez valaha meg fog történni.

Villa a spanyol válogatott színeiben? Ugyan, ez csak gyerekkori képzelgés.

Gyerekként megvoltak a kedvenc csapataim – Sporting Gijón, Barcelona -, de az egyetlen mez, amim volt, a spanyol válogatotté volt. Nem volt rajta se szám, se név – az egész a csapatról szólt. A legnagyobb álmom volt felhúzni és a nemzetemért játszani. De, amint mondtam, ez csak egy képzelgés volt…

Most pedig itt állok az edzőpályán, és a médiaigazgató sétál felém a mezzel. Ez volt az a pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni.

’Gratulálok,’ – mondta. ’Meghívtak a nemzeti válogatottba.’

Még egy fotóst is hoztak, hogy lefotózzon a mezzel. Megmondom neked, Spanyolországért játszani a legjobb dolog, amit valaha tettem. Sőt, elérni ezt ilyen fiatalon, 23 évesen… Azon pillanatok egyike volt, amikor elkezdesz töprengeni, milyen messze jutottál. A válogatottban ott volt Raúl, Fernando Morientes… játékosok, akiket ha megláttam, ezt mondtam: ’Olyan akarok lenni, mint ők.’

Most pedig egy öltözőn fogok osztozni velük.

A válogatottbeli debütálásom 2005. február 9-én Almeriában jött el, egy San Marino elleni VB-selejtezőn. Az edző Luis Aragonés volt. Azon emberek egyike volt, akik a legtöbbet segítettek nekem – nyugodjon békében –, és mindannyian örökké emlékezni fogunk rá.

Az első edzésünkön ezt mondta: ’ Csináld ugyanazt, amit a Zaragozában. Azért hoztalak ide.’

A mérkőzést a cserepadon kezdtem. Reménykedtem és imádkoztam. Tudod, hogy megy ez.

Talán be fog tenni az utolsó 10 percre…

Öt perccel a felidő előtt az erőnléti edző elküldött melegíteni. Semmi mást nem mondott. Aztán a félidőben Luis megragadott.

’Most fogsz bemenni,’ – mondta. -’Egyből, amint a második félidő elkezdődik. Szóval jobb, ha felpörögsz bemelegítés közben.’

Pfff! El tudod képzelni? Soha nem volt ennél jobb egy bemelegítés!

Amikor megérkeztünk a 2006-os világbajnokságra, felettünk lebegett a múlt. Mindenki arról beszélt, hogy sosem jutottunk túl a negyeddöntőn. 22 éve az Európa-bajnokságon se sikerült ezt megtenni. A világbajnokságon pedig nem végeztünk a legjobb négy között 1950 óta. A bukások egyike mindig a fejembe ötlött.

Spanyolország Olaszország ellen játszott az 1994-es VB negyeddöntőjében, és emlékszem, Luis Enrique mezét vér borította. Mauro Tassotti eltörte az orrát. Sokat sírtam, amikor ez megtörtént. Nem csak mert Spanyolország veszített, hanem mert Luis Enrique volt a példaképem.

Jól játszottunk a 2006-os világbajnokságon. Sajnálatos módon Franciaország tapasztaltabb volt nálunk. Biztos voltam benne, hogy ez a vereség segíteni fog nekünk a 2008-as EB-n, de az emberek még mindig csak beszéltek.

Szép focit játszotok, de soha nem nyertek semmit.

Mindig ugyanaz a történet, érted?

Ezért volt akkora a tét, amikor a 2008-as EB negyeddöntőjében Olaszországgal találkoztunk. Mi voltunk a jobbak, így amikor a tizenegyesekhez értünk, az újságírók már elkezdték gépelni.

SPANYOLORSZÁG JÓL JÁTSZOTT, BÜNTETŐKKEL KAPOTT KI.

Szinte láttam magam előtt a főcímet, amikor odaálltam az első büntetőhöz.

Az első meccset juttatta eszembe a Sporting B színeiben. Egy játékos pszichológiája rendkívül fontos, hogy az idegei képesek legyenek ekkora nyomásnak ellenállni. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan játékossal játszottam, aki tehetségesebb volt nálam, de soha nem tudott kitörni, mert nem volt meg benne ez a keménység.

Amikor megnyertük a büntetőpárbajt, én mondom, máris bajnoknak éreztük magunkat. Olyan volt számunkra, mint egy trófea. Megváltoztattuk a történetet, érted?

A történetet, amiről mindenki azt hitte, tudja, hogy végződik.

A torna megnyerése megváltoztatta a mentalitásunkat a 2010-es világbajnokságra. Sokkal nyugodtabbak voltunk. Tudtuk, milyen érzés együtt nyerni. Nem féltünk senkitől.

Első alkalommal igazi esélyesként éreztük magunkat.

Így hát természetesen elvesztettük az első meccsünket.

Mekkora pofon: 1-0 Svájcnak. Sokan mondták, hogy túl sokat passzoltunk, többet kellene védekeznünk. Éppenséggel azt gondolom, a legjobb meccseink egyike volt. 24 próbálkozásunk volt, és mi birtokoltuk a labdát. Szimplán a labda nem akart bemenni.

Nehéz volt elfogadni, de ráébresztett minket, hogy nem engedhetünk meg magunknak több hibát.

Amikor a mindent eldöntő csoportmeccset játszottuk Chile ellen, emlékszem, a kapusuk kirohant, és a felszabadítása pont nálam landolt. Üres volt a kapu, de 45 yard volt a távolság. Bal lábbal, kapásból lőttem el. Amikor később láttam a videót, ezt gondoltam: ’ Istenem, ha a jobb lábammal irányítom a labdát, több esélyem lett volna gólt szerezni. ’

Szerencsére bement.

De miért is tettem?

Azt hiszem, ösztönből jött. Veled született adottság. A dolgok olyan gyorsan történnek, hogy nincs időd gondolkodni. Egy labda leesik a 16-oson belül és te meglövöd. Később realizálod, ’Nem kellett volna innen lőnöm, vihettem volna közelebb.’ De… nos, már megtetted.

Amit meg tudsz tanulni az az, hogy hogy maradhatsz nyugodt. Ha ideges leszel, nos, nem fogsz sok gólt szerezni. Ez velem is megtörténik. Elvesztek egyszerű labdákat, elszúrom a cseleimet. Ezért ezt mondom magamnak folyton:

Egynek sikerülnie kell. Legalább egynek sikerülnie kell.

Így amikor végre jön egy lehetőség, elég nyugodt leszek, hogy kihasználjam.

Amikor belépsz a világbajnokság egyenes kieséses szakaszába, általában figyeled a többi meccset, hogy lásd, kivel kerülhetsz össze. Minket ez Dél-Afrikában nem érdekelt. Komolyan. Olyan magabiztosak voltunk. Nem öntelt módon, sokkal inkább volt egy belső meggyőződés.

Furcsa volt: még te sem tudtad, mitől vagy magabiztos, de az voltál.

Amikor a döntőben 0-0 volt az állás Hollandia ellen a hosszabbításban és lehoztak, akkor is éreztem, hogy nyerni fogunk. Őszinte leszek, azt gondoltam, tizenegyesekkel. A padon a kapusedzőnk már arra készült.

Aztán Andrés Iniesta gólt lőtt és… nos, el tudod képzelni. Kitörtünk a kispadból.

Andrés gólja karrierem legboldogabb pillanata. Kétségtelen. Ez nem az én pillanatom, de tudtam, hogy elértünk valamit, amit soha senki az országban. Hogy még jobbá tegyem, felmentem a lelátóra, hogy láthassam a családom. Mindenki ott volt.

Nem igazán voltunk tudatában annak, mit értünk el, amíg haza nem értünk Spanyolországba. Nem volt sok spanyol Dél-Afrikában, de amikor megérkeztünk Madridba, és láttuk az egész országot ünnepelni, olyan volt, mint még egy megnyert trófea.

A boldogság még mindig itt van. Még most is, New Yorkban, vannak emberek, akik megállítanak, hogy erről beszéljünk.

Köszönjük az öt gólt, amit szereztél-

Köszönjük Iniestának.

Most 36 éves vagyok és hosszú idő után ez lesz az első világbajnokság, amit a televízióban kell néznem. Mégis hálás vagyok, hogy ilyen szerény körülmények közül érkezve is három alkalommal játszhattam a világbajnokságon a nemzetem színeiben. Ezért mindenért édesapám adósa vagyok. Ami leginkább aggaszt, az a nap, amikor nem leszek képes arra, amit most csinálok. A nap, amikor nem leszek elég gyors. A nap, amikor a szintem lecsökken. A nap, amikor realizálom, hogy abba kell hagynom a futballt.

Ez az amiért akkora hangsúlyt fektetek az edzésre, az étrendre és az apró részletekre. Tudom, hogy el fog jönni az a nap, de szeretném, ha a lehető legkésőbb tenné meg. Addig is folytatni fogom a játékot a magam módján. Próbálkozni fogok, hogy sokat adhassak hozzá a játékomhoz. A tehetség önmagában használhatatlan. Minden nap csiszolnod kell rajta.

Egy bölcs ember annak idején megtanította nekem. Köszönöm, Apa.

Kapcsolódó cikkek