Ivan Rakitić: “A világ legszebb meze”

Közzétette: Horváth Szabolcs
Ivan Rakitić: “A világ legszebb meze”
A világbajnokság alatt több játékossal is interjút készített válogatottbeli emlékeikről, élményeikről, a ‘The Players’ Tribune’ internetes oldal. Nem volt kivétel ez alól a Barcelona horvát klasszisa, Ivan Rakitić sem. 

Attól a pillanattól kezdve, hogy apám kivette őket abból a dobozból, a tesóm és én tudtuk, hogy sose fogjuk levenni többé!

Mikor a doboz megérkezett a svájci lakásunkba, még nem is sejtettük, mi lehet benne. A tetejére, a feladó címéhez Horvátország volt írva. Egy ország, melyet a hazánknak hívtunk, de sem a fivérem, sem én nem jártunk ott soha.

Otthon ugyan horvátul beszéltünk, és élt rajtunk kívül még jó pár horvát a mi városunkban, de Horvátország mégis nagyon távolinak tűnt nekem. A szüleim akkor jöttek el onnan, mikor 1991-ben kitört a háború, és jó ideig nem is mentünk vissza. A testvérem, Dejan is és én is Svájcban születtem. Mi csak azt a Horvátországot ismertük, amelyiket a TV-ben, vagy a szüleink fotóin láttunk. Csak telefonon tudtunk beszélni az ott maradt rokonainkkal.

Gyerekként nehéz volt megérteni mindazt, ami a Balkánon történik. A szüleim nem szerettek a háborúról beszélni. Emlékszem, volt, hogy sírtak, miközben valamelyik otthon maradt ismerőssel telefonáltak. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, hogy ez milyen érzés volt. Egy rossz álom? Talán… Nekünk szerencsénk volt, hiszen távol voltunk minden szörnyűségtől, de a szüleim, ha csak mentálisan is, de végig a háború áldozatai voltak: A családjaik és barátaik nagy része ott maradt. Közülük többen meg is haltak.

Egyszer, mikor nagyjából négy, vagy öt éves voltam, láttam a híradót a TV-ben. Képeket és videókat mutattak a háborúról. Aznap este csak feküdtem az ágyamban és úgy gondoltam, hogy ilyen nincs. Hogy történhet ez?

A horvát válogatott már azelőtt is játszott egy meccset, hogy az ország kikiáltotta függetlenségét. Úgy gondolom, ez jól mutatja, hogy milyen sokat jelent számunkra a futball, függetlenül attól, hogy ki hol él.

Úgyhogy mikor apám végre kibontotta a dobozt és elővett belőle két horvát mezt – egyet tesómnak, egyet nekem -, erősnek éreztük magunkat. Úgy gondoltuk, hogy igen, mi is a részesei vagyunk!

Szinte hozzánk nőttek. Aznap este a mezeinkben aludtunk és másnap is rajtunk voltak az iskolában. Az azt követő napon ismét. Nem akartuk levenni, teljesen odavoltunk értük: hűha, van horvát mezünk, rajta a piros és fehér kockákkal! Csak a név hiányzott róluk. Legalább tízet akartunk belőle, mert semmi mást nem akartunk viselni. Nagyon különlegesek voltak számunkra.

Amikor elkezdtem játszani, akkor a második hazám mezét viseltem és nem a horvátot. Ha azt mondom az embereknek, hogy én egy svájci srác vagyok, meglepődnek: “Svájci? Ezzel a névvel, hogy Ivan Rakitić?”. Pedig őszintén szólva, Svájcban születtem, ott nőttem fel, ott jártam iskolába és a barátaim egy része is svájci.

Úgyhogy abban az időben büszke voltam arra, hogy öt éven át viselhettem a svájci mezt azt ifi csapat játékosaként.

De a szívem nagy része mindig is Horvátországé volt!

Pár évvel azután, hogy véget ért a háború, végre elutazhattunk Horvátországba. Ugyan vége volt már a háborúnak, de senki se akart beszélni róla. Mindenki felejteni próbált, és továbblépni. Maguk mögött akartak hagyni minden gyötrelmet.

Horvátország hasonlított a mi városunkra, Möhlinre. Több horvát is oda menekült, így ott is volt horvát étterem és sok horvát család a szomszédságunkban. Mikor 1998-ban először szerepelt VB-n a független Horvátország nemzeti válogatottja, a városunk házainak ablakaiból lógtak a horvát zászlók. Szinte mindenhonnan. Az emberek majdnemhogy megőrültek. A ’98-as VB meccseit a svájci otthonunkban néztük apánkkal – természetesen a mezeinkben – és nem szólhattunk egy szót se. 90 percen át egy valami számított: a meccs a TV-ben. Apám lefektette a szabályokat: “A meccs után majd beszélgetünk, most viszont figyeljetek!”

Kérdezz meg egy horvátot, hogy emlékszik-e a Németország elleni negyeddöntőre! Igennel fog felelni, hisz hogyan is felejthetné? 1992-ben alakult meg hivatalosan a horvát labdarúgó válogatott és 6 évvel később már a VB-n Németország ellen játszott negyeddöntőt! Édesapám teljesen kifordult önmagából. Persze jó értelemben. Nem hinném, hogy találkoztam már nagyobb foci-őrülttel, mint amilyen az apám, Luka. Márpedig ezt egy olyan srác állítja róla, aki a Barcelonában játszik… Apám Svájcban építész volt. Erős ember lévén könnyen el tudott helyezkedni a szakmában. Fiatalkorában viszont ő is futballozott. Védekező középpályás volt, és a négyes számú mezt viselte.

Szóval mi is történt azután, hogy Horvátország megverte Németországot?

Apám örömében már-már röpködött! Sokszor úgy érzem, hogy a kettőnk álmát valósítom meg. Igen magas szinten játszott Boszniában, mielőtt úgy döntött, hogy Svájcba költözik. Miután pályafutása véget ért, bármit megtett azért, hogy el tudjon jönni a meccseimre.

A futball és Horvátország is nagyon sokat jelent neki!

Amikor felhívott Svájc edzője, hogy döntenem kell, hogy svájci, vagy horvát válogatott akarok lenni, hallottam, ahogy idegesen járkál az ajtóm előtt.

Őszintén szólva volt egy időszak, amikor úgy éreztem, képtelen lennék a svájcin kívül más válogatottban játszani. Ott jártam végig a szamárlétrát, úgyhogy nem is gondolkoztam azon, hogy van más opció is. Akkor az volt az én csapatom, de 10 évvel ezelőtt Slaven Bilić és a Horvát Labdarúgó Szövetség elnöke eljött Baselbe megnézni engem. A meccs után pedig beszéltünk a jövőmről.

Bevallom, már az hatalmas megtiszteltetés volt, hogy egy szobában lehettem Slavennel. Mondhatott volna akármit, én mellé álltam volna, tettem volna, amit kér, bármi is legyen az. Ő az egyik példaképem. Semmilyen nyomást nem gyakorolt rám. Egyszerűen csak elmondta a terveit és azt, hogy nekem milyen szerepet szán a válogatottban.

“Gyere velem! Küzdjünk együtt a hazánkért! Hidd el, jók leszünk!” – mondta.

Nagyon sok önbizalmat adott és végig csak ez járt a fejemben: “Igen, veled vagyok! Menjünk! Csináljuk!”

Mit is mondhatnék Slavenről? Az egyik legfontosabb ember, akivel pályafutásom során találkoztam. Nem csak, mint edző, emberként is nagyon különleges. Van benne valami, amitől úgy érzed, hogy ma is, holnap is és azután is újra meg újra csak egy helyen akarsz játszani: az ő csapatában, hisz tudod, hogy ki fogja belőled hozni a maximumot. Mindezt azért tudod, mert ha a játékosa vagy, úgy érzed, hogy: “B***ki, ez az ember bármit megtenne értem!”

Azonban attól függetlenül, hogy ott ültem Slavennel szemben, tudtam, hogy nem dönthetek azonnal, hisz annyi mindent kaptam Svájctól. Időre volt szükségem. A szezonom a Basellel véget ért, és mielőtt még Németországba mentem volna a Schalkébe, otthon voltam egy kis ideig. Minden másodpercben azon a járt az agyam, hogy melyik válogatottat válasszam. Még azelőtt döntést akartam hozni, hogy Németországba költözök, hiszen karrierem új fejezetét maximális koncentrációval akartam indítani.

A szobámban ültem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Átgondoltam mindent alaposan, felelevenítettem minden olyan embert, aki utam során segített.

Aztán végül a szívemre hallgattam!

Felvettem a telefont, és tárcsáztam.

Először a svájci edzőt hívtam. Tagja voltam az összes korosztályos csapatnak, ezért fontos volt számomra, hogy először vele közöljem a döntésem, és magyarázzam meg, hogy miért a horvát válogatottat választom. Elmondtam neki, hogy ez a döntés nem Svájc ellen szól, hanem Horvátország mellett. Ezután Slavent hívtam:

“A csapatodban fogok játszani! A terveid része leszek!”

Slaven így felelt: “Minden horvát büszke lesz rád! Ne foglalkozz semmivel se, csak élvezd a futballt!”

Egyik beszélgetés se tartott sokáig. Végig hallottam apám lépteit a folyosón.

Amikor aztán kinyitottam az ajtót, megállt és rám nézett. Még azelőtt, hogy bármit is szóltam volna, azt mondta, hogy nem számít, hogy döntöttem, ő támogatni fog. Az mindkettőnk számára óriási pillanat volt.

Úgy döntöttem, kicsit megtréfálom.

“Továbbra is a svájci válogatottban fogok játszani!” – mondtam.

“Ó, értem, legyen.” – felelt.

Aztán elnevettem magam: “Nem, csak vicceltem. Horvát válogatott leszek!”

Láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel, majd örömében sírva fakadt.

Mindig eszembe jut ez a kép, mikor horvát mezben lépek pályára. Tudom, hogy milyen szívesen lenne a helyemben. Nem csak ő, más horvátok is szeretnének a hazájukért játszani. Nekem pedig megadatott az, ami oly sokak álma. Leírhatatlan érzés!

A horvát emberek nagyon különlegesek! Mikor előttük játszhatok, azt akarom, hogy sose érjen véget a meccs. Fura érzés. Olyankor mindenkit megölelnék legszívesebben, vagy nem tudom. Nem szeretem otthagyni őket. Minden nap nekik akarok játszani.

Vicces, hiszen sokat öregedtem azóta, hogy megkaptuk azt a dobozt, de most se akarom levenni a mezem.

Ahogy felveszem, nyomást érzek. Egy kellemes nyomást. Meg akarom mutatni az egész világnak, hogy mire képes Horvátország! Az olyan klasszisok munkáját szeretnénk folytatni, mint Slaven, vagy Davor Šuker.

Úgy gondolom, folyamatosan bizonyítjuk, hogy milyen jók vagyunk. A Görögország elleni selejtező a legjobb meccsünk volt az utóbbi öt-hat évben. Mondtam is a srácoknak az öltözőben, hogy csak így tovább!

Luka Modrić-csal meglepődötten néztünk egymásra: “Hűha, eddig miért nem játszottunk így?”

Ahogy azt sokan tudjátok, a feleségem spanyol, lányaink pedig Barcelonában nőnek fel. Hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben én voltam: egy idegen országban élnek, annak a mindennapjait látják.

Biztos vagyok benne, hogy ők a legnagyobb rajongóim!

Szóval még mielőtt a világbajnokság elkezdődött, kötelességemnek éreztem, hogy meglepjem őket valamivel. Így aztán egy nap egy dobozt adtam nekik. Ki nem találjátok mik voltak benne…😃

Két vadonatúj horvát mez!

Azt mondták, sose fogják levenni.

Azt hiszem, tudom, mit éreznek!

Kapcsolódó cikkek