1969. októberében hasonló eset történt a Klub történetében, amit már Vicenç Sasot és Josep Gonzalvo II vezetőedzők esetében megéltek a szurkolók. Persze, amikor Nárcís de Carreras kinevezte a csapat edzőjévé Josep Seguert, nem rövid távú megoldásban gondolkodott. A Salvador Artigas Sahún helyébe lépő egykori zseniális hátvéd sorsa azonban nagyon hasonló lett Sasot és Gonzalvo II edzői karrierjéhez. Ugyanakkor Salvador Artigas helyzete némiképp különbözött a fent nevezett két edzőtől: már az 1968/69-es idény előtt suttogták a menesztését. Sőt, már az új edző személyét is kiválasztották Helenio Herrera személyében, azonban az elnök keresztülhúzta a Junta Directíva döntését: Nárcís de Carreras nemet mondott a váltásra, így Artigas maradt az edző – de már nem sokáig. Az 1968/69-es szezon ugyan nem indult rosszul, a Real Sociedadtól elszenvedett idegenbeli, 1-0 arányú vereség után mégis távozni kényszerült a katalán szakember a padról. Összefoglalva az 1969-es év eseményeit megállapíthatjuk: Gabriel Gárcia Márquez nem írhatta volna meg fordulatokkal gazdagabban azokat az eseményeket, amelyek a Klub háza táján történtek.
Salvador Artigas menesztése után Nárcís de Carreras Guiteras elnök (1905. 08. 16. La Bisbal del Ampurdán – 1991. 10. 11. Barcelona; elnöki mandátuma: 1968. 01. 17. – 1969. 12. 18.) úgy döntött, hogy egy másik katalánra, a Klub egykori kiválóságára bízza a szakmai munka irányítását, s vezetőedzővé nevezte ki Josep Seguert, aki addig a Terrassa edzője volt.
A példamutató játékos
Josep Seguer i Sans 1923. május 6-án született Parets del Vallés nevű katalán településen a ‘Can Patetis’ nevű szerény kis házban a Plaça de la Vilán. Parets del Vallés Barcelonától keletre, attól 23km-re fekvő település, Granollers közelében. Seguer születésekor alig több, mint 1500-an lakták ezt a kis falut, amelynek lakosai a mezőgazdaságból és egy textilgyárból éltek. Josep Seguer szülei, Joan és Flora Seguer nagyon szerény, alázatos emberek voltak, akik a helyi textilgyárban dolgoztak, s emellett egy kisboltot üzemeltettek; anyai nagyapja egy helyi borbélyüzletet irányított, amelyben a fiatal Josep is nem egyszer kisegített. Emellett otthon a háztáji munkában, a kis földterületen is rendszeresen segédkezett, így már kamasz korában megismerte a munka fontosságát. A család életében az 1939-es esztendő szomorú fordulatot hoz, hiszen egy balesetben elveszti édesapját. Az apa egy szerető feleséget és három gyermeket hagyott maga után, s mivel Josep volt a legidősebb, ő vált a családfővé és a családfenntartóvá is. Ettől kezdve két dolog határozta meg életét: a borbélyüzletben való munkálkodás (borotválás, hajvágás), ill. a labda, és minden olyan tárgy, amit „rúgni lehetett”. Feljegyezték a fiatal Josepről, hogy munkába menet, a borbélyüzletben is, amint volt egy kis szabadideje, már azt kereste, mivel lehet „focizni”, mit lehet rugdalni, de az is tudható róla, hogy az iskolai évek alatt is a labda jobban érdekelte, mint a könyvek.
17 éves korában, 1940-ben fedezték fel, amikor a CF Parets helyi csapatában futballozott. A Barcelonából érkező játékos-megfigyelőre nagyon jó benyomást tett, aki beajánlotta a CF Barcelona együtteséhez. Seguert csak a játék, az anyagi kondíciók nem igazán érdekelték ekkoriban, így ő inkább játszani akart. Tudta, hogy a Barça nagy csapatára még nincs felkészülve, így nem akart a tehetséges csatár, Campanal sorsára jutni: ő fiatalon elszerződött a Barça együttesébe, de nem bírta a felnőtt csapat iramát, ritmusát, így pályafutása megbicsaklott, s nem tudott kiteljesedni. Seguer inkább a Barça amatőr csapatát választotta, ahol 1940-42 között futballozott: itt fejlődött, erősödött, önbizalmat szerzett. 1942-ben szerződött aztán a CF Barcelona együtteséhez, de az 1942/43-as idényt még Granollers-ben töltötte, kölcsönben. Azt is biztosan tudjuk, hogy a borbélyüzletben egészen 1947-ig dolgozott a futball mellett: ekkor megnősült, s innentől kezdve csak a labdarúgásra, ill. a CF Barcelonára fókuszált.
Az 1943/44-es szezontól volt a CF Barcelona keretének a tagja, de az első években csupán Josep Escolá cseréjének számított, így 1947-ig meglehetősen kevés mérkőzésen kapott szerepet. Seguer azonban türelmes volt, kivárta a sorát, edzett teljes bedobással. S mindez jellemző volt egész pályafutására: végtelenül türelmes és kitartó játékos volt. Ennél nagyobb már csak a szorgalma és áldozatkészsége volt: végtelen alázattal viseltetett a futball és a Klubja iránt. Alapemberré Enrique Fernández érkezésével került, innentől kezdve kirobbanthatatlan volt a Barça kezdőcsapatából, amit aztán Ferdinand Daucík érkezésekor is megőrzött. Bajnoki címek, kupagyőzelmek övezték pályáját és játékát; meghatározó tagja volt az „Ötkupás Barçának” is. Utolsó idényében – 1956/57-ben – Doménec Balmanya edző már csak kiegészítő szerepet szánt neki, és 34 évesen, 1957 nyarán elhagyta élete Klubját, amihez mind gyakoribb sérülései is hozzájárultak.
Josep Seguer i Sans összesen 470 alkalommal viselte a CF Barcelona mezét, ebből 214 La Liga-találkozó volt; ötször nyert bajnokságot, négyszer spanyol kupát, két Latin Kupát, s ezenkívül kisebb trófeákat. Seguer azonban még érzett magában erőt a labdarúgáshoz, így elfogadta a másodosztályban szereplő Real Betis Balompié hívását, és a „verdiblancos” játékosa lett. Vezetésével a sevillai zöld-fehérek 15 év után visszatértek a spanyol első osztályba. Pályafutása utolsó idénye – játékosként – az 1958/59-es volt, amikor már a vezetőedző, Antonio Barrios asszisztense is volt egyben. 1961 tavaszán, pár mérkőzés erejéig a Real Betis vezetőedzője is volt, majd a bajnoki idény végén hazatér szülőföldjére, Katalóniába.
Az edzői munka útvesztőjében
Katalóniában először a Manresa játékos-edzője lesz, majd Enríc Llaudet elnökké választása után visszatér legnagyobb sikerei, második otthona helyszínére. 1961 és 1964 között a Barça amatőr csapatának az edzője lesz, majd a következő öt esztendőt két katalán csapatnál tölti el, mint vezetőedző. 1964-66-ig a Lleida, 1966-69-ig pedig a Terrassa szakmai munkáját irányítja Josep Seguer. Innen került aztán kinevezésre az FC Barcelona felnőtt csapatához, ahol Salvador Artigas-t váltotta.
Az „El Mundo Deportivo” 1969. október 15-i száma számol be először az edzőváltásról, ahol egy teljes oldalt szentel a témának ‘Seguer helyettesíti Artigas-t’ címmel.
A Real Sociedadtól elszenvedett vereség nem várt eseményeket generált a Barcelonánál. Az igazgatótanács tegnap délelőtt ülésezett Carreras elnök vezetésével, amelynek végén döntöttek Artigas menesztéséről, s a helyére Josep Seguert nevezik ki. Még aznap délután (ti. október 14-én) az elnök találkozott Seguerrel, és hivatalosan is támogatásáról biztosította a Barça leendő vezetőedzőjét.
Az igazgatóság és Carreras tanácskozására az elnök otthonában került sor, mivel Nárcís de Carreras makacs megfázással, influenzával küszködik, így még pár napig ágyban kell maradnia. Ezen a találkozón állapodtak meg 14-én kora délután abban, hogy elfogadják Artigas lemondását, s helyére Josep Seguert nevezik ki. Ezt követően az igazgatóság egy hivatalos nyilatkozatot tett közzé, ami elég szűkszavúan számolt be az eseményekről:
A CF Barcelona Igazgatótanácsa tájékoztatja a csapat szurkolóit, hogy Don Salvador Artigas Sahún, aki eddig a csapat vezetőedzői tisztét viselte, azt kérte a klubvezetéstől, hogy mentse fel feladatai ellátása alól. Az Igazgatótanács a kérést elfogadta, s utódjául Don Josep Seguert nevezik ki.
Ezt követően az El Mundo egy hosszabb szerkesztői glosszában mondja el véleményét a kialakult helyzetről. Kezdik azzal, hogy az egész helyzet kialakulása még a nyáron kezdődött el azzal, hogy a megállapodás ellenére, nem Helenio Herrera került kinevezésre a csapat élére. A helyzet azóta csak romlott, ami a csapat teljesítményén is meglátszik. A Klubon belül vezetői-személyi ellentétek húzódnak az Elnök és az igazgatóság, ill. a Junta Directíva egyes tagjai között. Ez pedig lehetetlenné teszi a nyugodt szakmai munkát, a fejlődést, a belső rendet. A nem túl kedvező szezonkezdetért Artigas feje hullott a porba, holott ő is csak áldozat volt, rajta kívül álló okok vezettek el a hektikus eredményekhez. A Real Sociedad elleni vereség után a lemondás talán érthető, de a játékosok felelősségét is illendő lenne firtatni. Artigas talán nem a legkarakteresebb edzők közé tartozik, főleg nem ebben a viharos időszakban, de kegyetlen dolog lenne mindenért a katalán mestert hibáztatni. Artigas egy lelkes, jó szándékú, igaz és jó ember, akit mindig a szeretet és az együttérzés szelleme vezérelt. Természetesen, jó munkát kívánunk Josep Seguernek, akinek a feladata a helyzet megoldása lesz. Ez nem lesz könnyű feladat, hiszen a háttérben húzódó problémák Artigas távozásával nem oldódtak meg. Remélhetőleg, Salvador Artigas távozása a csapat érdekeit fogja szolgálni, és kijelenthető: a csapat ugyan hátrányba került a szezon kezdetén, de a háború még könnyedén megnyerhető. Ne feledjük: öt forduló után a csapat 6 ponttal állt a 8. helyen, de a listavezető Realtól csak két pontra volt lemaradva. A maradék 25 fordulóban ez könnyedén ledolgozható hátránynak tűnt – ekkor.
Josep Seguer csak röviden nyilatkozott a kinevezését követően: „Don Carreras elmondta, hogy szoros figyelemmel követte eddigi edzői karrieremet, s ez alapján teljes bizalommal van felém a feladat megoldását illetőleg. Felkért arra, hogy a csapatot vezessem az 1969/70-es szezon végéig.” Hozzátette azonban, hogy mindez nagyban függ attól is, hogy Carreras elnök úr meddig marad hivatalban, hiszen az Elnök belső ellenzéke erőteljes nyomás alatt tartja Nárcís de Carreras-t.
Végül José Antonio Zaldúa, a csapat kapitánya is elmondta a véleményét az edzőváltásról: „Salvador Artigas két idényen keresztül volt az edzőnk, megtett mindent a problémák kezelése érdekében. Elismerem, hogy egy nagyszerű edző és még csodálatosabb ember volt. A játékosok, akik vele együtt nyertek és veszítettek, nem mindig voltak méltó partnerei, és emiatt felelősnek érezzük magunkat a döntése miatt” – zárta szavait kicsit önkritikusan Zaldúa.
Josep Seguer 1969. október 18-án, szombaton debütált az FC Barcelona kispadján: a csapat hazai pályán fogadta a bajnokság másik katalán résztvevőjét, a Sabadell-t, és 3-1-es győzelmet aratott felette. A gólokat ‘Paco’ Gallego és José Antonio Zaldúa (2) szerezték, de a mutatott játék ezúttal sem volt megfelelő. Seguer első meccsén így küldte fel a Barçát: Reina – Franch, ‘Gallego’, Eladio, Antoni Torres, Zabalza, Rexach, Marcial, Zaldúa, Castro, Pujol (Pellicer). A következő találkozójára Seguernek a Vásárvárosok Kupája nyolcaddöntőjében került sor, ahol a magyar Győri ETO – akkoriban RÁBA ETO – volt az ellenfél. A győri odavágón a következőképpen állt fel a két csapat:
ETO: Tóth – Keglovich, Orbán, Izsáki, Horváth, Kiss, Varsányi, Nagy, Somogyi, Korsós (Győrffi), Magyar. Edző: Mészáros József
FC Barcelona: Reina – Torres, Eladio, ‘Gallego’, Franch, Castro, Juan Carlos (Ramoní), Zabalza, Rexach, Zaldúa, Pellicer (García Castany).
A meccset a Barça nyerte Zaldúa duplájával és Pellicer góljának köszönhetően, az ETO találatait Varsányi és Orbán szerezték. Ez a győzelem azonban nem igazán nyomott bármit is a latban, annál is inkább, hogy a következő három bajnokin csupán egyetlen pontot szerzett a katalán gárda. Előbb a Sánchez Pizjuán-stadionban futott bele egy 3-0-s „zakóba” a Seguer irányította gárda. Ebben szerepe volt Silvestre Eladio kiállításának is – igaz, akkor már 2-0-ra vezetett az andalúz gárda, amelynek padján az osztrák Max Merkel – ismertebb nevén ‘Mister Whip’ – ült ekkor. Az igazi hidegzuhanyt a Camp Nou közönsége a rá következő hétvégén szenvedte el, amikor az Atlético Madrid leckéztette meg a halovány teljesítményt nyújtó Barçát: csupán egyszer válaszolt Castro a fővárosiaknál duplázni tudó Alberto Fernández duplájára, így a „colchonerók” 2-1-es sikerrel utazhattak haza Barcelonából. A vereséget követően, de már a meccs alatt is, nyíltan tüntettek a szurkolók a csapat és a klubvezetés ellen. A vereséggel a csapat a tabella 11. helyére csúszott vissza, öt ponttal lemaradva a Real Madrid mögött. A két fájdalmas vereség, a hozzá párosuló gyenge játék egyre jobban elmélyítette a válságot, ami még 1969. nyarán indult el azzal, hogy nem Herrerát ültette le a vezetés a padra. A végső döfést a klubvezetés és Carreras számára az Atléticótól elszenvedett vereség jelentette. Az elnökség belső ellenzékét képviselő igazgatósági tagok – Pere Baret, Josep Vergés, Marcel·li Moreta – 1969. november 5-én lemondásra kényszerítették Nárcís de Carreras elnököt és a Junta Directíva tagjait, megnyitva ezzel az utat az elnökválasztás és a megtisztulás folyamata elé. Ettől a pillanattól kezdve Carreras csak ügyvezető elnökként látta el feladatát, amíg az új elnök át nem veszi tőle a hivatalát. Erre majd december 18-án kerül sor.
Nárcís de Carreras, akit 1968. január 17-én közfelkiáltással választottak meg a Klub elnökévé, s akinek a nevéhez a Klub jelmondata is fűződik, röviden kommentálta az eseményeket: „Szeretném a megválasztandó elnöknek a lehető legtöbb és legnagyobb sikereket kívánni, és kimeríthetetlen szerencsét, ami ahhoz szükségeltetik, hogy Klubunk visszatérjen a sikerek és a dicsőség útjára.” Az elnök lemondását követő bajnokin a Blaugrana a Valencia vendégeként lépett pályára a Ligában, és gól nélküli döntetlent ért el.
Carreras lemondása, az új elnökválasztás ill. az elnökválasztási kampány nem tett jót a csapat amúgyis zaklatott mindennapjainak sem. A dimisio – azaz: lemondás – kezelése nem egyszerű, főleg nem szezon közben. Erről fejtette ki véleményét Josep Gonzalvo II is: „Ami manapság történik az FC Barcelonánál, az sajnálatos. Az egész rendszer a hibás, amelyből alapvető elemek hiányoznak. Mindenki az igazolásokért aggódik, de azért senki sem tesz semmit, hogy működő rendszert hozzon létre, amely a játékosokat megfelelő helyükön használja és játszatja. Nem az egyéni, hanem a csapat teljesítményével vannak problémák. Ezen kell javítania az új Presidentének.” Eközben a barcelonai sajtó egyre több lehetséges jelöltről számolt be, akik elfoglalnák Carreras megüresedett székét: Martí Cot, Agustí Pujol, Gibernau, Enríc Llaudet, Montal i Costa, Pere Baret, Miró-Sans.
A 10. fordulóban a Celta de Vigo (akiknek az edzője az a Roque Olsen volt ekkor, aki korábban a Barça padján is ült, 1965-67-ig) együttese látogatott a Camp Nou-ba, ahol a katalánok ugyan 2-1 arányban nyertek – Gallego és Zaldúa góljaival -, de a mutatott játék megint csak elfogadhatatlan volt, és fájdalmasan gyenge. Azonban a futball továbbra is sokadlagos tényező maradt a Klub háza táján, minden figyelem az elnökjelöltekkel, a kampánnyal volt elfoglalva. Pere Baret azt ígérte, hogy elnöksége esetén visszahozza a Klubhoz Helenio Herrerát, aki 1958 és 1960 között sikert-sikerre halmozott a Barçával, utána pedig a milánói Inter csapatát vezette el Európa csúcsára. Ezt követően kerül sor azon sorsolásra a sociók körében, akik majd december 18-án jogosultak lesznek megválasztani az új elnököt; a kisorsolt 200 szerencsés között 23 nőt találunk. Jó tudni, hogy akkoriban még nem úgy zajlottak az elnökválasztások, mint manapság. Nem volt teljes a „demokrácia”, csupán a sociók egy szerencsésen, véletlenszerűen – vagy nem teljesen úgy – kisorsolt tagjai szavazhattak. 1969. december 18-án ez 200 sociót jelentett. 1969. november végére két „tábor” maradt talpon, s két jelölt állt egymással szemben: Pere Baret és Agustí Montal i Costa. Előzetesen Baret „szénája” állt jobban, azonban december elejére négy egykori elnök – Miró-Sans, Arcadi Balaguer, Martí Carreto és Llaudet – is egyértelműen Montal i Costa mögé sorakozott fel.
A 11. forduló újabb „zakót” hozott el a Barcelona számára, amit ekkor a Real Mallorca adott fel Seguer fiaira: 3-2-es vereséget szenvedtek el idegenben. A Katalán Óriás góljait ‘Paco’ Gallego és Ramón Alfonseda szerezték. Érdekes megfigyelni, hogy ezekben a fordulókban a Barça egyik legeredményesebb játékosa a középhátvéd, Gallego volt. A következő vasárnap hazai pályán fogadja a csapat a Granada együttesét, és egy soványka, 1-0-s győzelmet sikerül aratniuk; a gólt Rexach szerezte. A győzelem ellenére a fehér zsebkendők bőszen lobogtak a Camp Nou lelátóin.
A két bajnoki forduló között került sor a VVK-nyolcaddöntő visszavágójára, a Győri ETO ellen. A mérkőzésen ünnepelték a Klub 70. éves évfordulóját (1899. 11. 29.), amelyen ennek keretében megjelent Joan Gamper fia is, ill. a lemondott elnök, Nárcís de Carreras is. A meccset Orbán öngóljával és Zaldúa találatával 2-0-ra nyerte meg a katalán gárda, s kettős győzelemmel jutott a VVK negyeddöntőjébe. A két csapat összeállítása a következő volt:
FC Barcelona: Reina – Antoni Torres, Gallego, Eladio, Ramoni, Zabalza, Alfonseda, Marcial (Castro ’67), Zaldúa, García Castany (Fusté ’45), Lluís Pujol.
Győri ETO: Tóth – Keglovich, Horváth, Orbán, Izsáki, Kiss, Stolz, Nagy, Győrffy, Somogyi, Korsós.
A következő két fordulóban idegenben lépett pályára a Barça: a 13. etapban a Real Zaragoza vendégeként szenvedtek 2-1-es vereséget (a becsületgólt Zabalza lőtte), a 14. fordulóban a Las Palmas otthonában „égtek meg” 1-0-ra. Ekkor a tabella 10. helyén tanyázott a Katalán Óriás, a neve mellett 13 ponttal – nyolc egységgel lemaradva a listavezető Atléticótól. Méltatlan szituáció volt ez az FC Barcelona történelméhez viszonyítva.
Az ezt követő napok az elnökválasztásról szóltak, amelyre 1969. december 18-án került sor. Az utolsó napokra két jelölt maradt, akik közül választhattak a kisorsolt sociók: Pere Baret i Sabaté ill. Agustí Montal i Costa. Pere Baret egy kiváló üzletember, pénzügyi szakértő volt, ekkor 44 éves, és a Racing Board igazgatója. Baret az előző időszakban tagja volt az elnökségnek, de Carreras belső ellenzékének számított. Sokáig ő tűnt esélyesebbnek ellenfelénél Montal i Costánál, aki azonban kiváló kapcsolatokkal rendelkezett. Az ekkor 34 éves textilipari mágnás neve jól csengett a sociók körében, hiszen az édesapja is a Barça elnöke volt (1946-52 között). Emellett fiatalos volt, lendületes, s nagyon jól választotta meg a választási szlogenjét: „Mindent a sociókkal – semmit a sociók nélkül”.
Az 1969-es elnökjelöltek – középen Montal i Costa
A választási kampány rövid volt, köszönhetően a szezonközbeni időpontnak. Ennek ellenére meglehetősen intenzív volt, minden szempontból: a két jelölt végigjárta a katalóniai penyákat, ahol bemutatták programjukat, elképzeléseiket. Tették ezt annak ellenére, hogy alig több, mint 200 soció döntött a leendő elnök személyéről. A barcelonai „Establishment” – korábbi elnökök, igazgatósági tagok, klubvezetők, egykori Junta Directíva-tagok, és számos játékos – nyíltan és határozottan Montalt támogatták. Ebben szerepe volt az apjának is, aki a Klub 50. éves évfordulóján is elnökölt, ill. Jordi Pujolnak, a Banca Catalana elnökének, az elkötelezett katalán nacionalista politikusnak, üzletembernek, aki elkötelezett híve volt a katalán nemzeti értékeknek, kultúrának és gazdasági vonalnak. Ugyanakkor Pere Baret sem állt egyedül a „harcban”: komoly támogatót kapott Carles Barnils személyében, aki egy népszerű barcelonistas volt, egyszersmind a Barça magazinjának, a ‘Revista Barçá”-nak az újságírója, szerkesztője. Barnils nem titkolta rokonszenvét Baret programjával, s minden lehetőséget megragadott, hogy a magazin hasábjain leszedje a „keresztvizet” Montal i Costáról. Azzal vádolta Montalt, hogy a „Porrón-csoport” tagjaként egy maroknyi, gazdag család érdekeit tartja szem előtt, s nem képvisel mást, mint a hatalom különféle ágainak apáról-fiúra való szállását (Montal esetében ez tényszerűen igaz is volt). Emellett kiemelte, hogy Pere Baret a saját erejéből jutott el oda, ahol tart, nem vette igénybe korábbi elnökök, igazgatósági tagok segítségét, így jelentős „hendikeppel” indult az elnöki székért.
A kampány rövid volt, de intenzív, s volt egy szomorú vonulata is: a katalán nyelv használata ekkor még tilos volt. Ne feledjük, ekkor még él a Caudillo. A szavazásra 1969. december 18-án a Palau de las Naciones de la Feria de Muestras de Barcelona székházában került sor. A szavazás előtt Baret elmondta, hogy megválasztása esetén a Sevilla edzőjét, Max Merkelt hozná a kispadra, miután Herrera nemet mondott a felkérésére. Montal viszont nem nevezte meg edzőjelöltjét, csupán annyit sikerült kiderítenie az újságíróknak, hogy brit szakemberről van szó. A nem teljesen kiegyenlített kampány után meglehetősen szoros végeredmény született: Montal i Costa 126, Pere Baret 112 szavazatot kapott, ezzel az egykori Presidente 34 éves fia foglalhatta el az FC Barcelona elnöki székét. A végeredmény kialakulásában hatalmas szerepe volt Jordi Pujolnak, akinek neve majd a diktátor halála után válik még ismertebbé, amikor két és fél évtizeden át a Generalitat elnöke (1980-2003) lesz.
Az elnökválasztás lezajlása után folytatódhatott a bajnokság, s a figyelem újra a focira terelődhetett végre. Josep Seguer ugyanakkor tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az új elnök nem vele képzeli el a jövőt, így napjai, mérkőzéseinek száma meg vannak számlálva a Barça padján. A 15. fordulóban a katalánok az Elche csapatát fogadták, és 1-1-es döntetlent értek el; a Blaugrana találatát Lluís Pujol Codina szerezte. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Elche meglehetősen erős kerettel bírt ekkor, elé José Araquistáinra, Asensire, Vavára gondolni, a kispadjukon pedig a világhírű uruguayi tréner, Roque Máspoli ült. A döntetlent követően került sor Montal i Costa öltözői bemutatkozására, s a visszaemlékezések szerint a játékosok körében meglehetősen hideg fogadtatásban részesült: a játékosok megosztottak voltak Montalt illetően. Ez a döntetlen nem volt valami szép karácsonyi ajándék a Barça-szurkolók számára, de a két ünnep közötti fordulóban azért a csapat kárpótolta őket. A 16. fordulóban (1969. 12. 18.) került sor az FC Barcelona-Real Madrid rangadóra. A „klasszikuson” a következőképpen állt fel a Barça: Reina – Rifé II, ‘Paco’ Gallego, Eladio, Torres, Juan Carlos, Rexach (Romea), Marcial, Martí Filosia (Zaldúa), Castro, Pujol. A mérkőzést eldöntő gólt ‘Paco’ Gallego szerezte a 29. percben, így 1-0 arányban a Barça nyerte a rangadót. Ez volt egyben Josep Seguer utolsó fellépése a Camp Nou-ban, mivel az új esztendőben már egy angol úriember, bizonyos Vic Buckingham (középen, jobbra tőle Seguer, a balján pedig segítője, Ted Drake) ült az FC Barcelona kispadján. Seguer összesen 13 tétmeccsen át ült a Katalán Óriás kispadján: 6 győzelmet aratott a csapat, kétszer döntetlent ért el, és 5 alkalommal vesztesen hagyta el a pályát; a gólaránya a csapatnak 17-16 volt ezeken a meccseken. Meglehetősen szerény eredménysor.
Miután a felnőtt csapat padjáról felállították Seguert, nem hagyta el a Klub kötelékét. 1970. január elején a Barça második csapatának számító, CD Condal edzője lett. Majd 1970. nyarán a Condal együttese betagozódott az FC Barcelona szervezeti egységévé, s létrejött a Barça ‘B’ csapata, s ennek is Josep Seguer lett az edzője, egészen 1972 nyaráig. Ezt követően kisebb katalán csapatok padján ült Seguer, mint a Badalona, a Manresa, a Tortosa, a Terrassa, a Figueres, a Gavá, majd 1983-ban a Reus padjáról vonult nyugdíjba a kiváló katalán szakember. Azonban 1978 és 1980 között a Villarreal CF első csapatának az edzője volt, s mint ilyen ő fedezte fel a „Sárga Tengeralattjárók” egyik ifjú tehetségét a felnőtt csapat számára, akit úgy hívtak, hogy: Roberto Fernández Bonillo. Igen, ő az a Roberto Fernández, aki 1986-1990 között a Barça játékosa volt, majd 2015 nyarától a Katalán Óriás sportigazgatója.
1983-as visszavonulása után Barcelonában az üzleti életben hasznosítja tapasztalatát: előbb egy sörözőt nyit, majd egy ajándéktárgyakat forgalmazó kis üzletet a katalán fővárosban. Majd a 2000-es évek elején ezt is feladva, teljesen visszavonul a nyilvánosságtól: Reusban telepedik le, s itt éli le élete utolsó esztendeit. 2013 utolsó napjaiban megbetegszik, kórházba kerül, és 2014. január 1-én örökre lehunyja szemét. A 90 éves korában elhunyt zseniális védőjátékos volt az utolsó élő tagja az „Ötkupás Barçának”, amely 1951/52-ben minden létező címet megnyert.
