Ott akartam lenni.
Ez az igazság. Úgy emlékezhetsz rám, mint a 15 játékos egyike, aki azokat az e-maileket küldte a spanyol szövetségnek. Amikor viszont kihirdették a keretet a világbajnokságra, nem akartam otthon maradni.
Nem akartam, hogy a barátaim nélkülem játsszanak a vb-n.
Úgy gondoltam, ha hívnak, megyek.
Még most is nehéz erről beszélnem, mert nagyon fáj. Tavaly szeptemberben e-mailt küldtünk a szövetségnek, amiben komoly változásokat követeltünk a játékosok kezelésével kapcsolatban, amíg pedig ez nem változik, nem játszunk. Egy idő után változásokat ígértek. Néhány társamnak ez nem volt elég, őket ezért nagyon tisztelem. Mármint, alapvető problémák ellen küzdöttünk, amik a jólétünket, a teljesítményünket is befolyásolták.
Szóval akartam menni? Hááát, ez Spanyolország. A hazád válogatottjában játszani a legnagyobb dolog, ami futballistalént történhet veled. Egy megmagyarázhatatlan érzés… Mindezt egy világbajnokságon tenni? 22 évesen? Pfffffff.
Nem tudtam volna nemet mondani a behívóra. Ha behívtak volna.
Nagy volt a bizonytalanság. Mielőtt kijött a keret, két hónapig sérült voltam. De sokat dolgoztam, hogy felépüljek, az EB-n pedig minden meccsen játszottam. Hazautaztam Barcelonába, hogy a családommal és barátaimmal legyek, ha támogatásra lenne szükségem az esetleges rossz hír miatt. És akkor megtörtént a kerethirdetés.
Senki sem hívott minket a szövetségtől, csak kirakták a keretet a közösségi médiás felületekre. Egy mély lélegezetet vettem. Átnéztem a névsort.
… Átnéztem a névsort.
Nincs Laia.
Újra átnéztem a neveket.
Talán kihagytam egyet?
A nevek számát is ellenőriztem.
Ez a hivatalos?
De jól olvastam. Nem voltam rajta.
A világbajnoki álmaimnak vége volt.
Sokkolt. Őszintén. Azt hittem, készen álltam, de amikor egész karrieredben ezért dolgozol és kihagynak, akkor az nem csupán csalódás. A gyomrod felfordul. A szíved megfájdul. A veszteség érzése elképzelhetetlen.
Olyan, mint amikor egy óriási buliba minden barátodat meghívják, kivéve téged.
És akkor zajlik a nyár, te realizálod, hogy lesz egy este, amit soha senki sem felejt el. Négy év múlva lesz csak újra lehetőséged. Természetesen örülsz a csapattársaidnak, főleg azoknak, akiket oly régóta ismersz.
De magadba nézel és annyi ellentétes érzésed van. Ez normális, tudod? Fáj is. Furcsa is.
Igen, megnyertük a világbajnokságot.
De én nem vagyok ott.
A fenébe.
Én nem vagyok ott.
Pszichológushoz járok.
18 hónappal ezelőtt tanított nekem valamit.
Azt mondta, két Laia van. Az egyik a focista, a másik pedig, aki szeret festeni és a kutyájával sétálni. Meg kell tanulnod a kettőt szétválasztani és lehetőleg a pozitív dolgokat átemelni egyikből a másikba. A futball világa olyan brutális, ha erre nem vagy képes, elveszel.
Az elmúlt években sokat tanultam, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Amikor viszont Spanyolország színeiben kellett pályára lépnem, nehéz volt megtalálni a balanszot.
Minden olyan jól kezdődött. Emlékszem a debütálásomra 2019-ben Kamerun ellen, betaláltam és nyertünk. Felhívtam az apukámat és akkor először láttam, hogy elérzékenyül. Mindig megkérdezte, élvezem-e, de azon az alkalommal nem kellett ezt tennie.
Gyorsan rájöttem, hogy nem mennek jól a dolgok a csapat körül. A legrosszabb a 2022-es EB volt. Kiváló csapatunk volt, mindent beleadtunk, de nem kezeltek minket profiként. Olyan dolgok hiányoztak, ami top szinten alap, egy dietetikus, rendes utazási körülmények, elég fiziós, hogy az összes játékost gyorsan kezelni tudják. Egy pont után elkezdtünk magunkban kételkedni. Sokan nem voltunk jól fizikálisan és mentálisan sem. Én voltam az egyik legfiatalabb, amúgy is csendes vagyok, de volt egy pillanat, amikor azt mondtam, oké, ez nincs rendben, én nem vagyok jól.
Sok, nálam tapasztaltabb játékos volt, akinek elege lett. Amikor kikaptunk Anglia ellen, elmentünk a szövetséghez és elmondtuk az aggályainkat. Nyílt lapokkal akartunk játszani.
Két lehetőség volt szerintem.
Az egyik, hogy mindkét fél meghallgatja a másikat, lassan, de biztosan változtatásokat eszközölünk. Mi ezt adjuk, cserébe azt kapjuk. Segítsünk egymáson, rendben?
De egy másik, nem kooperatív utat választottak. Így tizenöten úgy döntöttünk, nem megyünk a válogatottba, míg nem változnak a dolgok. Bár ez egy közös döntés volt, mégis elsősorban az én döntésem. Nehéz volt nem csinálni valamit, amit ennyire élvezek. Annyira nehéz. Nagyon sokat gondolkodtam erről.
Végülis, azért csináltam, mert ez a harc megérte. Azt akartuk, legyenek egyenlő jogaink és kezeljenek minket profiként.
Akkor nem fájt annyira a döntés, de később, amikor visszatekintek… Pffff…
Nehéz…
Érzelmileg az elmúlt nyár volt a legnehezebb időszak, amit valaha átéltem. A 15 játékos közül csupán 3 került a végső keretbe. Aki még brutálisabbá tette a helyzetet, sok csapattársam közeli barátságot ápol egymással. Évek óta ismerjük egymást, együtt játszottunk az utánpótlás csapatokban, nyertünk és veszítettünk együtt, körbeutaztuk a világot és csatlakozni szerettem volna hozzájuk erre a kalandra is. De engem otthon hagytak.
Beszéltem a pszichológusommal. Minden, amit vele csinálok, azért van, hogy érzelmileg stabil maradjak focistaként, tanulóként és emberként. Nem akartam, hogy ez a tapasztalat megváltoztasson. Nem akartam keserűvé, szomorúvá vagy iriggyé válni.
Így elmentem máshova. Június végén a barátommal az USA-ba utaztunk egy túrára. Kibéreltünk egy jeepet, bejártuk Miamit és Orlandót. Csináltunk képeket a Golden Gate-nél és a Hermosa Beach-en. A Grand Canyon elképesztő volt. Nem akartam a VB-re gondolni. Az volt a taktikám, hogy eszek és utazok, annyi mindent megtapasztalok, hogy ezzel kiűzök minden más gondolatot a fejemből.
De mindig valahogy ott járt a fejemben a gondolat. Így is megnéztem az eredményeket. Ez az én csapatom, a csapattársaim, az országom. Hogy a csudába ne tenném?
Mikor hazaértem, még zajlott a világbajnokság. Egy meccset sem néztem meg. Egy percet sem. Az alapozásra koncentráltam és arra, hogy a lehető legjobb játékos legyek.
Azt mondtam apukámnak: „Két dologból maradtam ki: egy VB-n játszásból és egy VB-győzelemből.”
Ezt még most is nehéz elfogadni.
Ma próbálok erre pozitívan tekinteni. Csodás utazáson vettem részt a barátommal. A világbajnokság segített változásokat hozni a spanyol szövetséghez és hiszek benne, ezért mindannyiunkat tisztelet illeti. Közhely azt mondani, hogy többet nyertünk, mint egy trófeát, de ez az igazság. Rögtön a világbajnokság után behívtak a válogatottba, ami korábban történt, mint ahogy azt én gondoltam. Játszom. A szövetség változtatásokat eszközöl, végül.
És, ha távolról tekinted meg a helyzetet, még mindig profiként futballozhatok.
Tényleg, szerencsés vagyok.
De őszintének kell lennem… Fáj. Örökké fájni fog. Fiatal vagyok, biztos vagyok benne, hogy részt veszek majd egy világbajnokságon, de arra már nem lesz lehetőségem, hogy ezt tapasztaljam meg. Néhány csapattársammal tartottam a kapcsolatot és az egyikük egy olyan üzenetet küldött, ami szinte teljesen összetört. Épp a döntő előtt kaptam.
Azt írta: „Laia, te is részese vagy ennek. Nagyon hiányzol.”
A fenébe… Mit lehet erre mondani?
Egy bizonyos szempontból tényleg részese voltam.
Csak azt kívánom, bárcsak ne hiányoztam volna neki.
Laia Aleixandri (2000. 08. 25. Santa Coloma de Gramenet, Katalónia. A katalán hátvéd 2012-17 között volt a La Masía alkalmazottja, jelenleg a Manchester City játékosa). Fenti „vallomása” 2023. december 14-én jelent meg a ‘The Players Tribune’ hasábjain. A mélyen ható gondolatokkal, személyes tapasztalatokkal, belső vívódásaival teli írás magyar fordítását a blaugrana.hu számára prezentálta:
