Lieke Martens: „Ronaldinho a példaképem”

szerző: Somi Gábor
897 megtekintés
A Barcelona tavaly nyáron leigazolt holland klasszisa, Lieke Martens mesélt gyermekkoráról, a példaképéről, a fiúkkal pályán töltött éveiről, a 2017-es Európa-bajnokságról és természetesen a Barcelonáról is a ‘The Players’ Tribune’ internetes oldalnak. 

Vicces dolgok az álmok, nem? Minek álmodunk olyan dolgokról, amelyekről csak álmodozhatunk?

Példának itt van a tavalyi év, ami egy megvalósult álom volt a számomra. Megnyertük Hollandiával az Európa-bajnokságot, engem megválasztottak a torna legjobb játékosának. Majd eztán leigazolt a Barcelona, álmaim csapata. És, ha ez még nem lenne elég, akkor egy repülőn utazhattam Lionel Messivel is.

Eztán pedig a világ jelenlegi legjobb női játékosának választottak.

Néha nehéz ezeket megérteni és felfogni.

De be kell vallanom valamit. Kislányként nem álmodoztam ezekről a sikerekről, meg sem fordult a fejemben az, hogy egyszer Európa-bajnokságot nyerek. Nem tudtam magam elképzelni a holland válogatott játékosaként.

És nem azért mert nem akartam álmodozni. Egyszerűen nem tudtam.

Engedd meg, hogy elmagyarázzam. Egy Bergen nevű kis faluban nőttem fel, Németország határának közelében, néhány ezer lakossal. Abban az időben a holland női futball nem volt még akkora, mint most. Ma a kislányok azt láthatják azt az utat, amely a csúcsra vezethet, van előttük példa. Mi vagyunk azok, akik ezt a lehetőséget képviseljük. Láthatják a gyerekek, hogy el lehet jutni olyan klubokba is, mint az Ajax, a Barcelona, a Manchester City vagy más egyéb nagy klub.

De, amikor én gyerek voltam még nem volt ilyen lehetőség. Csak annyit tudtam, hogy focizni akarok, mindig. Nem voltak női példaképeim, akikre fel tudtam volna nézni, akinek a mozdulatait utánozhattam volna.

Nem is tudtam arról, hogy egyáltalán létezik-e női válogatottja Hollandiának.

Szóval valami másról álmodoztam ezek után. Az Ajaxban szerettem volna játszani, amely a kedvenc csapatom Hollandiában.

De nem a nők között. A férfiak csapatában.

Pontosan tudom, hogy mire gondolsz, mivel a falumban is pontosan ezeket mondták az emberek nekem.

De te egy lány vagy. Nem, ez lehetetlen.

És pontosan tudom, hogy nem volt értelme. Mindaddig, amíg a labda nem került a hónom alá. Mindaddig, amíg nem láttam játszani a Barcelonában a példaképemet: Ronaldinhót.

Az első ehhez kapcsolható emlékem az, amikor az édesanyám elvitt magával, hogy megnézze az idősebbik testvéremet játék közben. Már akkor alig vártam, hogy a pályára lépjek, de erre egészen négy éves koromig várnom kellett. Volt egy kis labdám, amit mindenhova magammal vittem. Az emberek a faluban csak úgy ismertek, mint a kislány, aki mindig a labdájával van elfoglalva.

És amikor azt mondom, hogy mindig, az tényleg azt jelenti. Három óra körül hazaértem az iskolából, a barátaim pedig mentek játszani a babáikkal. Én viszont focizni mentem a testvéremmel és a barátaival. Fiatalabb voltam tőlük, de mindig velük voltam. Csak gyakoroltunk és közben nagyon jót szórakoztunk. Amikor pedig nem volt velem senki, akkor is megvolt a társam, a labdám személyében, aki mindig elkísért engem – azt hiszem, Ő egy különleges társ volt.

A fal.

Ez a futball egyik szépsége, tudtad? Amikor nincsenek a barátaid melletted, akkor mindig találsz egy falat, aki arra az időre a barátoddá válik.

Egész délután vele passzolgattam. Édesanyám volt az, aki mindig kiszólt, hogy vacsora van, mivel minden percemet kinn töltöttem. Azt hiszem a technikai tudásomnak az alapjait itt szereztem meg, mivel mindkét lábamat használtam, használnom kellett.

Jobb, bal, jobb, bal, jobb.

Édesapám pedig gyakran mondta nekem, „Használd többet a bal lábadat, azon kell fejleszteni.

Bal, jobb, bal, bal bal.

Rengeteg dolgot kipróbáltam ekkor. Emlékszel a Belgium elleni mérközésünkre az Európa-bajnokságon, ahol a Cruyff-cselt csináltam? Rengeteget gyakoroltam, hogy tökéletesen sikerüljön. Johan Cruyff hatalmas hős Hollandiában, mindenki számára követendő példa.

De számomra egy nagyobb hős van, Ronaldinho. Imádtam a játékát. Emlékszem régen volt egy sorozat, amit a TV rendszerint leadott, ’Joga Bonito’ volt a címe. Itt rengeteg cselnek a titkát mutatta meg. Nekem pedig több sem kellett, rengeteget néztem a YouTube-on a cseleit és folyamatosan próbáltam lemásolni őket.

A dekázás is nagy kedvencem volt. A rekordom nagyjából száz volt, de mindig többet és többet akartam. Minden nap többet akartam magamtól, kihívásokat kitűzni magam elé. Amelyik csel nem sikerült tegnap, az a mai napon összejöhet.

Első klubomban fiúkkal fociztam. Ez ma már nagyon furcsán hangzik, de nagyon boldog voltam amiatt, hogy egy klub azt akarja, hogy náluk játszak. Tudtam, hogy a lányok nem focizhatnak együtt a fiúkkal, de Bergenben nem volt olyan klub, ahol csak lányok fociztak volna. A falu pedig itt ismert engem, a lány, aki a fiúk között focizott.

Az édesapám volt az edzőm három-négy évig, de nem bánt velem máshogyan, mint bármelyik másik csapattaggal. A csapattársaim tudták, hogy hogyan játszok, tiszteltek engem. Nem úgy az ellenfeleim és néha a szüleik, akik érdekes dolgokat mondtak rólam.

“Ah, egy lány a pályán? Ő nem tud focizni.”

Blah blah blah.

És tudtam, hogy ez így van, a fiúk és lányok különbözőek. Az azonos korosztályomban lévő fiúk sokkal gyorsabbak és erősebbek voltak nálam. Éppen ezért csodálkoztak rajta az ellenfeleim is, ha egy kislány lecselezte őket.

Néhányuknak ez problémát jelentett. Nem tetszett nekik.

De én nagyon boldog voltam, hogy a srácokkal együtt játszhattam. Egészen 16 éves koromig tartott ez. Rengeteget tanultam és ma nem tartanék itt, ha ez nem így történik. Voltak azonban bonyolult dolgok is, az egyik ilyen dolog az volt, amikor nyertünk.

Természetesen a győzelmet a pályán együtt ünnepeltük meg. De a fiúk az öltözőben külön ünnepeltek tőlem. Hiszen nyilvánvalóan én egy másik öltözőben zuhanyoztam és öltöztem át, néha hallottam a falon át, ahogyan énekelnek és örülnek. Én pedig a kis öltözőben egyedül voltam.

Ez volt… Nos, más volt.

De azt hiszem, hogy jó dolog volt ez. Megtanultam küzdeni az álmaimért, még akkor is, ha egyedül voltam. Ez egy olyan képesség, amely rengeteget tud segíteni tinédzser korban. Néha megkérdeztem magamtól, hogy hogyan tovább? Az Ajax férfi csapata? Nem láttam az utamat, egészen addig a bizonyos napig.

Megalakult a 19 év alattiak válogatottja.

Én csak 15 éves voltam. A központ Amszterdam volt, így el kellett hagynom a falumat egy hatalmas városért (nos, nekem hatalmas volt). El kellett hagynom az otthonomat.

Idősebb lányokkal éltem tehát, 18-19 évesekkel. Bár csapattársak voltunk, de a legtöbb dolgot önállóan csináltuk, ezért ezeket magamtól kellett megtanulnom. Olyan dolgokat, mint a főzés vagy a mosás. Természetesen ezeket nem tudtam, akkor még önállóan.

Ilyenkor vettem kezembe a telefonomat és hívtam fel édesanyámat.

A legnehezebb dolog a mosógép működésének megtanulása volt. Felhívtam anyát egyszer, de továbbra sem akart sikerülni. Felhívtam újra. Majd ugyanezt harmadjára is.

„Anya? Mit csináljak most? Mit rontottal el?”

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan ruhám, amelyet kisebb állapotában vettem ki a mosás után, mint volt, vagy, hogy nem főztem olyan ételt, amely ehetetlenre sikeredett. 🙂

Ezeket gyorsan meg kellett tanulnom ahhoz, hogy „túléljem” ezt a nehéz időszakot. Az első igazán kemény időszak Karáncsonykor érkezett el. Amszterdam nem olyan, mint Barcelona, ahol szinte mindig süt a nap. Sötétebb. Én pedig magányos voltam. A falum nagyjából kettő, kettő és fél órára volt Amszterdamtól, ilyenkor hazamentem meglátogatni a családomat. De egy-két nap múlva már jönnöm is kellett vissza a vonattal.

Szerencsém van, hogy ilyen szüleim voltak. Rengeteget köszönhetek nekik. Az édesanyám mindig vigyázott ránk otthon, amíg édesapánk dolgozni volt. Mindent megtett értünk. Bármikor hívhattam, akár hajnali háromkor is, Ő mindig mellettem állt. Ha Amszterdamban egyedül éreztem magamat és hívtam volna őket, akkor eljöttek volna hozzám.

Ha nem hittek volna az álmomban és támogattak volna minden erejükkel, akkor biztos, hogy most nem lennék itt.

Miután Amszterdamba költöztem bizonyos dolgok távol kerültek tőlem. Amikor 15 éves vagy, akkor nehezen dolgozod fel azt, hogy látod a barátaidat, ahogy olyan dolgot csinálnak, amit te is szeretsz és ott lennél velük. A kishúgom nyolc éves volt, amikor el kellett mennem. Jó kapcsolatot ápolunk egymással, de nem láttam, ahogyan felnő. Éppen ezért a kapcsolatunk némileg másabb, de ez normális, hiszen soha nem volt ott vele. Biztos vagyok benne, hogy ezt rengeteg futballista – nők és férfiak egyaránt – megerősítheti.

De áldozatokat kellett hoznom. Én pedig jól tudtam mit akarok, profi játékos akartam lenni. Később volt lehetőségem játszani belga, német és svéd csapatban is. Mígnem 2010-ben játszhattam az U19-s Európa-bajnokságon is, egy évvel később pedig már a felnőtt válogatottban debütálhattam. Három év elteltével pedig már a svéd rendezésű EB-n játszottam a felnőttek között.

Két évvel később pedig kijutottunk a Világbajnokságra – Hollandia történelme során először.

Az áldozatok végül meghozták eredményüket.

Elképesztő emlékeim vannak arról a tornáról, különösen az első meccsünkről, amit Új Zéland ellen játszottunk Edmontonban. Ezen a tornán Kanada volt a házigazda és pont előttünk játszottak ugyanabban a stadionban, rengetegen voltak, több, mint 40,000 szurkoló látogatott ki. Nagyon boldogak voltunk, hiszen kijutottunk először egy ekkora tornára, rengeteg ember előtt játszhatunk, fantasztikus légkörben és hangulatban, mindezt a világ másik felén. Fantasztikus volt.

De természetesen idegesek voltunk.

Végül azonban 1-0-s győzelmet arattunk.

A gólt én szereztem.

Minden részletére emlékszem a gólomnak. A 33. percben történt, látom, ahogyan a labda bemegy a kapuba, a csapattársaim pedig felém rohannak. Nem akartam elhinni.

Nem lehetett volna ennél jobb ez a pillanat.

Végül a nyolcaddöntő jelentette a végállomást, ami debütálásnak nagyszerű eredmény volt. Az időeltolódás miatt a meccsünket európai idő szerint késő este láthatták az emberek. A barátaimat és a családomat azonban ez nem zavarta, fennmaradtak és megnézték a meccset, a legtöbb ember viszont csak másnap nézte meg az összefoglalót. Már ez is remek volt, de össze sem hasonlítható azzal, ami két év múlva történt.

Látod, Hollandiában mindenki követi a női futballt. És talán tudod miért.

A 2013-s Európa-bajnokságon már a csoportkörből kiestünk, de a mostani tornának Hollandia adott otthont. Tudtam, hogy jó csoportba kerültünk, a csapat pedig mentálisan remek állapotban volt. A jó világbajnoki szereplés után több lány került külföldi csapatokhoz. Ezzel pedig még inkább fejlődhettek a játékosaink, hiszen így sokkal nehezebb ellenfelek ellen játszhattak és fejlődhettek ezáltal.

Tehát tudtam, hogy jobbak leszünk. De megnyerni a tornát?

Álmodoztam erről, de.. Nem, ezt nem hiszem el.

Soha nem fogom elfelejteni az első meccsünket, amit Norvégia ellen játszottunk. Mielőtt a busz megérkezett volna a stadionhoz, nem tudtam, hogy milyen légkör fogad minket. Amikor a busz befordult a stadionhoz megláttam a narancs tengert. Elképesztő volt. Narancssárga pólók, narancssárga zászlók, narancssárga sálak. Narancssárga mindenhol. Óriási lökést kaptunk.

Számítottam arra, hogy sokan jönnek. De, hogy ennyien?

Abban a pillanatban egymáshoz fordultunk és ígéretet tettünk egymásnak.

Oké, lányok. Most kimegyünk a pályára és mindent meg fogunk tenni értük, megmutatjuk, hogy mennyire jók vagyunk. De nem csak értük fogunk játszani, hanem mindenkiért, aki támogatott minket.

Minden ott kezdődött el. Az a pillanat elképesztő erőt adott nekünk és ezt az érzést soha nem veszítettük el. Minden meccsünk előtt láthattunk, ahogyan narancssárgává vált minden. Rengeteget jelentett ez nekünk.

A csoportunk élén végeztünk és bejutottunk a döntőbe is. Természetesen voltak szerencsés momentumaink, de a szerencsét ki kell érdemelni. Mindenki remek formában volt, jól éreztük magunkat. Az összhang fantasztikus volt, mindenki segítette a másikat, mindenki tudta a szerepét, az első számú cseretámadótól egészen a harmadikszámú kapusig. Minél előrébb jutottunk a tornán úgy kerültünk egyre közelebb egymáshoz.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztük, verhetetlenek vagyunk.

És, mint kiderült, sikerült.

Megvertük Dániát a döntőben. Ez volt az első trófea, amit sikerült hazavinnünk.

De egy pillanat különlegesebb volt a számomra a többinél. Az ünneplés alatt, ahogyan adták át az érmeket, megláttam a családomat. Jól tudták, hogy mennyit tettem azért, hogy egyszer eljuthassak ide. Én pedig tudtam, hogy ők mennyit tettek értem, bíztak bennem, segítettek és bátorítottak, segítettek követni az álmomat.

Akkor elkezdtem sírni, persze, hiszen sikerült.

Ahogyan ők is.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer megtörténik velem ez.

A barátaim is elkísértek engem. Velük megosztani ezt a sikert, elképesztő dolog volt. Néhányuk adott egy fényképalbumot, amely azokat a képeket rejtette, amik rólam készültek a torna alatt, minden benne volt. Megmutatta, hogyan követtek engem a torna alatt, mint rajongó és, mint barát.

Azt mondták, „A tornádnak vége, ahogyan a miénknek is.”

Az életem ezután fenekestül felfordult. Az Európa-bajnokság és Európa legjobb játékosának választottak. Leigazolt a Barcelona, az a klub, ahol Ronaldinho korábban játszott, magamra ölthettem azt a mezt, amelyet korábban kiskoromban viseltem. Szeptemberben pedig a FIFA beválogatott a világ három legjobb játékosa közé.

Amikor megláttam, hogy rajta vagyok a hármas listán, egyszerűen megőrültem. Miután pedig meghallottam, hogy az ügynököm mit mondott, csak még inkább megőrültem. Így szólt, „Nos, azt hiszem te és Messi együtt fogtok utazni.”

Én pedig csak ennyit kérdeztem vissza, „Te most viccelsz?”

Soha nem fogok elfelejteni azt a napot. Egy repülőn utaztam Lionel Messivel, aki nagyon rendes volt, még akkor is, ha a spanyolom nem volt éppen a legjobb, akkor. (Folyamatosan órákra járok és fokozatosan fejlődök.) Miután megnyertem a díjat gratuált nekem… az egész csak még szürreálisabbnak tűnt. Szintén nagyszerű volt, hogy a barátom és a szüleim is velem tudtak jönni és láttak mindent. Így ők is elmondhatják magukról, hogy egy repülőn utaztak Messivel.

Tudom, hogy az emberek összehasonlítanak vele. Nagy megtiszteltetés számomra, de Ő egy hős számomra. Elképesztő mennyire gyors az egy az egy elleni szituációkban. De néha egy az öt ellen is hasonló.

Mindig próbálok tanulni tőle. Ha a Barça játszik, mindig tanulmányozom a játékát. Különösen a labdanélküli mozgását, elképesztő, ahogyan üres területeket képes teremteni, emellett látni azt, mit tesz, mielőtt megkapja a labdát. Hasonló a játékunk: ha cselezni kezdünk, akkor nehezen tudnak megállítani minket. De Ő sokkal jobb. Őrülten jó.

Hatalmas elismerés számomra, hogy a világ legjobb női játékosának választottak meg. De nézzük meg Messit és Cristiano Ronaldót, ők mindig a legjobbak akarnak lenni, egyszerűen más szinten vannak, mint a többiek.

A magánéletem is teljesen megváltozott az Európa-bajnokság óta. Őrült dolgok történnek velem, amikor sétálok az utcán az emberek felismernek. Lehetek Barcelonában vagy Hollandiában, az emberek megállítanak egy képre. De, ami a leginkább jól esik, az az, amennyire pozitívan beszélnek a holland női futballról.

Emlékszem, ahogyan azok ellen az emberek ellen küzdöttem, akik szerint a női futball nem ér semmit. Természetes, hogy soha nem lesz annyira jó, mint a férfi. Soha nem leszünk annyira gyorsak és erősek, mint ők. A meccseink nem lesznek így értelemszerűen ugyanannyira gyorsak. De a technikai szintünk hasonló. És hiszem, ha a férfi futball képes lázba hozni az embereket és motivációként szolgálni a számukra, akkor a női futball is lehet ilyen.

Az Európa-bajnokság rengeteg dolgot megváltoztatott idehaza. Két éve az emberek alig követték a meccseket. Most pedig az emberek otthon maradnak és megnézik őket.

Ma minden kislány tudja, hogy Hollandiának van női válogatottja.

Hősöknek érezzük magunkat. Olyan embereknek, akikre képesek felnézni a gyerekek. Olyan embereknek, akik inspirálhatják őket. Elhihetik, hogy egy napon ők is képesek lesznek Hollandiával Európa-bajnokságot nyerni és eljutni a Barcelonába is.

Régen azt mondtam, „Szeretnék olyan lenni, mint Ronaldinho.”

Ma azt mondják a gyerekek, „Szeretnék olyan lenni, mint Vivianne Miedema.”

“Vagy Daniëlle van de Donk.”

“Vagy Lieke Martens.”

És ez nagyszerű.

You may also like

Írj kommentet