Lluís Miró – kapuból a kispadra

Lluís Miró a Barça történelmének azon alakjai közé tartozik, aki nemcsak játékosként, de vezetőedzőként is szolgálta szeretett klubját. Ő is azon emberek közé tartozik, akinek játékos-pályafutása sikeresebb, eseménydúsabb volt, mint az edzői karrierje. Azonban ebben semmi meglepő nincs, hiszen – sok esetben – könnyebb megfelelni az edzői utasításoknak, mint egy csapat szakmai munkáját irányítani, „parancsokat” osztogatni. Egy dolog azonban biztos: Lluís Miró játékosként és edzőként is maximalista volt, nem engedett elveiből, elképzeléseiből egy jottányit sem. Ez tette szeretve nem kedvelt trénerré, akit azonban minden időszakban tisztelet övezett a Klub háza táján.

Lluís Miró Doñate – az arisztokratikus megjelenésű edző

Manapság, amikor az edzőkkel szemben nem túl nagy a türelem, mindennaposak a szezon közben történő edzőváltások. A Barça történetében ilyesmire nagyon sokáig nem volt nagyon példa, csupán Romá Forns, Ramón Guzmán, Enrique Fernández vagy épp Doménec Balmanya esetében. Az 1960-as évtized azonban ebben – is – újdonságot hozott a Klub életében. 1960. április végén menesztették Herrerát, az őt követő Enric Rabassa alig két hónapot ült a padon. Ezután érkezett a szerb Ljubiša Broćić, akit 1961. január közepén váltott Orizaola. A kantábriai mesternek 1961. júniusban köszönték meg a munkáját, s az új elnök – Enríc Llaudet – választása esett történetünk főhősére, a kiváló katalán szakemberre, a csapat korábbi kapusára.

A Llaudet vezette új Junta Directíva anyagi megfontolásokból, és a szurkolói kedélyek lecsillapítása okán nézett egy katalán edzőjelölt után, aki ráadásként a Klub alkalmazottja is volt korábban. Lluís Miró Doñate 1913. március 3-án született Barcelonában, ahol a labdarúgó-pályafutását is elkezdte, mint hálóőr. Első állomáshelye az Esportíva Unió de Sants volt, amelyet 1930 és 1933 között szolgált, majd a Cartagena együttese következett. Ezt követően katonai szolgálatát teljesítette Marina városában, és 1935-ben lett a Real Murcia kapuvédője. 1936-ban a polgárháború miatt pályafutása megakad, majd csak 1939-ben folytatódhat. S ekkor nézi ki magának az FC Barcelona szakvezetése, hiszen a csapat kapus nélkül maradt, mivel Ramón Llorens 1938-ban visszavonult. Azonban Miró a Murcia igazolt játékosa, így csak átigazolási díj fejében válthat klubot, s a Barça – hosszas alkudozások után – 3500 pezetáért meg is vásárolja Miró játékjogát.

Játékosként

Lluís Miró, akiről úgy vélekedtek, hogy „Ricardo Zamora és Plattkó Ferenc méltó utóda lehet a kapuban, főleg mivel hozzájuk hasonlóan meglehetősen zömök és robosztus felépítésű”, eleinte csupán második számú portás volt, Joan Josep Nogués Portalatín mögött. Az 1939/40-es idényben 11-szer lépett pályára, majd a következő idénytől válik a csapat első számú hálóőrévé. Érdekesség, hogy 1942. február 1-től Juan Josep Nogués lett a csapat edzője, miután Ramón Guzmánt menesztette a vezetés. Lluís Miró 1939 és 1943 között 49 bajnokin védte a Barça kapuját, s egy Copa Generalísimo megnyeréséhez segítette hozzá a katalánokat (1941/42). Az 1942. június 21-i kupadöntőben az Athletic Bilbao volt az ellenfél, s 4-3 arányban nyert a csapat. A Barça a következő felállásban lépett pályára: Miró – Zabala, Benito, Josep Raich, Roselénch, Llaçer, Ramón Sospedra, Josep Escolá, Mariano Martín, Doménec Balmanya, Josep Bravo. A katalánok góljait Escolá és Martín (2-2) szerezték. Játékos-pályafutásának, s egyben a Barça történetének a legfájdalmasabb mérkőzésén is ő állt a kapuban: a „chamartíni botrány” néven elhíresült Real Madrid-FC Barcelona kupameccsről (11-1) van szó, amely a fasiszta-falangista rezsim egyik legaljasabb húzása volt. Ez volt az utolsó fellépése a Klub színeiben: 1943. június 13-án, 30 éves korában befejezte az aktív pályafutását. ebben nagy szerepe volt megromlott egészségi állapotának: a sok edzés, meccsek miatt számtalan kisebb sérülés érte, emiatt sokszor szorult orvosi kezelésre, s nem egyszer előfordult, hogy novocain-injekciókkal tudott csak pályára lépni.

A kortársak szemében Lluís Miró maga volt az elegancia, a határozott, arisztokratikus kiállású sportember, aki „mindig elegáns, udvarias és úrias” volt. Úgy is hívták, hogy “Señor Duque de Miró”, azaz „Miró Herceg Úr”. Ugyanakkor egy kis viccelődésért, játékostársai ugratásáért nem ment a „szomszédba”: számtalan anekdota született arról, hogyan viccelte meg társait egy-egy idegenbeli mérkőzés előtt és után a szállodában. A pályán viszont könyörületlen volt: bár alig volt 1,70 m magas, fizikai képességei, emelkedése és ruganyossága a kor egyik legjobb kapusává emelte. Tökéletes összhangban működött a védelemmel, egyike volt azon kapuvédőknek, akik hangos szóval, szinte egész meccsen irányította a védők mozgását. Tökéletesen együtt élt a játékkal, s a középpályán Manuel Roselénch Bellón volt a „meghosszabbított” keze; ők ketten voltak az 1941-43 közötti csapatnak a vezéregyéniségei.

Edzőként

A kapuskesztyű „leadása ” után – egy rövid szünetet tartva – visszatért a zöld gyepre, ezúttal azonban az oldalvonal mellé, azaz: edzőnek állt. A szakmai munkát Katalóniában kezdte, kisebb csapatoknál. 1949-52 között a Terrassa FC vezetőedzője volt, majd az 1952/53-as szezont a CE Sabadell együttesénél töltötte. Innen vezetett az útja 1953 nyarán a Real Valladolid kispadjára, amelyen három idényen keresztül ült. Ezek az évek kellő tapasztalattal vértezték fel, így a Primera Divisiónban is felfigyeltek a munkásságára. Ennek köszönhetően 1956 nyarán a Valencia szerződtette a szakmai munka irányítására, ahol két idényt töltött el, majd 1959-61 között következett a Sevilla FC. A Sevillában a keze alatt dolgozott Jesús María Pereda, Szalay Tibor, míg a Valenciában a kiváló kapus, José Manuel Pesudo is – ők mindannyian a Barça játékosai lesznek a ’60-as évek elején.

1961. júniusban aztán, mint már említettem, Enríc Llaudet őt szemeli ki a szakmai munka irányítására a Barçánál. Nehéz időpontban vette át az edzői posztot, hiszen a korábbi sikerek fő résztvevői közül voltak, akik eligazoltak, voltak, akik pedig befejezték a pályafutásukat. Ezért az eredményesség megtartása mellett, csapatépítésre is komoly hangsúlyt kellett fektetni. 1961 nyarán érkezett a klubhoz a Sevillától Jesús María „Chus” Pereda, a magyar nemzetiségű Szalay Tibor, ugyancsak az andalúz klubból; a Real Valladolidtól José Antonio Zaldúa, a Racing Santandertől Pedro Zaballa, a Real Zaragozától Julio César Benítez, a Valenciától Pesudo, a Celta középpályása Antonio País, ill. a Kanári-szigetekről Vicente González Sosa. Jól látható: egy nyár alatt szinte teljesen kicserélődött a csapat, ami jelentősen megnehezítette Miró dolgát.

Az 1961/62-es kerete így nézett ki a Barçának: Pesudo, Sadurní, Celdrán (kapusok), Benítez, Garay, Grácia, Rodri, Foncho, Olivella, Vergés, Joan Segarra, Enríc Gensana, Pais, Marañón, ‘Chus’ Pereda, Zaballa, Kocsis, Eulogio Martínez, Evaristo, Vicente, Rifé I, Szalay, Zaldúa és Ramón Villaverde.

A hivatalos bemutatására 1961. június 11-én, vasárnap került sor. Kezdődhetett a munka, a felkészülés, a csapatépítés. A Barça második csapatának számító Condal CD-t visszaléptették a Segunda Divisióntól, mivel anyagilag nem bírták vállalni a másodosztály küzdelmeit – így a harmadosztályban folytatták a küzdelmet. 1961. júliusban a Barça latin-amerikai „haknira” ment, hogy némi bevételhez jusson a Klub. A bemutató meccsekkel igyekezett a Klub újabb bevételekre szert tenni.

A Camp Nou-ban a szakmai munka, a felkészülés augusztus 1-én 10:00 órakor kezdődött. Llaudet bemutatta az újságíróknak a csapat új szerzeményeit, kivéve Pedro Zaballát, aki ekkor katonai szolgálatát töltötte a messze Afrikában, Sidi Ifniben (Spanyol-Marokkó). Llaudet beszélt arról, hogy „az átalakítás nagyon széles körű”, ezért türelmesnek kell lenni a csapattal.

Ezt követően Lluís Miró vette át a szót, aki azzal kezdte beszédét, hogy a vezetőségtől teljesen szabad kezet kapott, nem fognak beavatkozni a munkába a Junta tagjai. „A munkát, a felkészülést megkezdtük, jól haladunk, de senki ne remélje, hogy hamar gyümölcsözni fog a megkezdett munka. Jelenleg az alapok lerakásánál tartunk, a tető még odébb van. Türelmet kérek mindenkitől, hogy a munkát eredményességbe tudjuk konvertálni”. A szurkolóktól is türelmet és megértést kért. „Aki a lelátóról fütyül, azt nem tartjuk igazi barcelonistának” – zárta mondandóját a frissen kinevezett tréner.

A felkészülési meccsek sorát idegenben, a Nizza vendégeként kezdte meg az újjáalakuló Barça. Az 1961. augusztus 22-i mérkőzés pozitív eredménnyel zárult a csapat és a szurkolók számára is, ugyanis a francia Riviéra gyöngyszemének csapatát 2-0 arányban győzte le a Katalán Óriás. Ezen a meccsen így lépett pályára a csapat: Ramallets (Pesudo) – Foncho, Rodri, Grácia, Segarra (Vergés), Gensana, Eulogio Martinez, Kocsis (Villaverde), Evaristo, Benítez (Garay), Szalay Tibor. A gólokat Evaristo és Kocsis szerezték. A felkészülés folytatásaként a klub eleget tett a Cádíz felkérésének, s részt vett a csapat felkészülési tornáján, a Ramón de Carranza-kupán. Két mérkőzést játszott itt a Barça, az elődöntőben az argentin River Plate gárdáját verték 2-0 arányban (Eulogio Martínez és Kocsis góljaival), a döntőben pedig következett az uruguayi Peñarol de Montevideo gárdája, amit – ugyancsak – 2-0-val intéztek el a katalánok, Kocsis Sándor duplájának köszönhetően. A bajnokság kezdete előtt még egy barátságos meccs várt Pesudóra és társaira, a francia Stade de Reims együttese (1961. 08. 30.). Ez valójában Kubala László búcsúmeccse volt, amely történelmi jelentőséggel is bírt. Az első félidőben a következőképpen nézett ki a „Barça” támadósora: Di Stéfano – Kubala – Puskás. Igen, jól látjátok: Kubala búcsúfellépésén, egy félidő erejéig Puskás és Di Stéfano is magára öltötte a gránátvörös-kék mezt. Az I. félidőben így állt fel a Blaugrana: Ramallets – Foncho, Rodri, Grácia, Segarra, Benítez, Szalay Miklós, Kubala, Di Stéfano, Puskas, Zaldúa. A második félidőben pedig ekképp: Sadurni – Olivella, Garay, Grácia, Vergés, Benítez, Szalay, Kocsis, Zaldúa, Villaverde, Beitia. A Barça góljait Di Stéfano (2), Benítez és Martin Vergés szerezték.

A bajnokságot hazai pályán kezdte a csapat 1961. szeptember 3-án: a Camp Nou-ban a Sevilla volt a katalánok ellenfele, és 3-2 arányú győzelemmel nyitott a Miró-gárda. A gólokat Kocsis Sándor (2) és Evaristo szerezték. A felálláson még nem igazán érződött az „új korszak”, hiszen Pesudo, Benítez és Zaldúa képviselték az „újakat”. A 2. fordulóban a Real Sociedad vendégeként lépett fel a Barça, ami 2-1-es vereséggel zárult számukra, majd újabb idegenbeli bajnoki következett a Tenerife vendégeként. Ezt a meccset 3-1-re nyerte a Katalán Óriás Evaristo duplájával és Kocsis találatával. Pihenésre azonban nem volt idő, szeptember 20-án a Vásárvárosok Kupája keretében Berlinbe utazott a csapat, hogy a német főváros csapatával megmérkőzzön: az eredmény 1-0 arányú vereség lett. A bajnokság következő két fordulójában két történelmi párharcot vívott a csapat: előbb hazai pályán a Bilbao ellen, majd idegenben a Real Madriddal. Az Athletic gárdáját 4-2 arányban sikerült legyőzni, Evaristo triplájának és Villaverde találatának köszönhetően. A madridi „klasszikuson” azonban (1961. 09. 30.) nem sok babér termett a Katalán Óriásnak, amely a következő felállásban lépett pályára: Pesudo – Foncho, Gensana, Grácia, Pais, Garay, Zaballa, Zaldúa, Eulogio Martínez, Villaverde, ‘Chus’ Pereda. Itt azonban már jól láthatóan az újonnan igazolt játékosok is komoly szerepet kaptak, mégse tudtak mit kezdeni a Di Stéfano-Puskás-Gento csatársorral – 2-0 arányú vereség lett a vége. A Real góljait Puskás és Del Sol szerezték. Érdekessége a mérkőzés dátumának, hogy – szinte – napra pontosan 25 évvel korábban fogalmazta meg Franco a „Kiáltványát”, ami a polgárháború kitöréséhez vezetett.

A vereséggel már négypontos hátrányban volt a csapat a Real Madriddal szemben, ami megint csak nem sok jót sejtetett a szezont illetően. Pihenésre azonban nem volt idő, mert következett a Berlin elleni VVK-visszavágó mérkőzés, amelyen 3-0-ra nyert a Blaugrana (Evaristo /2/ és Zaldúa góljaival). A mérkőzésnek azonban volt egy „áldozata” is, mivel Zaldúa megsérült, így hosszabb időre kiesett a játékból. A csapat háza táján nem volt valami jó a hangulat, amit tetézett a Zaragoza ellen hazai pályán elért 1-1-es döntetlen is.

Alig múlt el hat forduló a bajnokságból, a csapat máris komoly hátrányba került a fővárosi riválisával szemben. Miró feje felett gyülekezni kezdtek a „sötét fellegek”. A Real Oviedo legyőzése azonban még így is könnyen sikerült idegenben, Villaverde és Jesús Garay góljaival. A 8. etapban a Real Betis csapatát fogadta a katalán egylet, s meggyőző, 6-1-es sikert ért el: Villaverde /3/, Evaristo /2/ és Kocsis voltak a gólszerzők. A zsinórban megnyert két bajnoki után, megint egy „pofon” érkezett – ezúttal Pamplonában, ahol az Osasuna 3-1-re legyőzte a katalánokat. Miró képtelen volt a csapat formáját állandósítani, nem találta a győzelemhez vezető utat, s ennek következtében a szurkolók egyre többször tüntettek ellene a bajnokikon. A 10. fordulóban a városi derbire került sor a Camp Nou-ban, amit 2-0-ra nyert meg a csapat Benítez és Vergés találatainak köszönhetően. A kedélyek egy „pillanatra” lecsillapodtak, mígnem a Mallorcán elszenvedett 3-1-es ‘zakó’ után újfent felerősödtek. Lluís Miró körül egyre „sűrűbb” lett a levegő, rendesen inogni kezdett a pad alatta. A 12. fordulóban az Atlético Madrid látogatott a Camp Nou-ba, s a meccs előtt már rendesen lengtek a fehér zsebkendők a lelátókon. Ennek ellenére a csapat magabiztos, 5-1 arányú győzelmet aratott: a gólokat Evaristo /3/, Perda és Zaldúa szerezték. Ezt követően kéthetes szünet következett, világbajnoki selejtező-mérkőzések miatt. A bajnoki harc 1961. november 19-én folytatódott, és Lluís Miró számára ekkor fejeződött be: a Valencia otthonában 6-2-es vereséget szenvedtek a katalánok, így Miró helyzete tarthatatlanná vált. A 13. fordulót követően a csapat a bajnoki tabella 4. helyén állt, kilenc ponttal lemaradva a listavezető Real Madrid mögött. A szurkolók türelme elfogyott, de a klubvezetésé is.

A meccs után Lluís Miró így nyilatkozott: „A Valencia szenzációsan játszott, mi viszont kishitűen. Nem ezt a játékot vártam a játékosaimtól. Nem vártam vereséget, főleg nem az Atlético elleni 5-1-es siker után. Ezen a délutánon körülményesek voltunk, ötlettelenek, míg a Valencia gyorsan és nagy kedvvel játszott. Nem értem, hogyan tudtunk ilyen rosszul játszani…ami egy hete ragyogóan működött, ma nem ment. Vannak játékosok, akik számára szimpatikus vagyok, de vannak olyanok, akik szerint nyers a modorom” – fejezte be sokat sejtetően gondolatait a katalán mester.

Lluís Miró sorsa egy hajszálon függött, amikor Llaudet november 22-re 17 órai kezdettel elnökségi ülést hívott össze. Másnap, az „El Mundo” arról számolt be, miszerint ezen az ülésen Miró lemondott a vezetőedzői posztról. A hír futótűzként terjedt, amire Lluís Miró először nem reagált, az újságírói kérdésekre nem válaszolt. November 24-én, pénteken azonban a katalán sportnapilap tényként közli az eseményeket: „Lluís Miró már nem a Barça edzője. Az ideiglenes edző Kubala László lesz, amíg végleges döntés nem születik.”

Ezt követően az FC Barcelona hivatalos kommünikét adott ki, ami a következőket tartalmazta:

1. a Klub elnöksége elfogadja Lluís Miró lemondását az edzői posztról.
2. Ideiglenes jelleggel Kubala Lászlót nevezik ki vezetőedzőnek.
3. A Klub fenntartja magának a jogot, hogy azon játékosokat megbüntesse, akik az elmúlt mérkőzésen nem megfelelő teljesítményt nyújtottak.

Ezzel Lluís Miró munkája véget ért az FC Barcelona kötelékében. Enríc Llaudet megköszönte Miró munkáját, s további sportsikereket kívánt neki. Lluís Miró ezt követően még három helyen vállalt edzői feladatokat: az Olympique Marseille (1962-63), az AS Roma (1964-65) és a CD Málagánál (1965-66).

A Málagától távozva felhagyott az edzősködéssel, és 1967-1970 között a „Katalán Edzők Kollégiumának” (Colegio Catalán de Entrenadores) elnöke lett, majd a privát szférában helyezkedett el. Egykori játékostársával, a korábbi edzőkollégájával, Doménec Balmanyával karöltve egy Eixample-negyedben található barcelonai szálloda tulajdonosa lett, s ezt igazgatta élete végéig. 1991. szeptember 15-én hunyt el Katalónia fővárosában.

Grácies, Lluís Miró!