Az élet nem habos torta. Mennyiszer, hányféle összefüggésben hallotta már ezt az ember élete folyamán. Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy az élet küzdelem, harc és sok-sok lemondás „kockaköveivel” van kirakva, amiket megszépítenek a mindennapok apró örömei, egy-egy mosoly, egy ölelés vagy éppen gyermekeink, családtagjaink jótéteménye. Aztán az életnek vannak olyan szegmensei, amelyekre az ember fel tud készülni, amiket belekalkulál élete folyamába. Aztán vannak olyan dolgok, fordulatok az ember életében, amikre nem lehet felkészülni, hanem „menet közben” jönnek, s akkor kell hozzá alkalmazkodni. Ezekhez kell igazán erő és kitartás, na és persze, a szeretteink támogatása. Egy ilyen pillanatára emlékezünk egy nagyszerű sportembernek, akinek küzdelmét az életéért napi szinten figyelemmel követhettük, mint Barça-szurkolók. A történet vége – szerencsére – happy end lett, de tudjuk: alakulhatott volna másképpen is, mint pl. Tito Vilanova esetében.
Mottó: „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!”
Ki ne ismerné ezen sorokat? Hiszen irodalmi tanulmányaink folyamán mindenkinek olvasnia kellett Madách Imre korszakalkotó munkáját, „Az ember tragédiáját”. A mű Isten eme szavaival végződik, s örök érvényű igazságot fogalmaz meg. Még akkoris, ha sokszor nehéz a küzdés, s még nehézkesebb a bízás.
Így lehetett Éric Abidal is ama bizonyos napon, 2011. márciusának idusán, amikor egy rutinvizsgálat végén közölték vele a visszavonhatatlan diagnózist: májtumor. Vajon, mit érezhetett a francia válogatott és az FC Barcelona balhátvédje ebben a szörnyű pillanatban? Vajon, mi volt az a dolog, ami vagy aki az eszébe jutott? Sosem tudjuk meg, hisz nem beszélt róla, de abban bizonyosak lehetünk, hogy a gondolatai a felesége és három leánya körül foroghattak. Nehéz feldolgozni az ilyesmit: elmegy az ember egy vizsgálatra, s közlik vele, hogy a szervezetét megtámadta a gyilkos kór. Kétféle utat választhat ilyenkor az ember: vagy beletörődik a dologba, magába roskad és búskomoran megy tovább, vagy felveszi az élet által elé dobott „kesztyűt”, fricskát mutat a valóságnak, s küzdelembe kezd. Éric Abidal a második utat választotta, hiszen volt miért élnie, volt akiért küzdjön, s különben is: a futballpályán minden pillanatban a küzdelmet, a harcot tapasztalta meg. Eddig a labdáért, csapata győzelméért kellett küzdenie, mostantól az életéért, a teljes felépülésért. S ebben a harcban nem volt egyedül: ott voltak a gyermekei, a szerető felesége, a családtagok, és a Blaugrana népes famíliája.
Sokáig nem is lehetett gondolkodni, hiszen 2011. március 17-én, azaz két nappal a diagnózist követően, már a műtőasztalon feküdt a francia balhátvéd, hogy az orvosok eltávolítsák a beteg sejteket a szervezetéből. Az orvostudomány jelen állása szerint, a májrák kezelhető a legjobban, az ebből való kigyógyulásnak vannak a legnagyobb esélyei. A májrák kialakulásának legalapvetőbb oka a májzsugor, ami a túlzott alkoholfogyasztás okán alakul ki – na, ez Abidal esetében kizárható volt. Emellett vírusos májgyulladás idült formája, valamint ritkábban egyes anyagcsere-betegségek szövődményeként alakulhat ki. Ez utóbbiak egyike lehetett Éric esetében is a kiváltó ok.
A műtétet követő mérkőzésnapon az FC Barcelona játékosai és szurkolói is kifejezték szeretetüket Abidal és a családja irányába: a március 19-i Getafe elleni hazai meccsre, egy „Animo Abidal”-feliratú pólóban vonultak ki, majd a mérkőzés 22. percében – ezt a mezszámot viselte Abidal – a Camp Nou nézőközönsége felállva, egy percen álló tapsorkánnal üzente meg a francia balhátvédnek: veled vagyunk „Abi”, szeretünk és szurkolunk Neked! Megható gesztus volt, ami újabb lelki támogatást adott a felgyógyulásért harcoló Abidalnak.
2011. március 19. FCB – Getafe bajnoki mérkőzés előtti csapatkép
Ezt követően a gyógyulás hetei következtek, állapotáról elég keveset tudhattunk meg, ami érthető is, hiszen mégiscsak egy ember magánszférájáról van/volt szó. Így teljes meglepetésként ért minden Barça-hívőt, amikor megtudtuk: 2011. május első napjaiban újra edzésbe állt Éric, s a 8-án megrendezésre kerülő katalán derbin már a padra is le fog ülni. Mindenki nagyon boldog volt, örült, s egy méterrel a föld felett járkált. A játékostársak olyan szeretettel fogadták a május 6-i edzésen a visszatérő Abidalt, amilyet elképzelni is nehéz. Május 8-án aztán Andreu Fontást váltva, csereként visszatért a Camp Nou gyepére Éric. Dörgő taps, ölelés a játékostársaktól, könnyes szemek, öröm és boldogság – ez jellemezte ezt a pillanatot. Egy csodálatos ember visszatérése a zöld gyepre – a futball ünepe volt. A hátralévő három bajnoki fordulóban már kezdőként volt a pályán Éric, aki így a társakkal együtt ünnepelhette a pályán a Csapat bajnoki címét.
Majd következett a 2011. május 28-i Bajnokok Ligája,-döntő, a londoni Wembley-stadionban. Emocionális este volt, magabiztos katalán sikerrel, meggyőző játékkal. Egy meglehetősen egyoldalú meccsen, 3-1-re nyertek Pep Guardiola fiai: Pedro kezdte a gólgyártást, majd Messi, és Villa voltak eredményesek. A mérkőzés hőse mégis Éric Abidal volt, aki a műtétet követően két és fél hónappal végigjátszotta a BL-finálét, jelezve ezzel is: itt vagyok, jól vagyok, minden rendben. De a sporttörténelmi momentum csak a lefújást követően jött el: egy cím elnyerése után a csapatkapitányok joga, hogy az elnyert serleget először a magasba emelhessék. Ez egy olyan pillanat, amire sok-sok játékos vágyik, de csak keveseknek adatik meg. Carles Puyol számára az emberség, a sporttársi szeretet azonban ennél sokkal fontosabb volt. Tudta, hogy a földöntúli örömet csak egyféleképpen lehet fokozni: mielőtt az emelvényre sétáltak volna fel, levette a csapatkapitányi karszalagját, s felhúzta azt Éric Abidal karjára – megadva a lehetőséget a visszatérő Abidalnak, hogy ezt az eliziumi pillanatot ő maga élhesse át először. Könnyfakasztó jelenet volt, amikor Éric átvette a trófeát Michel Platinitől, és azt elsőként emelhette a magasba. Puyol pedig megmutatta, hogy minden pillanatban egyetlen dolog a legfontosabb, ez a mi küldetésünk ebben a világban: lehetünk bárhol, csinálhatunk bármit, élhetünk bárhogyan, de a legfontosabb – EMBERNEK MARADNI, mindig, minden körülmény közepette.
2011. május 28. Wembley: az öröm pillanatai
Sajnos, azonban a történet itt és ekkor még nem végződött happy end-del. Túl szép lett volna, ha így történik. 2012. március 15-én – pontosan egy évvel azután, hogy diagnosztizálták nála a májtumort – a felülvizsgálat során közölték Abidallal a rossz hírt: a tumor kiújult, újabb műtétre, ill. májtranszplantációra van szükség. A mérkőzés folytatódik, jöhet a második félidő az életért folytatott küzdelemben. A donor saját unokaöccse, Gerard volt, s a májátültetésre 2012. április 10-én került sor. Ezen a napon került sor az FC Barcelona – Getafe bajnoki mérkőzésre is (4-0) – már megint a Getafe, emlékezhetünk, egy évvel korábban is velük játszott a csapat Abidal műtétekor. A mérkőzés – természetesen – megint csak a francia balhátvédről szólt, na meg Dani Alvés-ről. A bajnoki utáni sajtótájékoztatón ugyanis egy nagyon megható, szívszorító fejleményről szerezhetett tudomást a közönség. Amikor kiderült, hogy Éric Abidalnak májtranszplantációra kell mennie, a brazil jobbhátvéd felajánlotta saját szervének egy részét, hogy Abidalon segítsen. Az orvosok ezt nem tanácsolták neki, mivel a felépülése hosszú hónapokat venne igénybe – így maradt az unokaöcs. Azonban ez a gesztus túlmutat mindenen: emberségből jelesre vizsgázott Dani Alvés. S megmutatta azt is, hogy miért is az a Klub szlogenje, ami. Igen. Az FC Barcelona – sokkal – TÖBB, MINT EGY KLUB! egy szerető közösség, egy nagy Család.
2012. március 15. a szurkolók Abidal mellett
A májátültetés sikeres volt, a szervezete elfogadta a donort, így kezdődhetett minden előlről. Küzdelem a teljes felépülésért, s a visszatérésért a pályára. Ugyanis, Abidal eltökélten kijelentette: vissza fog ő térni a zöld gyepre, a Blaugrana közösségébe. Mindent megtett ennek érdekében: szigorú orvosi felügyelet mellett elkezdte az erősítést, visszavonult Katalónia hegyeibe, hogy magaslati levegőn erősítse szervezetét, s készüljön fel a teljes gyógyulásra. A Barça orvosainak felügyelete mellett küzdött, harcolt – nemcsak az életéért, hanem a játék szeretetéért. S Abidal újfent bebizonyította: akarattal, kitartással, hittel sok minden legyőzhető, sok minden elérhető. Példát mutatott mindezen tulajdonságokból, amelyek nem voltak öncélúak, hiszen ott volt a felesége, a gyermekei, akikért felelősséget érzett, akiket szeretett, s akikért megérte minden küzdés, izzadság, minden fájdalom. S az akaraterő újfent győzedelmeskedett: 2012. december 18-án az orvosok hivatalosan is gyógyultnak minősítették, engedélyt adtak neki az edzések újrakezdésére.
A hivatalos visszatérésre aztán 2013. március 19-én került sor, amikor a Barça Athletic csapatában egy Istres elleni barátságos meccsen lépett pályára, s 65 percet töltött el a zöld gyepen. A felnőtt csapatban április 6-án az FC Barcelona – Real Mallorca (5-0) bajnoki mérkőzés 70. percében tért vissza a Camp Nou-ba, amikor Gerard Piquét váltotta. Két hét múlva pedig végigjátszotta a Levante elleni hazai győzelemmel végződő (1-0) bajnoki találkozót.
2013. április 6. FCB – Mallorca – két jó barát
A 2012/13-as idényben mindössze 5 bajnokin lépett pályára, s a 2013. június 1-i Barça – Málaga CF bajnokin /4-1/ vett búcsút a Camp Nou közönségétől, s az FC Barcelonától. A nyár elején bejelentették, hogy hazatér, s az AS Monaco gárdájában folytatja a pályafutását. Ez egy kicsit érthetetlen fordulatot jelentett, nagyon sok Barça-szurkoló hitetlenkedve és elképedve fogadta a klubvezetés ezen döntését – magam is ebbe a táborba tartoztam akkoris, s ma is. Hiszem, hogy Éric Abidalnak ebből a Klubból kellett volna visszavonulnia, de az élet másképp rendelte.
S végül álljon itt egy 2015. május 5-i interjú, amiben beszél a családjáról, a betegségéről, a Barçáról, a visszatéréséről, Puyolról, Pepről.
A legidősebb lányom 11, a középső kislányom 9, míg a legfiatalabb öt éves most. A legidősebb tudta, hogy beteg vagyok, de annak pontos fajtáját nem. sosem említettük előtte a ‘rák’ szót. Nagyon fiatalok voltak akkor még, nem akartuk megijeszteni őket. Mi csak annyit mondtunk nekik, hogy ‘Az apa rosszul lett, s egy ideig kórházban kell lennie’. Nagyon nehéz volt.
A feleségem egy csodálatos asszony. Még a legnehezebb pillanatokban is helytállt, nem csüggedt, volt ereje a lányokra, és rám is. Mindig, amikor jöttek hozzám, felderült a az arcom. Azok a pillanatok voltak a napjaim fénypontjai.
Azon a napon, amikor 2011. márciusban elmentem egy orvosi vizsgálatra, úgy éreztem, kiváló egészségi állapotnak örvendek. Élveztem a játékot, a csapat alapembere voltam, és Pep is bízott bennem. Mindig vigyáztam a testemre és az egészségemre. S amikor az orvos közölte a diagnózist, hogy egy daganat van a májamban, én egy hatalmas sokkot kaptam.
Puyol átadja a kapitányi karszalagot Abidalnak a Wembley-ben
A műtétet követően egyetlen cél lebegett a szemem előtt: ott lenni a Wembley-ben. Elhatároztam, hogy mindent ennek rendelek alá. Szinte a rögeszmémmé vált. S ebben Pep is hatalmas segítségemre volt, naponta küldte nekem az üzeneteket: ‘Menj tovább! Mindannyian számítunk Rád! Ott leszel a döntőben!’ Felemelő érzés volt.
A Wembley? Micsoda éjszaka volt egy híres stadionban! Mindig is csodáltam az angol labdarúgást! A kedvenc csapatom a Liverpool volt mindig is. Élénken él az emlékezetemben a 2006-os BL-döntő, amikor Rafa Benítez volt az edzőjük. 2007-ben Gerard Houllier igyekezett meggyőzni, hogy igazoljak a Liverpoolba, azonban befutott a Barcelona ajánlata, s az mindent felülírt.
Carles Puyol volt a kapitány a Wembley-ben. Álltunk ama híres lépcsősor előtt, s elindultunk felfelé, hogy átvegyük az érmeket és a serleget. Mielőtt felértünk volna, Carles felém fordult, kezemre húzta a kapitányi karszalagot, s ezt mondta: ‘Te emeld magasba a trófeát!’ Ez egy csodálatos gesztus volt a részéről!
Tito és Éric – az egyiknek sikerült, a másiknak nem…
Dani Alvés? Csak a legnagyobb tisztelettel tudok róla beszélni. Amikor megtudta, hogy májátültetésre kerül sor, ő gondolkodás nélkül felajánlotta nekem a máját. Hatalmas tett volt a részéről, de nem fogadhattam el, hiszen ez komoly kockázattal járt. Neki is családja van, ott a karrierje. De amit tett, sose felejtem el neki. A donor az unokatestvérem, Gerard volt. A kockázat hatalmas volt. Megmentette az életemet – ez ilyen egyszerű.
A májátültetés után hét hónapig nem csinálhattam semmit. Nem tudtam. Nem volt erőm. Ez volt a legnehezebb része az egésznek. Voltak gyenge pillanataim, olyan napjaim, amikor elcsüggedtem, s felötlött bennem: talán sose fogok tudni futballozni többé. A családom és a Barça tartotta bennem a lelket. A játékostársak minduntalan jönni akartak hozzám látogatóba, de én nem akartam, hogy így lássanak.
A szurkolók is csodálatosak voltak. Ültem egy nap a nappalimban, egy csomag jött a Távol-Keletről. Kinyitottam, és több ezer lepke röpült ki belőle. Ez más volt, gyönyörű volt! Megható volt tudni, hogy az emberek ennyire szeretnek, s mellettem állnak. S eldöntöttem: tartozom nekik azzal, hogy visszatérek.
S Abidal tartotta az ígéretét: 2013. április 6-án visszatért a pályára.
Számomra az volt a lényeg, hogy képes voltam a felépülésre, a visszatérésre. A rák megváltoztatta az életemet, én egy jobb ember lettem. Előtérbe hozta azt, ami fontos: a feleségem, a gyermekeim, a barátaim és a családtagjaim. Ezt szeretném élvezni.
Az utolsó barcelonai sajtótájékoztató – nem egyedül sírt
Csodálatos ember, nagyszerű játékos küzdött a rák ellen az életéért, a családjáért, a játékostársaiért. A küzdelem jól végződött, visszatért, s családtagjai körében örülhet az Életnek. Mi pedig szemtanúk lehettünk ebben a harcban, ami arra tanít: igenis van értelme küzdeni, harcolni, hinni! Példája annak, hogy sosem szabad csüggedni, mert mindig van remény. Még akkoris, ha a harc kilátástalannak tűnik, eredménnyel kecsegtethet! Néha nem sikerül, de sok esetben igen! Nekünk pedig ebbe kell kapaszkodni, ezt kell követni! Legyen hát példa előttünk Éric Abidal élete, harca, sikerei, győzelmei! Köszönünk mindent, Abi! Szeretünk, s Veled vagyunk!
Pályafutása
A Martinique szigetéről származó Abidal szülei szerény körülmények között éltek, ezért Franciaországba vándoroltak. A kis Éric 1979. augusztus 28-án látta meg a napvilágot, szülei érkezésének természetesen nagyon örültek. A fiatal Abidal már kiskorától kezdve a labdarúgás szerelmese volt. Már egészen fiatalon rúgta a bőrt, legtöbbet édesapjával „edzett”, az „edzőpálya” pedig a család kertje volt. 6 éves korában kezdett el komolyabban foglalkozni a futballal, ezek után csak az érdekelte, hogy barátaival focizhasson. Példaképe az akkori idők vitathatatlanul legjobbja és talán minden idők legjobb játékosa Diego Maradona volt. Érdekes, hogy a már felnőtt Abidal és az „Isteni Diego” játéka között keresve sem találunk hasonlóságot. Mint minden fiatal gyermek Abidal sem védőnek készült, álmaiban Ő is csatár volt, és számtalanszor betalált az ellenfél kapujába. A pályafutása nem mondható szokványosnak, hiszen Abidal fiatal korában semmilyen kiképzést sem kapott, nem szerepelt egyetlen csapat ifjúsági együttesében sem. Zsigerből játszott, nem érdekelte akkor még a taktika, csak a tehetségére hagyatkozott. A tény, hogy mégis elismert futballista lett azt bizonyítja, hogy Abidalt az égiek egy jó adag tehetséggel ajándékozták meg.
Pályafutását legalulról kezdte. Az első csapata a francia ötödosztályban szereplő Lyon-Duchére volt. Természetesen nem telt el sok idő, és mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Éric sokkal többre hivatott, mint, hogy megragadjon a kis amatőr csapatban. A francia elsőosztályban szereplő Monaco figyelt fel az ifjú középhátvédre, és le is igazolta. Az első meccsét új csapata mezében a Toulouse ellen játszotta 2000 szeptember 16-án. A beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen, Abidal nem tudott huzamosabb ideig megragadni a hercegségi csapat kezdő tizenegyében. Ezt igazolják a statisztikai adatok is, hiszen két esztendő alatt összesen 22 találkozón szerepelt, gólt szerezni pedig nem tudott. Ez utóbbi nem meglepő, ha figyelembe vesszük a francia eddigi pályafutását, de ne szaladjunk ennyire előre. Egyértelmű volt, hogy váltani kell, a választás a Lille csapatára esett, ahol korábbi mesterével Claude Puellel dolgozhatott újra együtt.. A váltás remekül sikerült, az addig csak epizódszerepet betöltő játékos a Lille egyik alapembere lett. A Lille csapatában is két szezont töltött el, de itt már 62 alkalommal szerepelt a francia elsőosztályban. A magabiztos, szinte hiba nélküli játékával felhívta magára a figyelmet, és Franciaország legjelentősebb klubjai szerették volna a soraikban tudni . A bekk végül döntött, a választás az akkori legjobb francia csapatra, a Lyonra esett. A Lille remek üzletet kötött, hiszen két évvel korábban minimális összegért szerződtették most pedig ötmillió euróért adták tovább. Ezzel a klubcserével Eric újra pályafutásának kezdeti helyszínén találta magát, de most már nem egy amatőr csapat alkalmazásában állt, hanem az ország legerősebb együttesének volt a tagja. A Lyon csapatába is gyorsan beilleszkedett. A francia szövetségnek is feltűnt, hogy a játékos kiemelkedő játéka, és 2004. augusztus 16.-án a bosnyákok elleni meccsen debütált a gall nemzeti tizenegyben, A Lyonnal zsinórban három bajnoki címet nyert, és joggal érezte úgy, hogy már kinőtte a francia bajnokságot, így a Barcelona ajánlatát természetesen elfogadta. De feltehetjük a költői kérdést, hogy a Barcelona ajánlatát melyik játékos nem fogadná el?
A barcelonai karrierjét leginkább a hullámvasúthoz lehetne hasonlítani. A triplázós évben szinte mindenkinek az volt a véleménye, hogy Abidal a „ gyenge láncszem”, napjainkban pedig a csapat egyik legjobbja, szinte meccsről meccsre világklasszis szinten teljesít.
Megnéztük a pályafutásának a mérföldköveit, most kicsit nézzük meg a játékát. Mitől javult a teljesítménye? Most miért jobb, mint volt két évvel ezelőtt?
Játéka
Éric Abidal azon játékosok közé tartozik, aki a balhátvéd és a középső védő poszton is egyaránt képes magas szinten teljesíteni. Josep Guardiola elsősorban a szélen számít rá, de már volt rá példa, hogy középen kellett játsszon, és ott is megállta a helyét, az azonban igaz, hogy a szélen érzi legjobban magát. Nem mondhatni, hogy a leggyorsabb játékosok közé tartozik, az sem igaz, hogy technikája messze földön híres, de ha a játékát egészében nézzük, akkor kevés nála komplettebb játékos van jelenleg a posztján. Emberfogásban kiemelkedő a tudása, ennek köszönhetően ritkán veszít egy az egy elleni párharcot. Pár sorral fentebb szó volt a gyorsaságáról. Hát igen, a legelvakultabb Éric Abidal-fanok sem a gyorsaságát említik, mint legfőbb erényét. Azonban van valami ami talán még fontosabb is a sebességnél, ez pedig az ész és bizony ezen a téren csapatunk játékosának nincs oka a szégyenkezésre. Nagyon jól olvassa a játékot és emellett higgadt, a rizikós helyzetekben is képes megőrizni nyugalmát, ez játékát jobbá teszi.
2010/11-ben azt mondtam volna, hogy a technikája bizony még javítható. Természetesen ez ma is igaz, hiszen fejlődni mindig van hova, de azt el kell ismerjük, hogy ebben a szezonban ezen a téren sokat lépett előre, vagy azt is lehet mondani, hogy jobban érzi a csapat játékát. Sokkal bátrabban kiveszi a részét a passzjátékból, többet megy fel a támadásokkal, de nem jellemző, hogy fenn maradna, és ezáltal a csapat veszélyes helyzetbe kerülne. A mostani játékát illetően úgy érzem, hogy megtalálta azt a bizonyos „arany középutat”. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi a legjobb Éric Abidal, nem hiszem, hogy képes lenne ennél biztosabb, precízebb játékra. Azzal szerintem sokan egyetértenek, hogy ebben az évben a csapat legjobb formájában levő védője, viszont, ha azt mondjuk, hogy Európa egyik legjobb védője akkor sem járunk messze az igazságtól. Jelenleg a Barcelona számára nincs Abidalnál jobb opció a balhátvéd posztra. A másik szélső védő a brazil Daniel Alvés nagyon aktívan segíti a támadásokat, de bizony néhányszor nem ér vissza időben. Abidalnak az erőssége viszont inkább a védekezésben rejlik, tehát a csapat két szélső védője remekül kiegészíti egymást, és többek között ennek is köszönhető, hogy a Barcelona védelme nagyon egyben van. Ha az idei szezont nézzük, akkor feltétlenül meg kell említenünk, hogy megszerezte az első gólját a Barcelona színeiben. Tette mindezt a Király Kupában az Athletic Bilbao ellen, ezzel hozzásegítve a Blaugrana csapatát a továbbjutáshoz..
A csendes ember…
A legelején már megemlítettem, hogy Abidal nem az a játékos, akivel különösebben sokat foglalkozna a sajtó, nincsenek olyan dolgai, nem viselkedik úgy, hogy az a bulvár világ számára „érdekes” lenne. Ha Abidalra gondolok mindig az jut eszembe, hogy Ő a csendes ember. Sokan szinte nem is veszik észre, hogy a csapat tagja, de ha hiányozna az mindenkinek feltűnne, mindenki érezné, hogy hiányzik egy láncszem, ami nélkül a Barcelona gépezete képtelen tökéletesen működni. Egy gondos férj, egy szerető apa, akinek családja a legfontosabb és emellett csendben teszi azt amihez a legjobban ért, futballozik. Manapság a futball nagyon nagy része csak az üzletről szól, az számít, hogy játékos mennyire eladható, mennyi pénzt tudnak kihozni a reklámokkal belőle. Azonban itt van Abidal, akit lehet, hogy a fiatal gyerekek nagy része nem ismer, de bátran állítom, hogy a fiatal srácok számára jobb példaképet nem nagyon találunk. Ő azt teszi, ami a sport és a foci lényege, játszik a legmagasabb szinten, megadva a tiszteletet ellenfélnek, csapattársnak, szurkolónak. Lehet az ellenfél a Real Madrid vagy esetleg egy spanyol amatőr csapat mindig komolyan veszi a mérkőzéseket, mindig profin áll hozzá a dolgokhoz.
Éric Abidal 2017. június 30-án így emlékezett pár fontos momentumára:
A legszebb pillanatom a Barçában? Amikor felemeltem a bajnoki trófeát Tito Vilanovával.
Az utolsó meccsemre a Camp Nou-ba elhoztam az unokatestvéremet, aki nekem adta a mája egy részét, hogy én élhessek. Míg élek, hálás leszek neki.
Sok embernek sikerült örömet szereznünk. S azt hiszem, ez jelképezi mindazt, amit a Barça képvisel.
A BL-serleg felemelése a Wembley-ben? Carles Puyol odaadta a csapatkapitányi karszalagot, és azt mondta: Megérdemled!
Én először nem akartam elfogadni, de Puyol azt mondta, hogy beszélt a csapattal és az edzővel, s mindannyian ezt akarták.
Emlékszem a pillanatra, de nem mint a saját, hanem mint a Csapat sikerére.
Amikor diagnosztizálták nálam a rákot, azt mondtam a csapattársaimnak: ‘Ne aggódjanak! Folytassák a munkát, én a szezon vége előtt visszatérek!
A fejemben csak az járt, hogy mihamarabb jobban legyek, s visszatérhessek a pályára.
A feleségem először azt szerette volna, hogy fejezzem be a pályafutásom, s hagyjam el a Barçát. Utána viszont már megértett engem, s mindenben támogatott. Abban is, hogy újra játsszak a Barçában.
2018. január 10-én újabb részletekkel toldotta meg a szenvedés, az operáció, a felépülés rögös útját:
Éric Abidal: „Amíg kórházban voltam, és a rákkal harcoltam, úgy döntöttem, hogy küldök egy videót a társaimnak egy meccs előtt. Barcelonában játszottak, s az volt a célom, hogy felvidítsam őket. Azt üzentem nekik, hogy jól vagyok, és ne velem foglalkozzanak most.
„Tudjátok, mit válaszolt Messi? ‘Megkérlek, ne küldj ilyen videót többé, mert fájdalmas látnunk, ahogy szenvedsz, Abi’. Én nem figyeltem rá, és ezt válaszoltak: ‘Srácok, csak bátorság!’ Mindannyian megdöbbentek, mert a videón úgy néztem ki, mint egy halott, aki elhagyta a földi létet.”
„Az a fájdalom, amit akkor éreztem, elviselhetetlen volt. A fájdalom úgy tört fel bennem, mint egy vulkán. Olyan volt, mint amikor kést szúrkálnak beléd. Amikor az orvos bejött hozzám, hogy elmondja, sajnálja, de újra meg kell műteni, szomorú lettem. Szenvedtem, amit nem kívánok senkinek.”
„Ebben az állapotomban eljött hozzám, és meglátogatott ‘Titi’ Henry. Eljött hozzám meglátogatni. Amikor megláttam a folyosó végén, elkezdtem sírni, mert nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. De örültem, hogy meglátogatott.”
„Miután visszatértem, találkoztam Leo édesanyjával, aki ezt mondta nekem: ‘el sem tudod képzelni, Leo mennyire szeret téged.’ Számomra ez többet ért mindennél.”
