Az FC Barcelona nyáron szerződtetett középhátvédje, Jules Koundé a saját Instagram-oldalán osztott meg egy közel 45 perces interjút, amiben beszél gyökereiről, gyermekkoráról, futballról, mindennapjairól. A francia nyelven (spanyol felirattal) látható interjú érdemi részét az alábbiakban közöljük, amit a nagyon lelkes, francia nyelven – is – tökéletesen beszélő szerkesztőtársamnak, Lilinek köszönhettek. Annyi kulisszatitkot elárulhatok, hogy Jules Koundé nagyon szépen, tisztán beszéli a francia nyelvet. A riporter Sébastien Abdelhamid volt.
Abdelhamid: Jules, micsoda öröm újra találkozni Los Angeles-ben.
Koundé: Mindig, mindig. Igaz, mindig milyen messze kell utaznom, hogy találkozzunk.
Milyen igazad van, őrület. Többet látjuk egymást itt LA-ben, mint bárhol máshol.
Igen, olyan ez, mintha a főhadiszállásunk lenne.
A lehető legjobb helyen vagyunk. Itt minden olyan édes, az időjárás gyönyörű.
Tökéletesen lehet itt élni, ezért jövök ide vissza minden évben. Itt mindent megvan, amire szükségem van. Minden, amitől jól érzem magam, minden adott, hogy keményen dolgozzak, hogy pihenjek.
Igen, bár az előbb azt mondtam, hogy vakáció, de azért ez így nem teljesen igaz.
Nem, nem teljesen. Azért is vagyok itt, hogy kemény edzéseket végezzek, hogy jó formában térjek vissza egy nagyon hosszú szezon után. Persze élvezem is, hogy itt vagyok, de nagyon sok mindent kell tennem, nem csak pihenni.
Hát ez az. Lehet, hogy azt gondolod profi sportoló vagyok, megtévesztő lehet a testem. 😂 Nem, komolyan, mindig azon filóztam, hogy hogyan válik belőled egy profi sportoló. Ez valami olyan, ami gyerekkorod óta veled van? Azt mondtad magadnak, hogy te ezt akarod csinálni vagy csak jó adottságokkal rendelkeztél?
Azt gondolom, hogy a kettő keveréke. Az elején nem vettem ilyen komolyan a futballt, csak lementünk játszani a haverokkal, mert élveztük. Kis városban éltem, nem volt mi mást csinálni, ezért hát fociztunk és gyorsan rájöttem, hogy megőrülök a játékért és, hogy ezt szeretném csinálni. Igazán akkor ébredtem rá, mikor egy magasabb szinten kezdtem el játszani.
Néztél abban az időben focit a TV-ben? Tudod, sokan profi focisták csak játszanak, nem néznek a TV-ben futballt. Élvezheted a játékot és szeretheted nézni is, nem zárja ki a kettő egymást.
Én voltam az, aki mindkettőt csinálta. Emlékszem, kicsi voltam, néztem volna a BL-meccset, de anyukám félidőben elküldött aludni, mert másnap iskolába kellett mennem. De mindig szerettem nézni, idővel pedig egy más szemüvegen keresztül figyeltem az eseményeket, próbáltam elemezni a történéseket, hogy fejlesszem magamat. Nagy problémát jelentett, mert egy kis város kis csapatában játszottam, és elég sokszor kikaptunk. És mikor azt mondom sokszor, arra gondolok, kilencszer tízből. Ebből adódóan elég gyorsan megutáltam a vereséget, ami sokat segített abban, hogy még több munkát fektessek a játékba. Kisgyerekként nagyon versengő típus voltam és nagyon motivált, ez velem maradt, segített mindenen túllendülni.
Azt mondtam egy kicsi városkában nőttél fel. Milyen érzés volt a barátaiddal játszani és rájönni, hogy te egy más szintet képviselsz? Hogyan kezelted ezt a szituációt? Gondoltál rá, hogy majd jönnek nagyobb kluboktól megfigyelők, hogy téged nézzenek?
Lépésről lépésre haladtam, Landiras-ban kezdtem, a szülővárosomban, egészen tizenkét éves koromig ott játszottam. Ezután jött egy megfigyelő, hogy megnézze hogyan játszom, valamint egy másik edző is, aki bár egy ugyancsak kisebb csapatot irányított, az a klub magasabb színvonalat képviselt. Ettől nagyon motivált lettem, mert tudtam, hogy készen állok a váltásra. Ez az edző vitt el végül a csapatához, ahol három évet játszottam és ő volt az, aki egy másik csapathoz is magával vitt, aminek a neve La Brède, az is egy újabb lépés volt a karrieremben, ott szerettem a legjobban futballozni. Ott nagyon sok barátot szereztem, sokukkal még most is közeli a kapcsolatom. A La Brède-nél kezdtek el komollyá válni a dolgok, abban az időben kezdtem el próbajátékokra járni topklubokhoz, persze ez nem jelenti azt, hogy ezek jól is mentek, például a Girondins de Bordeaux-nál többször megbuktam az U13-as kategóriában.
Hogyan magyaráznád meg ezeket a bukásokat?
Nem álltam készen, elmentem, megpróbáltam, de végül több dolog miatt nem engem választottak, fizikálisan nem álltam készen. Nagy különbség volt köztem és azok között, akik készen álltak, végülis én csak egy kicsi klubból jöttem, minden túl gyorsan történt, ott a legtöbb fiú már ismert valakit, a többiek közül, előnyben voltak. Túl nagy volt a szakadék.
Van egy kérdésem. Tizenhárom éves vagy, elkezdesz picit álmodozni és jön egy kudarc, mit gondoltál? Mert ez nagyon megzavarhat mentálisan.
Igen, ahogy mondtam, a futball volt a mindenem, őrült voltam, mikor versenyről volt szó, de mindig az élvezet miatt játszottam. Imádtam a focit, de nem voltak igazán nagy ambícióim. Úgy voltam vele „nem baj, menjünk vissza dolgozni”. A szórakozás miatt csináltam a haverokkal, örültem, hogy velük lehetek. Hiszek a sorsban, nem az volt az én pillanatom, de visszamentem pár év múlva és akkor már készen álltam.
Tehát akkor úgy gondolkoztál, ennek még nincs vége, még visszatérek erősebben, jobban.
Persze, mindig motivált voltam, nyerni akartam, de nem raktam magamra nyomást. Nem éreztem soha azt, hogy valaki erőltetne bármit a családomból.
Akkor a te szüleid nem olyanok voltak, akik óriási nyomást tesznek a gyerekükre és azt mondják neki, hogy futballistának kell lenned.
Nem, anyukám mindig nagyon támogató volt, bármit csináltam. Néha ez problémát okozhat, mikor a szülők azt szeretnék, hogy a saját álmaikat a gyerekük valósítsa meg, de az anyukám nem ilyen volt, ami megkönnyebbülést jelentett. Úgy mehettem játszani, hogy csak élveznem kellett azt nyomás nélkül, persze szem előtt tartva, ha nem én csinálom meg, akkor valaki más elveszi a helyemet, de mindig nagyon nyugodt voltam ezzel kapcsolatban.
Én úgy érzem a szenvedély és a nyugodtság kéz a kézben járnak. Ha túlerőlteted azt amit szeretsz, túl nagy nyomást tehetsz magadra, ami sok kárt okozhat és azt gondolom nagy különbség van a nyomás és a motiváció között, a nyomás negatív, a motiváció pozitív. Néha az emberek nem tudnak különbséget tenni a kettő között.
Sokszor ez a kérdés, néha a barátaim kérdezik, hogy nem érzek-e nyomást egyik vagy másik meccs előtt. Én mindig azt mondom nekik, hogy ez a részemmé vált, nem vagyok soha stresszes, lazán veszem a dolgokat, csak a pályán szeretnék lenni, jól játszani és élvezni. Ahogy mondtad, amikor szenvedélyes vagy és mégis élvezettel játszol, abból rossz nem sülhet ki, nem leszel stresszes. Szabadnak kell érezned magad a pályán és így tudod majd a legjobb formádat hozni.
Megérkeztél a Bordeaux akadémiájára. Először nem fűztek reményeket hozzád.
Nem, egyáltalán nem. Még mindig túl gyorsan történtek a dolgok, le voltam maradva a többiekhez képest.
Fizikálisan?
Igen, de a fegyelmezettséggel is voltak problémáim, amit az akadémián tanul az ember. Sokan ismerték egymást, együtt formálódtak kiskoruk óta, ismerték már az edzésgyakorlatokat. Nekem ez nagyon új volt. A La Brède-nél nem voltak eszközeink, nem voltak egyensúlygyakorlatok, vagy ilyesmi, tehát kellett nekem kis idő, hogy hozzászokjak. Az se segített, hogy elég szégyenlős voltam, kicsit introvertált, nem volt egyszerű barátokat szereznem, változnom kellett egy cseppet, hogy be tudjak illeszkedni. Amikor viszont megértettem, hogy nyitnom kell a többiek felé, egyből minden jobban ment, megértettem, hogy hallgatnom kell, hogy tanuljak és keményebben kell dolgoznom, mint mások, mert le voltam maradva. Onnantól kezdve, olyan volt, mintha megnyomtak volna egy gombot, bumm, egyre fontosabb voltam a pályán és a pályán kívül is, jól éreztem magam a társaimmal. Mikor a csapattársaid megbíznak benned, minden könnyebben megy, de el kell ismernem, nem ment minden könnyen az elején.
Hány éves voltál, mikor megérkeztél az akadémiára?
Tizenöt voltam.
És voltak olyanok, akik fiatalabban kerültek az akadémiára?
Igen, nagyon különböző ki mikor kerül oda. Volt olyan, aki nyolc éves koruk óta ott voltak, őket erre edzették.
Ők már hozzá voltak szokva a körülményekhez.
Nagyon sokat segít, de engem nagyon jó edzők készítettek fel, elképesztő generációnk volt, még mindig tartjuk a kapcsolatot, emiatt volt jó az akadémián töltött időszak. Versenyben vagy a többiekkel, mert ahogy mondtad, mindenkinek az a célja, hogy profi legyen és tudtuk, hogy ez nem adatik majd meg mindenkinek, ez olyan, mint…
Az éhezők viadala!
Igen, de hát ez így megy. Ez a verseny elvihet egy rossz irányba, de mi egy nagy banda voltunk, mind jó barátok, nem vittük túlzásba a versengést és azt gondolom ezt így is kell kezelni.
Mikor az akadémiáról beszélsz, sok játékost ismerek onnan, akik nem élvezték az ott töltött időszakot, nem szerettek a társaikkal küzdeni, nehéz volt nekik, feszültséget szült közöttük és a társaik közt. De neked más volt, jól érezted magad és ez formált téged.
Persze, csapatban kell játszanod, de közben gyilkosnak kell lenned, mert ki akarsz emelkedni a társak közül és eljutni a legmagasabb szintre. Mikor megérkeztem a Bordeaux akadémiájára, egy álom realitássá vált és én akartam lenni a legjobb, tudtam, hogy ezért keményen kell edzenem, hajtanom magam, mert senki nem fogja ezt helyettem megcsinálni és végül lépésről lépésre megmásztam a szamárlétrát, megfordultam minden korcsoportban és mindig elnyertem a bizalmat. Mikor sokat dolgozol és hiszel magadban, mindig minden jóra fordul és így kaptam meg a lehetőséget, hogy bemutatkozhassak a Ligue1-ben.
Hány évesen léptél először pályára a francia bajnokságban?
Tizenkilenc éves voltam, őszintén szólva elég idős.
És elég vicces körülmények között mutatkozhattál be. Félre ne értsd, nem akarok tiszteletlen lenni, de elég sokan voltak amúgy a posztodon.
Igaz, sok véletlen egybeesés kellett ahhoz, hogy a csapatba kerüljek, mert őszintén szólva, nem voltam a terv része, az első profi meccsem előtt majdnem elmentem kölcsönbe egy nem elsőosztályú csapathoz.
Egy másodosztályú csapat volt?
Igazából a Pau-ba kellett volna igazolnom, amely csapat abban az időben a harmadosztályban vitézkedett. Azért igazoltam majdnem oda, mert a Bordeaux-ban nem játszottam és nagyon meg akartam mutatni mit tudok, ott pedig megadatott volna a lehetőség, hogy játsszak. Nem láttam értelmét a padon ülni, mikor máshol játszhattam volna, fiatalon játszanod kell, így tudsz magadra szedni egy kis tapasztalatot. Azt gondoltam jó lesz nekem a harmadosztály, az se képvisel rossz színvonalat, legalább megmutathatom mi rejlik bennem.
Tehát meg akartad mutatni, hogy vannak erényeid, hogy utána visszatérhess és játszhass egy magasabb szinten.
Pontosan. Aztán végül ez nem jött össze, visszatértem a karácsonyi szünet után, volt egy meccsünk a francia kupában a Granville ellenben, azonban rengeteg sérült volt a csapatban. Nem egy, nem két játékos volt sérült, szinte az egész csapat, de még így se számítottam arra, hogy játszani fogok. És mégis játszottam. Sokáig dolgoztam azért, hogy ez a lehetőség eljöjjön, tudtam, hogy egy dobásom van, most kell megmutatnom. Őrült egy összecsapás volt.
Még ki is kaptatok.
Két játékost is kiállítottak, de én jól játszottam és a csapatban ragadtam, a szezon hátralevő részét végigjátszottam. A szezon felénél jártunk, tizenkilenc meccs volt hátra és mindegyiken játszottam.
Amit még szeretek a háttérsztoridban, hogy mikor megismerkedtünk, azt se tudtam, hogy focista vagy. Együtt lazultunk, beszélgettünk, nem is tudtam, hogy profi focista vagy, tesó. Viszont már akkor láttam milyen elit a hozzáállásod, volt valami különleges benned és szerintem ez összekapcsolódik azzal, amiről eddig beszéltél.
Használtuk az őrült szót nemrég, de azt hiszem nincs őrültebb sztori a tiédnél.
Hát igen, nagyon sok mindent csináltam ezelőtt, olyan mintha nem arra születtem volna, amit ma csinálok, de hálás vagyok Istennek és azoknak, akik támogattak, hogy ma itt lehetek. Tizennyolc évesen szemetet szedtem Párizsban, de végül ezt a munkát választottam, a párom gyereket várt, a számlákat ki kellett fizetni.
Végül újságíró lettem. Rájöttem, hogy ezt szeretném csinálni és az életem megváltozott. Azt csinálhatom, amit igazán szeretek. Azt gondoltam, hazudtak nekem, akik azt mondták, hogy nem csinálhatom azt, mint foglalkozás, amit igazán szeretek.
Azt gondolom ez a legszebb az egészben.
Felkelni reggel és azt gondolni „imádom ezt, ez egy ajándék, elképesztően szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom”. Néha úgy megyek el egy találkozóra, hogy „jajjj, ne, már megint ezt kell csinálnom” és aztán a fejemhez kapok és rájövök mekkora privilégium így élni.
Igen, néha azt érzem, hogy panaszkodom, pedig nincs miért. Persze mindenkinek lehet rossz napja, vagy lehet demotivált, de ahogy mondtad, észre kell vennünk, hogy milyen jó dolgunk van, azt csinálhatjuk, amit mindig is szerettünk volna. Gondolnunk kell azokra is, akik nem ilyen szerencsések, akiknek sokkal nehezebb munkájuk van. Valamelyik nap egy könyvet olvastam, amiben az volt, hogy a fegyelem a legfontosabb. Néha nehezen motiválod saját magad, de muszáj mégis megtenned. Így gondolkodok én is a futballal és az élettel kapcsolatban is, vannak céljaink és, ha azokat el akarod érni, akkor nem állhatsz meg, mert aznap olyan kedved van.
Igazad van, tényleg vannak napok, amiket csak túl kell élni, mert azok is a célod felé visznek. Nagyon tetszik hogyan győzted le az akadályokat és nagyon boldog voltam mikor a francia válogatottban játszottál. Focistaként óriási megtiszteltetés, ha képviselheted a hazádat.
Igen, nincs annál jobb dolog, mint magadra ölteni a címeres mezt. Azokat az érzelmeket sehol máshol nem éled át. Lehet, hogy pont ugyanannyira van tele a stadion a klubodnál, mint a válogatottnál, de az mégse ugyanolyan, mert a válogatottban tudod, hogy egy teljes nemzetet képviselsz, a honfitársaidért játszol és ez nagyon sok erőt ad. Mikor kisgyerek vagy, nézed a tv-ben a nemzeti tizenegyet és arról álmodozol, hogy egyszer te is ott leszel. Egyszer azonban az álomból cél válik, amikor pedig ott van a lehetőség, akkor azt nem szalaszthatod el.
Mielőtt befejeztem volna a mondatomat, arra gondoltam, hogy nincs sok olyan játékos, aki ennyi mindenen ment keresztül, mint te, miközben a válogatottig jutott. Nem említetted a kontraktusodat. Amikor Bordeaux-ba érkeztél, egy úgynevezett „ösztönző” szerződést írtál alá.
Igen, ez igazából egy egyéves szerződés
Olyan, mintha azt mondanák, „ajánlom, hogy jó legyél”, mert második esélyt nem fogsz kapni.
Ez az a fajta szerződés, amit azoknak ajánlasz, akikben nem hiszel. Ilyenkor vagy megragadod a lehetőséget, ez az, amit én tettem, vagy a szezon végén azt mondják viszlát. Ezek azok a dolgok, amik formálnak, mert nem ülhetsz a babérjaidon. A karrierem során mindig többet kellett adnom, mint a többieknek, mert nem hittek bennem vagy más pozícióban akartak játszatni vagy azt gondolták túl kicsi vagyok, mindig volt valami akadály. Ez pedig belém égett, a részemmé vált, ez a mentalitás, ez az akarat, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy tévednek. Mindegy volt számomra milyenek a körülmények, vagy mások mit gondolnak, mindig többet és többet dolgoztam, hogy játszhassak.
Beszéltünk a Bordeaux-ról és a francia válogatottról, de a kettő között igazoltál Sevillába, óriási transzfer. A Sevillába igazolásod a klubnak is nagy dolog volt, abban a pillanatban gondoltál arra, hogy valami nagyot értél el? Persze ez nem a vége a történetnek, de érezted azt, hogy bebizonyítottad, mit tudsz?
Persze, eszembe jutott, de nekem még ennél is nagyobb céljaim voltak. Bármikor, amikor elértem valamit a karrieremben, még többet akartam. Ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem ki a pillanatot, mert elképesztően boldog voltam, de mindig a következő lépésre gondoltam. Persze mindig meg kell állnod egy pillanatra és magadba kell szívnod a pillanatot, mindegy, hogy kis vagy nagy dolgot értél el, mert persze megszállottak vagyunk, de mégis értékelni kell azt, amit elértünk.
Érdekes, mert azt mondod, hogy mindig meg kell állni és picit értékelni, amit elértünk, de nekem ezzel mindig voltak problémáim. Soha nem tudtam kiélvezni a pillanatot, mindig arra gondoltam, mi lesz a következő lépés, vagy hogyan omolhat össze az, amit felépítettem, de teljesen igazad van. És mégis mindig azokra az emberekre gondolok, akik még jobban csinálják a dolgokat és arra gondolok, ő valami elképesztőt csinált, bárcsak én is tudnék ilyet. És ahogy mondtad, szenvedélyesek vagyunk, én is az vagyok és mindig többet és többet akarok, de persze, mikor győzünk, azt meg kell ünnepelni.
És szerintem ez az, ami erőt ad a folytatáshoz, mert, ha mindig csak egy listán pipálod ki a célokat és nem ünnepled meg őket, az elfáraszt.
Igen, monotonná teszi az életed és kiöli belőled a szenvedélyt, az érzelmeket. De mindig a következő célra koncentrálsz és nem tesz elégedetté, amit elértél. Néha rájössz, hogy nem is érted el a célodat, csinálhattad volna máshogy vagy jobban. Egy olyan világban élünk, ahol minden gyorsan történik, ezért jó néha lelassítani. Néha azt mondom a fiataloknak, mert hát én idősebb vagyok, hogy régebben nem volt Internet, ha valamit meg akartál tudni, akkor el kellett menned a könyvtárba, tesó. Komplikált volt, most ott a Google és meg is vagy. Profi lettél, egyik klubból a másikba igazoltál, a világ egyik legjobb védője vagy, válogatott lettél, sok mindent kipipálhattál a listádon. Mik azok a célok, amiket még kitűztél magad elé? És a célok mellett mik az álmaid?
Persze még mindig vannak céljaim. Élveztem a kis és nagy győzelmeket is. Mindent meg szeretnék nyerni, a világbajnokságot, az Európabajnokságot, mindent, amit lehet. A verseny az, ami gyerekkorom óta vezérel, mikor profi lettem pedig megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy a legjobb legyek, miközben élvezem a játékot, mert szerintem ez az, amivel egy hosszú karriert tudsz magadnak biztosítani, de tudom, hogy időbe telik mire elérem a céljaimat. Ahogy mondtad, nem lehet 100000 km/h-ra gyorsítani, mert ez egy maraton.
Sok mindenről fogunk még beszélni, mert ez a beszélgetés még nem ér véget.
Igen, folytatjuk még.
Szőllősi Lili
