A La Masía Johan Cruyff és Oriol Tort idején tündökölt teljes pompájában, de aki megalapozta a La Masía és a Barça filozófiáját, amely jelenleg is uralkodik a Klubon belül, az nem más, mint Laureano Ruiz Quevedo. Egy ember, aki Kantábriából jött, és aki úgy érezte, hogy a játékos technikája fontosabb, mint a fizikai képességei.
1972. április 15-én a Barça ‘Juvenil A’ Copa Catalunya-mérkőzést játszott a CF Damm ellen. A lelátókon 15 ezer ember ült, a páholyban ott ült a Barça elnöke, a katalán labdarúgás minden prominense, a spanyol utánpótlás-csapat edzője és Rinus Michels is, a felnőtt csapat edzője. A ‘Juvenil A’ edzője egy bizonyos Josep María Minguella volt, aki később játékos-megfigyelő lett (pl. Messit is ő fedezte fel). Az elvárások magasak voltak, mert a Barça Juvenil régóta nem nyert semmit. Ezt a meccset is elvesztette: a CF Damm nyert 3-2 arányban. A vereségbe kódolva volt a katasztrófa, s a vihar nem maradhatott el. A páholyból szélsebesen távozó elnök ennyit mondott: „Ez katasztrófa. Valamit tenni kell. Ez elfogadhatatlan. Lehet meccset veszíteni, de nem egy sörgyári csapat ellen”.
S a változások meg is kezdődtek. 1972 nyarán új koordinátort, s edzőt kapott a Juvenil A. A kiválasztott, Laureano Ruiz lett, aki addig a Racing Santander ifjúsági csapatát edzette. Ő lett a Juvenil ‘A’ edzője, s a három másik ifjúsági együttes koordinátora is. A változás pedig sikeres lett: a következő öt esztendőben a Juvenil ‘A’ csapata sorozatban nyerte az országos bajnoki címeket. Azt megelőzően csupán két bajnoki címet nyertek: 1951-ben és 1959-ben. Attól a pillanattól kezdve, hogy átvette az irányítást és a koordinátori szerepet úgy rendelkezett, hogy minden korosztály ugyanabban a rendszerben fog játszani: ekkor ez a 3-4-3 volt, ami aztán a ’70-es végétől változik át 4-3-3-as szisztémává. 1974-ben az FC Barcelona Akadémia első számú koordinátorává, ergo: teljhatalmú urává nevezték ki Ruizt. Az eredmények őt igazolták, így a döntés helyes volt.
Amikor belépett a Klubhoz, az első lépések egyikeként, egy kérdést tett fel minden ifjúsági játékosnak, amire nekik válaszolniuk kellett: „Miért vannak az akadémián”. Amire a legtöbben azt válaszolták: „Uram, mert focizni szeretnék”. Laureano Ruiz a válaszokat nem tartotta kielégítőnek, hiszen jól tudta: nem lesz mindenkiből profi futballista, akik így nem lesznek felkészítve az életre. Ezért úgy döntött, hogy az Akadémia fórumán belül külön előadást fog tartani, s új irányvonalat tűz ki eléjük. Mottójának a lényege: tanulás és futball. Az Akadémia keretei között tanuló ifjú focistajelölteknek ugyanúgy kell eltölteniük a napjaikat, mint a normál iskolákban tanuló fiataloknak. Azaz: edzések délután, délelőtt viszont tanulás, tanítás szervezett keretek között. Sőt, megfordította a fontossági sorrendet: előbb a tanulás, utána a futball. Forradalmi tett volt – de az idő Ruizt igazolta.
Alapító és látnok
Laureano Ruiz Quevedo 1937. október 21-én született a Kantábria tartománybeli Escobedo de Villafufre településen. Játékosként a Racing Santanderben (1956-62) és a Gimnástica de Torrelavega (1962-66) együttesében játszott, mint hátvéd. 29. évét még nem töltötte be, amikor felhagyott a labdarúgással, és a tréneri pályára lépett. A Racingnál lett az utánpótlás-csapat edzője (1967-68), majd Katalóniába költözött a családjával, miután 1972-ben Agustí Montal i Costa megbízta a Barça Akadémia (‘cantera’) irányításával.
1972-ben csatlakozott a Barçához, s öt idényen keresztül megnyerte az ifjúsági csapattal a korosztályos bajnokságot. Rövid ideig az első csapat edzője is volt. Élete és munkássága azonban a La Masíával, a fiatalok képzésével, nevelésével, felkutatásával forrt össze. Ha Ő nincs, La Masía sincs. S a szomorú az: amikor szóba kerül a La Masía, az ő neve eszébe sem jut az egyszerű szurkolónak. Pedig ha nincs Laureano Ruiz Quevedo, akkor – minden bizonnyal – La Masía sincs. S ez nem túlzás. Róla szól az alábbi írás.
Az 1970-es évek elején egyre jobban hódított az utánpótlás-nevelésben is az „angol minta”: egy leendő focista legyen magas, erős, jól fejeljen és tökéletes fizikai erővel rendelkezzen. Ez terjedt el Spanyolországban is, azonban Laureano Ruiznak sikerült gátat szabnia, és megálljt parancsolnia ennek a tendenciának. A mottója ennyi volt: „a legfontosabb a tehetség”. Cruyff és Guardiola ezt vitték tovább. Laureano Ruiz még azt is vallotta: nem jelent semmit, milyen magas vagy, alacsony vagy nagyra nőttél – a „kis játékos is lehet nagy játékos” (lásd Xavi, Iniesta, Messi).
Ahhoz, hogy megértsük Laureano Ruiz korszakalkotó lépéseit, meg kell ismernünk a Klub helyzetét. Abban az időben a Barça-szurkolók kevésbé voltak elkényeztetve eredményesség, trófeák tekintetében, mint manapság. Amikor 1974-ben bajnoki címet nyert a Csapat, akkor egy 14 éves „csendet” törtek meg Cruyffék, így teljesen más mentalitás uralkodott a sociók és szurkolók körében. Ráadásul az anyagi lehetőségei is behatároltak voltak a Klubnak, így sokkal jobban kellett támaszkodnia a saját nevelésű, vagy olcsóbb spanyol játékosokra. Ugyanakkor az utánpótlás-képzésben is merőben más elvek voltak uralkodók az 1960-as években, ill. Ruiz érkezése előtt. A visszaemlékezések szerint az utánpótlás-bázis központi irodájában lógott egy tábla, az alábbi felirattal: „Ha nem éred el a 180 centit, fordulj is vissza”. Azaz: a magas, erős, jó fizikai képességű fiataloké volt a jövő, aki ennél kisebb volt, rá nem volt szükség. Mindez homlokegyenest megváltozott Laureano Ruiz 1972-es érkezésével. A „legenda” szerint első mozdulata volt, eme tábla levétele a falról. Ruiz meg volt győződve arról, hogy a magasság, a fizikai képességek nem feltétlenül kell, hogy elsőbbséget élvezzenek a készségeknél, a technikai képzettségnél vagy egy játékos taktikai tudásánál.
S az eredmények mér az első évben alátámasztották Ruiz elképzeléseit: rögtön az érkezése évében bajnoki címet nyert a ‘Juvenil A’-val, de az igazi harcot a klubon belüli szemléletváltás jelentette a számára. Martí Perarnau így emlékszik vissza a kezdeti lépésekre: „Ruiz első dolga a játékrendszer átszervezése volt. Felmérte az ifjúsági csapat minden egyes játékosának képességeit, egy-egy dossziéba rendezte a megállapításait, külön-külön mindegyik játékosról. Mindegyik fiatalról leírta, hogy mik az erősségei vagy a gyengéi, s hosszan ecsetelte azt is, hogy kinek, miben kell fejlődnie. Teljesen elképedve tekintettem Ruiz összegzésére. Egy ideig még ‘harcoltam’ az új idők-új szelei ellen, azonban rádöbbentem: Laureano Ruiznak igaza van”.
Nagyon sok ifjúsági edző szkeptikus maradt ugyanakkor Ruiz ötleteivel szemben: ők továbbra is a fizikai felkészítésre, a futásra helyezték a hangsúlyt. Laureano azonban nem változtatott elképzelésein, s mindannyiszor hangoztatta: „ha van idő futásra, meg erősítésre, azt inkább a futballra, a cselezőkészségre és a taktikai fejlődésre kell fordítani”. A fizikai állóképességet a labdás edzésekkel is fejleszteni lehet, s ezáltal a játékos is jobban tűri azt.
Albert Puig, ifjúsági edző, később Guillermo Amor ‘jobbkeze’ is hasonlóképpen emlékezett vissza a ’70-es évek változásaira. „Tegyük fel, hogy van két csapat, 10-12 évesek. Az egyik csapatot a korábbi elvek szerint eddzük, a másikat Ruiz felfogása szerint készítjük fel. Laureano meg volt győződve arról, hogy az utóbbi együttes minden szempontból felülmúlja a korábbi elvek alapján felkészített csapat játékosait. Ugyanis, míg a régi elképzelés szerint felkészülő játékosok fizikálisan a topon vannak, addig az új elvek alapján pályára küldött játékosok nem csak fizikálisan vannak jó állapotban, hanem taktikai-technikai szempontból is. Az erőnléti alapok megvannak mindkét csapat játékosainál, de a futball készségei csak az új ‘idők’ játékosainál találhatók meg. S láthatjuk: az idő Laureano Ruizt igazolta.”
És Laureano Ruiz munkássága az 1970-es évek második felében kezdte el éreztetni hatását. Ekkor lettek az első csapat tagjai ‘Lobo’ Carrasco, ‘Tente’ Sánchez, Calderé, Rojo, Ángel Pedraza, Josep Moratalla és Estella is.
Ugyanakkor Ruiz sose rejtette véka alá azt a gondolatát sem, hogy a képesség, a tudás az egy adottság. Akarat, kitartás, jó hozzáállás nélkül nem ér semmit, eredményes pedig végképp nem lehet. Jó pár évvel későbbi az alábbi történet. Laureano Ruiz épp egy gyermekek részére kiírt tornára volt hivatalos, amit az ‘Escolapios de Sarrí’ óvoda udvarán bonyolítottak le. A verseny után épp az autójához igyekezett, amikor azt látta, hogy egy 4-5 éves fiúcska egy labdát püfföl az óvoda falának. Ruiz megállt a kissrác mellett, és megkérdezte a fiúcskát, hogy mit csinál? A gyerkőc azt válaszolta: „Várom az Édesapámat, aki hazavisz majd”. Ruiz pedig megvárta az apukát, akivel elbeszélgetett: az apa elmondta, hogy a fia szeret futballozni, de nem hiszi magáról, hogy profi focista válhatna belőle. Csak a játék öröméért futballozik napestig. Ruiz viszont azt mondta az apának, hogy akiben ekkora a remény és a vágy a labda iránt, s ilyen akarattal rendelkezik, annak előbb-utóbb sikerül a csúcsra jutnia profi szinten is. A kisfiúcska neve: Albert Ferrer. Az óvoda falának labdát rugdaló játékos vágyai pedig teljesültek: a Dream Team tagjaként számtalan siker részese lett.
A módszere lényegének a középpontjában a játék volt: a gyerekek tanuljanak meg focizni, játszani, játékosan futballozni. Szeressék a futballt, ne csak kötelességnek, vagy pénzkeresetnek fogják fel. A fiatalok képzésének négy szintje van:
- 10 éves korukig a játékra, a játékosságra kell figyelni, minimális fizikai képzéssel;
- 11 és 14 éves kor között a készségek fejlesztése, továbbra is labdával, labdás edzések keretében;
- 14 és 16 éves kor között fejleszteni kell a fizikai képességeket, több erőnléti edzéssel, de a játékosságot nem feladva;
- 16 éves kor után az addig tanultak beidegződéssé tétele, a test egészének szinkronban mozgása, a kar-, a fej- és a lábjáték összhangba hozása.
S mindezt, mind a négy szintben kiegészíteni a pszichológiai-mentális neveléssel, felkészítéssel.
De a lényeg a tehetség, ezt nem győzi hangsúlyozni Ruiz, s ezt honosította meg a Klubnál is, ezt adta tovább, s ennek alapján folyik ma is a képzés a „Kőfejtőben”.
A felnőtt csapat élén
Az 1975/76-os idényt Hennes Weisweilerrel a padon kezdte meg az FC Barcelona. A német mester a Borussia Mönchengladbach-tól érkezett, de nem tudott folyamatosan jó teljesítményt elérni a csapattal. Két-három győzelmet követően vereségek és döntetlenek 
következtek, így az idény végi sikerre esély sem mutatkozott. A szurkolók után a klubvezetés is elvesztette vele szemben a türelmet, így 1976. április 1-én Weisweiler menesztése mellett döntöttek. A szezon hátralévő két hónapjára az utánpótlás-csapatok koordinátorát, Laureano Ruizt nevezték ki Cruyffék edzőjének.
A felnőtt csapat padján 1976. április 4-én debütált az FC Barcelona – Real Sociedad bajnoki (2-0) alkalmával; a gólokat Migueli és Neeskens szerezték. Ezt követte egy Spanyol Kupa-mérkőzés a Real Oviedo ellen, amit 4-0 arányban nyertek meg Rexach-ék. A bemutatkozás jól sikerült, azonban csodára ő sem volt képes. Következett a városi derbi az Espanyol otthonában, és 3-0-ás „zakó” lett a meccs vége. Április 14-én az UEFA-Kupában volt fellépése a csapatnak: Liverpoolban 1-1-es döntetlent ért el, viszont a hazai pályán elért 0-1 (még Weisweilerrel), kiesést eredményezett. A zilált szereplést a bajnokságban folytatta a csapat, ezúttal a Valenciával játszottak 1-1-es döntetlent hazai pályán.
Ilyen körülmények között került sor az „El Clásícó”-ra a Bernabéu-stadionban. Az 1976. április 30-án lejátszott bajnoki – előzetesen – nem kecsegtetett túl sok jóval: a Real Madrid listavezető volt (44 pont), míg a Barça a 3. helyen állt (36 ponttal) a 32. fordulót megelőzően. A bajnoki esélyesének a „blancók” számítottak, végül azonban a katalánok örülhettek. A Barça az alábbi felállásban lépett pályára: Pedro Valentin Morá – Corominas (Rifé II), Migueli, De la Cruz, Asensi, ‘Marcial’, Neeskens, ‘Quique’ Costas, Heredia (‘Tente’ Sánchez), Cruyff, Rexach. A Laureano Ruiz irányította csapat 2-0 arányú győzelemmel távozott a Real otthonából, a gólokat Rexach (’15) és Heredia (’64) szerezték. A meccs krónikájához hozzátartozik, hogy az 54. percben Benítót, a Real játékosát kiállította a játékvezető. A győzelemnek köszönhetően a Katalán Óriás feljött a tabella 2. helyére, amit a szezon végén meg is őrzött.
A 33. fordulóban a Real Zaragozát 2-1-re nyerte a csapat, majd a zárómeccsen 1-1-es döntetlent értek el a Sporting Gijón otthonában. Az idényből – csak – két Spanyol Kupa-meccs maradt hátra, az Atlético Madrid ellen: hazai pályán 3-2-re kikapott a Barça a „matracosoktól”, a visszavágón csak 1-1-es döntetlenre futotta az erőből, így nem sikerült a továbbjutás.
Laureano Ruiz összesen 10 meccsen ült a felnőtt csapat padján, a mérlege: négy győzelem, négy döntetlen és két vereség. A bajnokságban hat meccsen 3 győzelem, két döntetlen és egy vereség áll Ruiz neve mellett (66,6%-os mutató).
Öröksége
1972-ben érkezett a Barça Akadémiájára. Hat év alatt forradalmasította az ott uralkodó szemléletet. Elültette a „magot”, ami a ’70-es évek végére szárba szökkent, gyökeret eresztett és máig ható „gyümölcsöt” terem. Ugyan az 1980-as évek közepén, Venables alatt, ez az elv kicsit háttérbe szorult, azóta azonban töretlenül áthatja a Klub szellemét. S az azóta, a La Masíán tanító edzők – Rexach, ‘Quique’ Costas, De la Cruz, Olmo és Artola is ezeket az elveket vallják. S ezen nőtt fel Tito Vilanova is, aki egészen a felnőtt csapat edzői székéig ‘repült’.
Volt azonban példa még az 1980-es évek második felében is, hogy a magasság kérdéskörét, egy-két játékos esetében fontosnak tartották, s figyelembe vették. A tizenéves Pep Guardiolán is végeztek el ilyen vizsgálatot, amiből aztán megállapították, hogy el fogja érni az 1,80 méteres magasságot.
Iván De La Peña – Ruiz – Puyol – Luis Enrique
Apropó, Pep. 1984-ben a Barça kölyökcsapata az Escolapios iskola hasonló korú csapatával játszott. A Barça Juvenil csapata legyőzte a helyi iskola csapatát. A mérkőzés után Laureano Ruiz odament az iskola csapatának edzőjéhez, bizonyos Rocához, hogy érdeklődjön két ifjú felől, akik hasonló szellemben futballoztak, s lőttek két gólt, mint amit a Barça akadémián is tanítanak. Roca azt mondta a Barça mesterének, hogy heti négy napon van edzés, de ilyen megoldásokat ők nem tanítanak, s a fiúk azt nem is nála tanulhatták meg. Laureano Ruiz ekkor a két fiúcskához fordult, s megkérdezte tőlük: hol tanulták ezeket a ‘fogásokat’? A két fiú elmondta, hogy szabadidejükben a ‘régiek’ meccseit nézik újra és újra, s ott látták ezeket a cseleket, passzokat és technikai megoldásokat. Az egyik fiatalembert úgy hívták, hogy: Pep Guardiola.
Summa summarum: Laureano Ruiz volt a nagyapa, aki elültette a magot, Johan Cruyff az apa, aki segítette a növekedését a ‘magnak’, Pep Guardiola pedig az aratás jutalmában részesült. Martí Perarnau szavai hűen tükrözik az elmúlt évtizedek munkáját és eredményeit. S mindez egy CF Dammtól elszenvedett vereséggel kezdődött. Legyünk hálásak Montal i Costának, Laureano Ruiznak és utódainak.
S végül még egy érdekesség, Oriol Torttal kapcsolatban. Az illető úriember volt a La Masía igazgatója közel két évtizeden át, s a 2011-ben felavatott új La Masíát is róla nevezték el. Laureano Ruiz már a Racing Santander utánpótlásáért volt felelős, amikor 1991-ben találkoztak. Hosszasan beszélgettek egymással, s szóba kerültek a kezdetek, az 1970-es évek eseményei is. Tort Ruiz véleményét kérte De la Peñáról, s a Racing mestere azt mondta, hogy nagyon ígéretes fiatal. Majd Iván Helgueráról és Munitis-ről kérdezte Ruiz Tortot, aki elmondta, hogy a két játékos tehetséges, de nem voltak prioritások a klubnál. S még hozzátette, hogy: „Laureano, a tehetség az egyetlen dolog, ami számít”. Ruiz pedig lecsapta a ‘magas labdát’: „Amikor én itt voltam a ’70-es években, kedves Tort, akkor nem így vélekedett, és sokszor ellenem dolgozott”. Oriol Tort kellemetlenül érezte magát, s ennyit mondott: „Igen-igen, emlékszem rá, de ‘El Flaco’ (Cruyff) megváltoztatta a gondolkodásomat a futballról”.
Laureano Ruiz és Oriol Tort (jobb oldalt)
