Louis van Gaal – a II. felvonás

Közzétette: Blaugrana.hu

A holland szakember egyike azon Barça-edzőknek, akik másodszor is visszatértek egykori „tettük” színhelyére. Így volt ez Michels, Kubala László, vagy éppen Helenio Herrera esetében is. S amint a történelmi múlt mutatta van Gaalnak, a visszatérés sok esetben kemény buktatókat tartogatott a nagy nevű edzők számára, s rendszerint sikertelenséggel, eredménytelenséggel párosultak. Ennek ellenére a klubvezetés úgy döntött 2002 késő tavaszán, hogy a két eredménytelen, sok esetben kilátástalan játékot hozó szezon után, visszahívja az 1997 és 2000 közötti sikerek letéteményesét, a karakán hollandust. Amint azonban az események megmutatták, ez egy elhibázott döntés volt Joan Gasparték részéről. A döntésükbe nem csupán a holland edző bukott bele, hanem maguk a vezetők is. Mégis: mi vezetett el idáig? Mi történt abban a pár hónapban, amikor van Gaal második alkalommal ült a Katalán Óriás kispadján? Milyen okok vezettek el a bukáshoz? Vajon elkerülhető lett volna a Klub legújabbkori történelmének egyik legmélyebb válsága?

2002. május 17-ét írták akkor. A Camp Nou-ban mindent előkészítettek, hogy bemutassák a csapat régi-új edzőjét. A klubvezetés a Serra Ferrer- és a Rexach-féle sikertelen idények után a nem is oly régen kipróbált receptben, ill. „szakácsban” látta a visszatérés vezérét. Joan Gaspart, aki Josep Lluís Nunez elnök népszerűségének „farvizén” emelkedett az FC Barcelona elnöki székébe nagyon jól tudta: a labdarúgó-csapat sikertelenségeit nem sokáig fogják tétlenül nézni a sociók, és a szurkolók sem. Louis van Gaal 2000-es menesztése után előbb az utánpótlásért felelős szakember, Llorenç Serra Ferrer került a vezetőedzői székbe, majd a 2001/02-es szezonban Carles Rexach, a korábbi legenda lett kinevezve a szakmai munka irányítójának.

Azonban, hiába kiváló szakember mindkét úriember, a felnőtt csapat eredményességéhez „kevésnek” bizonyultak. Egy-két forduló erejéig sikeresek tudtak lenni, de hosszú távon elmaradtak az eredmények. 200/01-ben a bajnokságban éppen, hogy csak a negyedik helyre tudtak odaérni – ki ne emlékezne a Valencia elleni hazai 3-2-es győzelemre, amit Rivaldo fantasztikus lövésének köszönhettünk? A Bajnokok Ligájában is korán elvéreztek, a csoportkörből való továbbjutás sem sikerült. A 2001/02-es szezont ugyancsak a tabella negyedik helyén zárta a Blaugrana, messze elmaradva a bajnoki címet megszerző Valencia mögött, de a BL-ben legalább az elődöntőig jutottak Rivaldóék; igaz, ott a Real Madrid ejtette ki a Barçát, ami tovább tetézte a bajokat a katalánok háza táján. Két sikertelen szezon után újabb eredménytelenséget nem vállalhatott be a Gaspart-elnökség, ezért 19-re lapot húztak, s visszahívták a vezetőedzői székbe Louis van Gaalt.

2002. május 17-nél tartunk tehát. Nemzetközi sajtókonferencia keretében mutatják be az FC Barcelona régi-új edzőjét, van Gaalt. Folyik a tréner beszéde, újságírók garmadája jegyzetel serényen. De mintha mindenki érezné, itt valami van a levegőben, s már a kezdet rosszul indul. A sajtótájékoztató kellős közepén nyílik az ajtó, egy klubalkalmazott lépked a pulpitus felé, az elnökhöz lép, s valamit síg a fülébe. Pár másodperc múlva csak azt lehet látni, hogy Joan Gaspart arca elkomorul, az ajkai lebiggyednek, s magához ragadja a mikrofont. Remegő ajkakkal próbál szóhoz, ill. levegőhöz jutni, s közölni a fájdalmas hírt. Hosszan tartó, súlyos betegség után az égi futballpályákra költözött Kubala László. A terem elcsendesült, a jelenlévők szeme könnybe lábadt, majd felállva tisztelegtek „Laszi” emléke előtt. Louis van Gaal bemutatása céljából összehívott sajtókonferenciának vége szakadt. Minden kezdet nehéz, de ez sorsszerűnek is tekinthető – a későbbi események szemszögéből nézve.

A KERET A 2002/2003-AS SZEZONBAN

Louis van Gaal érkezésével a csapatnál komoly személyi változások nem következtek be. A holland szakember kérésére érkezett 2002 nyarán a többszörös spanyol válogatott középpályás, Gaizka Mendieta. A Valenciából érkező játékos igazán rutinos, több helyen is bevethető játékosnak számított, akitől a keret erősítését, a középpálya stabilitását várták el. Ugyancsak a középpályára, de már a védekező feladatkörbe lett leigazolva Juan Román Riquelme, aki ekkor 24 esztendős volt már, és jelentős tapasztalattal bírt. Az ő személye is a keret mélységét volt hívatott erősíteni, annál is inkább, mert komoly összeget fizettek ki érte a Barça vezetői. A védelem megerősödésének céljával érkezett az ugyancsak argentin, Juan Pablo Sorín is. Negyedik új igazolás egy kapus volt: a német Robert Enke a Borussia Mönchengladbach csapatától érkezett 25 évesen.

Kapusok: Roberto Oscár Bonano (kapus, 24/0), Victor Valdés (14/0), Robert Enke (1/0);
Hátvédek: Frank de Boer (35/0), Carles Puyol (32/0), Michael Reiziger (21/0), Oleguer Presas Renom (3/0), Juan Pablo Sorín (15/1), Fernando Navarro Corbacho (13/1), Philippe Christanval (5/0);
Középpályások: Philip Cocu (29/3), Gaizka Mendieta (33/4), Xavi Hernández (29/2), ‘Gabri’ García de la Torre (27/0), Thiago Motta (21/3), Andrés Iniesta (6/0), Patrik Andersson (3/0), Juan Román Riquelme (30/3), Gerard López (21/0), Fábio Rochemback (21/1);
Csatárok: Patrick Kluivert (36/16), Javier Saviola (36/13), Marc Overmars (26/6), Luis Enrique Martínez (18/8), ‘Dani’ Garcia (8/0), Geovanni Deiberson (5/0).
Edző: Louis van Gaal.

A kereten, ha végigtekintünk, azt kell megállapítani, hogy egy kellő mélységű, tapasztalt és ifjú titánok keverékéből álló alakulat, amely alkalmas arra, hogy a Blaugranát győzelemre vigye, és trófeákat nyerjen a Klub számára. Minden poszton legalább 2-3 klasszissal rendelkezett van Gaal, s így nem csupán ő, hanem a szurkolók is méltán reménykedhettek a sikerek visszatérésében, amelyről 2000 nyarától kénytelen-kelletlen le kellett mondaniuk. A védelemből a tapasztalt de Boer vagy Reiziger, de a szárnyait bontogató Puyol is befért volna a világ bármelyik nagy klubjába, de így volt ez a középpályáról Cocu, Mendieta vagy éppen a borsos áron érkező Riquelme esetében is. S akkor a fiatal, saját nevelésű reménységekről – Xaviról és Iniestáról – még nem is beszéltünk. A csatársorból akár Kluivert, akár a szélvészgyors Overmars, vagy a törpe „gólerőmű” Saviola – mind-mind világklasszis játékosok.

Ugyanakkor egy, a korábbi idényeket meghatározó, a 2002-es világbajnokságról aranyéremmel visszatérő gólfelelőst mindannyian hiányolhatunk. Igen, ő Rivaldo. Vítor Borba Ferreira. A gólvágó, akinek 2001. májusi találatát a Valencia ellen, a mai napig ismétlik. A brazil zseni azonban nem fért bele Louis van Gaal terveibe. Már 1997-ben, amikor érkezett, akkor se a holland szakember kívánalma volt, csak valamiképpen el kellett fedni Ronaldo eladását az Internek. Rivaldo, aki akkoriban a Deportivo La Coruna gólfelelőse volt, még akkor került képbe, amikor Robson volt az edző. De Robson ment, ő jött – s van Gaallal folyamatos csatározást folytatott. A hollandus elképzeléseibe nem fért bele a gólveszélyes „szambatáncos”, akiben nem a taktikai elképzelésének hithű támogatóját, ill. végrehajtóját látta, hanem egy zsenit, aki a pályán önálló életet él, aki saját magát valósítja meg. Ez még akár igaz is lehetett, de mindezt a csapat érdekében tette. Számtalan esetben kápráztatta el a Camp Nou közönségét, vált kedvenccé, sokak által imádott játékossá.

De van Gaal számára felesleg volt a pályán, akinek így se, úgy se adott volna túl sok lehetőséget, azért 2002-es visszatérésének első mozzanata volt, hogy ajtót mutasson a brazil világbajnoknak. Rivaldo és közte komoly „polgárháború” tört ki 2002 nyarán, ami nemcsak az öltöző falain belül folyt, hanem nyilvánosan, a szurkolók színe előtt is. Egyik fél sem rejtette véka alá a maga véleményét, de nem lehetett kérdéses, hogy melyik fél húzza a rövidebbet. Egy ilyen „párharcból” ritkán kerül ki győztesen a játékos. Most sem így lett: Rivaldo az AC Milanba igazolt. Nem előrehaladva a történetben, kijelenthető: van Gaal a csatát megnyerte, a háborút azonban elvesztette. Mert nem egy „átlagkatonáról” kellett lemondania, hanem a csapat egyik meghatározó zsenijéről, aki bármikor képes volt meccseket megfordítani, váratlant húzni, akit az ellenfelek rettegtek.

Egy másik aspektusa a 25 fős keretnek, hogy abban az idegenlégiósok száma meghaladja hazaiak és a saját nevelésű játékosok számarányát. A keretben a 7 katalán és 3 spanyol játékos mellett öt holland, 4 argentin, 3 brazil és 1-1-1 német, francia ill, svéd futballista is szerepelt. Az ilyen arány sosem lehet „egészséges” egy csapat szempontjából, hiszen kevesebben vannak azon játékosok, akik érzelmileg is magukénak tekintik a Katalán Óriás helyzetét, sikereit, a szurkolóik lélektanát. S ez nem üres frázispuffogtatás a részemről, ennek igenis nagy szerepe van, főleg az FC Barcelona esetében. Kivételt képez a holland Cocu, aki a szezon során a csapatkapitányi tisztséget is megkapta: ő igazi példakép, vezéregyéniség volt a pályán, s azon kívül is. Ebbe a sorba állítható még Kluivert is, aki rendszerint gólokkal hálálta meg az edző bizalmát, és a szurkolók szeretetét. Az argentin „enklávé” azonban nem igazán tudott beilleszkedni a Klub atmoszférájába, nem véletlen, hogy Sorín és Riquelme minimális időt töltöttek el a csapatnál, és Saviola sem tudott maradandót alkotni. Pedig egyikük sem tekinthető rossz vagy közepes játékosnak, de a gránátvörös-kék mezben nem sikerült nekik semmi.

VESSZŐFUTÁS, BUKÁS, TRAGIKOMÉDIA

Már a felkészülés időszakában sem ment minden tökéletesen, már ekkor akadozott a gépezet, de ennek – ekkor – nem tulajdonítottak különösebb fontosságot, hiszen ezek csak barátságos meccsek, sok esetben nem is a legerősebb csapattal a pályán. A Barça ebben az előszezonban Svájcban edzőtáborozott, hogy felkészüljön a 2002/03-as idényre. Az első meccset a francia Grenoble együttesével vívták van Gaal tanítványai, s az eredmény lehangoló volt: 1-0-ra nyertek a „csigazabálók”. A folytatás valamivel pozitívabbra sikerült, hiszen legyőzték a Lausanne-t (2-0, Xavi és Mendieta góljaival), ill. a Servette együttesét (4-1, a gólokon Mendieta, Cocu /2/ és Dani García osztoztak).

Ezt követően az Ajax Amszterdam felkészülési tornáján vett részt a Blaugrana, ahol az elődöntőben  az AC Parmát sikerült 4-2 arányban legyőzni Riquelme duplájának, ill. Geovanni és Rochemback góljainak köszönhetően. A döntőben a házigazda Ajax következett, és 4-3-as vereség lett a vége; a gólokat Saviola /2/ és Kluivert szerezték, de túl sok pozitívumot ebből a két találkozóból sem sikerült leszűrni. A játékosok továbbra sem mutatták egységes csapat képét, a támadásszövés akadozott, a védelem hibát hibára halmozott, hiszen a négy meccsen 8 gólt sikerült „összeszedni”, ami még akkor is sok, ha nem teljes csapattal, felkészülés időszakában leledzett még a Katalán Óriás.

A következő felkészülési találkozót a Newcastle United ellen vívta a csapat, s 3-0-ra nyert idegenben – Kluivert, Saviola és Luis Enrique találataival. Így érkezett el a Bajnokok Ligája selejtezőkörének harmadik fordulója, ahol a Barça is érdekelt volt, hiszen az elmúlt idényt csupán a 4. helyen zárták Rexach irányításával. Az előzetes nehézségek ellenére a Barça hazai pályán magabiztos, 3-0 arányú győzelmet aratott a lengyel Legia Warszawa ellen, Frank de Boer, Riquelme és Cocu góljainak köszönhetően. A visszavágón is győztek van Gaal tanítványai: Mendieta találatának köszönhetően 1-0-ra. A két selejtező között került sor a hagyományos évadnyitó tornára, a Trofeo Joan Gamperre, ahol a szerb Vojvodina volt az ellenfél: Fábio Rochemback 83. percben szerzett góljával 1-0-s győzelmet aratott a csapat.

Ilyen előzmények után indult meg a Primera División az FC Barcelona számára. Az első fordulóban mindjárt egy rangadóval a Camp Nou-ban: az ellenfél az Atlético Madrid gárdája volt, akik ekkor jutottak vissza a spanyol másodosztályból. Ennek fényében a 2-2-es döntetlen eléggé rapszodikus végeredménynek számított: a katalán szurkolók csupán Luis Enrique jó játékának és két góljának örülhettek. A folytatás még kecsegtetőnek tűnhetett, hiszen az Athletic Bilbao és az Espanyol gárdáját sikerült legyőzni, innentől kezdve azonban a csapat csak bukdácsolt, árnyéka volt 3-4 évvel korábbi önmagának. Nem csak az eredmények, a mutatott játék is kiábrándító volt: nem volt két olyan meccs egymásután, hogy ugyanabban a felállásban, ugyanazzal a kezdővel lépett volna pályára a Blaugrana. Louis van Gaal nem tudta összerakni a csapatot, amelynek tagjai  apályán sem értették meg egymást, s azonkívül sem voltak egy hullámhosszon. Egy-egy kivétel-eredmény született ugyan, de ezek olyan ritkák voltak, mint barcelonai télben a hótakaró. A Deportivo Alavés elleni 6-1, vagy a Mallorca otthonában elért 4-0-s siker üdítő színfoltot jelentettek a sötét éjszakában.

A 11. fordulóban rendezték meg a szezon első „klasszikusát”, s hazai pályán egy kilátástalan meccsen, legalább az egy pontot sikerült otthon tartani. Ezzel együtt sem gólt nem láthattak a nézők, sem pedig pozitív jeleket a Katalán Óriástól. A lelátón egyre nagyobb lett az elégedetlenkedők hangja, egyre többen vették elő a magukkal hozott kis, fehér zsebkendőket, ami Spanyolországban a nemtetszés erőteljes, mégis kulturált kifejező eszköze. A játékosok, és van Gaal is érezhették: a szurkolók, a sociók kezdik elveszteni a türelmüket, a bizalmukat. Rövid időn belül eredményt, győzelmeket kell produkálni. Ehhez képest kész rémálom volt a következő három bajnoki: vereség a Sociedad és a Rayo Vallecano otthonában, valamint hazai pályán a Sevillától; s a három meccsen egy, árva gólt sikerült elérni. A válság egyre mélyebb lett, egyre erőteljesebben követelték a szurkolók a vezetőedző távozását.

S ekkor a Blaugrana már túl volt egy csalódáson, amit 2002. szeptember 11-én kellett átélnie a szurkolóknak. Ekkor játszotta a csapat a Copa del Rey-sorozatban az első, és egyben utolsó találkozóját ebben a szezonban. Az ellenfél a Novelda együttese volt. Nem hibáztatható a Szurkoló, ha az életben nem hallott eddig erről a csapatról, én se ismertem addig a nevét. A Novelda CF ekkor a Segunda División „B” osztályában szerepelt, ami a harmadik vonalnak felelt meg. Maga a város Valencia tartományban található, a stadionja 5000 szurkoló befogadására képes. Ezen a szeptemberi estén ez az ötezer ember egy nagy csapat felett aratott dicsőséges győzelemnek (3-2)  örülhetett, s életre szóló élményben volt része.

A mérkőzés jegyzőkönyve:

Novelda: Rubén – Jorge, Benito, Gustavo, Cudi, Puche, Carlos Pollo (Ramón ’84), Juanjo (Gari ’55), Madrigal, Carrasco (Borrallo, 88′), Mullor
FC Barcelona: Enke – Reiziger, Frank de Boer, Fernando Navarro, Xavi, Gabri (Mendieta ’65), Rochemback (Saviola ’79), Motta, Gerard, Riquelme, Geovanni.
Vezette: Juan Rodríguez Santiago.
Sárga lapok: Rochemback (10′); Carrasco (22′); Puche (73′); Reiziger (84′); Madrigal (90+1); Gustavo (90+1); Mullor (90+3)
Gólok: Geovanni (‘7), Madrigal (’58), Madrigal (’64), Riquelme (’67, 11-es), Madrigal (’78)

Az ősz egyetlen üde színfoltját a Bajnokok Ligája jelentette, ahol az első csoportkörben a hat meccsen 18 pontot sikerült szerezni, s csoportelsőként mentünk tovább a második csoportkörbe. Ezt is jól kezdtük, hiszen még 2002 kora telén két meccsből kettőt nyert a Barça, így a „H” jelű csoportot is az első helyen ’telelte’ végig, hogy várja a tavaszt.

Most azonban térjünk vissza a La Liga-szereplésre, ahol a „klasszikust” követő három vereséget egy 4-0 arányú idegenbeli győzelem követett a Real Mallorca otthonában. Ez volt a 2002-es naptári év utolsó mérkőzése, ami után a csapat a tabella 10. helyén tanyázott: 19 megszerzett ponttal, és 22-19-es gólkülönbséggel; az öt győzelemmel szemben hat vereség állt a bajnokság ezen szakaszában a Katalán Óriás neve mellett. Elmondható tehát, hogy sem a csapat, sem a szurkolók nem néztek valami boldog, felhőtlen ünnepek elé.

Azonban a szurkoló mindig remél, az új évben új reményeket táplált. Sajnálatos módon azonban a helyzet jottányit sem javult. Ugyan a 2003-as év első meccsén hazai pályán 3-0-ra verte a Barça a „tökutolsó” helyen álldogáló Recreativo Huelvát, ezt követően azonban folytatódott Kluiverték vesszőfutása. Mindez alapjaiban rengette meg a vezetőedző helyzetét, de remegtek Joan Gaspart VIP-páholyának oszlopai is. Louis van Gaal bármilyen nagyszerű edző is, most nem tudott úrrá lenni a krízisen, amelyet némiképp maga generált a rossz döntéseivel, s azzal, hogy képtelen volt revideálni álláspontját, taktikai elképzeléseit. A csapat vesszőfutása nem állt meg: sorban vereség következett a Valenciától hazai pályán, ill. idegenben a Celta Vigo otthonában. A 20. fordulót követően a Katalán Óriás a bajnoki tabella 15. helyére zuhant. A csapat soha rég nem látott mélységekbe zuhant, ilyen távol a dobogótól már nagyon régen nem állt az együttes. Ennél sanyarúbb helyzetben még a Primera División alapításának kezdetén volt a csapat, az 1930-as, 1940-es évek fordulóján. Ezt követően azonban ilyen mélységeket nem kellett átélniük a Camp Nou szurkolóinak, akik ekkor már olyan hangerővel követelték van Gaal távozását, hogy abban nemcsak a stadion, de az egész FC Barcelona falai is beleremegtek. Minden fórumon hatalmas felzúdulás tört ki, elmondhatatlan mértékű ellenállás tört ki a vezetőedző, s a klubvezetés ellen is.
A Celta de Vigótól elszenvedett idegenbeli vereség után az elnökség már képtelen volt tartani van Gaal állását, ezért a menesztése mellett döntöttek. Ez egy teljesen érthető döntés volt ebben a helyzetben, de sokkal korábban meg kellett volna tenniük.

Már a bajnokság első harmadában látni lehetett, hogy a Barcelona képtelen felvenni az ellenfelek által diktált ritmust: nem tudtak huzamosabb időn keresztül jó teljesítményt nyújtani. Egy-egy gőzelem, jobb játék, összeszedettebb csapatmunka összejött, de folyamatosan, hétről-hétre képtelenek voltak kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani a srácok. A rossz eredmények pedig a maradék önbizalmukat is felőrölték, megbontották a csapategységet, az öltözői fegyelmet. Louis van Gaal pedig képtelen volt úrrá lenni a sportszakmai nehézségeken. Játékosait nem tudta visszavezetni a győzelmek mezsgyéjére. Így nem maradt más lehetőség Gaspart számára, minthogy a Celta elleni fiaskót követően, 2002. január 28-án bejelentse Louis van Gaal menesztését. Még ugyanezen a napon kinevezték a csapat új vezetőedzőjét, a szerb nemzetiségű Radomir Antić személyében.

Ez a döntés azonban későinek bizonyult. Főleg azok után, hogy a 20. fordulóban az Atlético Madrid otthonában egy 3-0-s „zakóba” futott bele a csapat, majd a Bilbao ellen hazai pályán egy szerény 2-2 arányú döntetlenre futotta. A népharag akkora méreteket öltött a Katalán Óriás háza táján, hogy végül az egész elnökséget, élén Joan Gapsarttal elsöpörte. 2003. február 12-én Gaspart i Solves – a maga és az elnökség nevében – bejelentette a távozását a Klub éléről, s 2003 nyarára előrehozott elnökválasztás kiírását. Az FC Barcelona vezetését – átmenetileg – Enríc Reyna y Martínez vette át, aki az előrehozott elnökválasztásig vette át a Klub vezetését. A Gaspart-féle elnökség addig húzta-halasztotta az edzőváltást, addig ragaszkodott van Gaal személyéhez, míg a sikertelenségek őket is maga alá temette. Louis van Gaal bukása magával rántotta Joan Gaspartot is, utat engedve ezzel a változásoknak, s a klubon belüli átalakulások megindulásának.

Bajnoki eredmények van Gaal vezetésével: 

1. FC Barcelona – Atlético Madrid 2-2 gól: Luis Enrique (4. 54.)
2. Athletic Bilbao – FC Barcelona 0-2 gól: Luis Enrique (22.), Saviola (36.)
3. FC Barcelona – RCD Espanyol 2-0 gól: Kluivert (58.), Luis Enrique (71.)
4. Real Betis – FC Barcelona 3-0
5. FC Barcelona – Osasuna 2-2 gól: Motta (38.), Kluivert (45.)
6. Real Valladolid – FC Barcelona 2-1 gól: Saviola (89.)
7. FC Barcelona – Alavés 6-1 gól: Kluivert (16. 27. 80.), Mendieta (35./ 11-es), Luis Enrique (40.), Xavi (65.)
8. Racing Santander – FC Barcelona 1-1 gól: Navarro (83.)
9. FC Barcelona – Villarreal 1-0 gól: Riquelme (75./ 11-es)
10. Deportivo La Coruna – FC Barcelona 2-0
11. FC Barcelona – Real Madrid 0-0
12. Real Sociedad – FC Barcelona 2-1 gól: Kluivert (33.)
13. Rayo Vallecano – FC Barcelona 1-0
14. FC Barcelona – Sevilla 0-3
15. Real Mallorca – FC Barcelona 0-4 gól: Kluivert (26. 47. 51.), Overmars (43.)
16. FC Barcelona – Recreativo Huelva 3-0 gól: Rochemback (9.), Loren (26./ öngól), Cocu (81.)
17. Málaga – FC Barcelona 0-0
18. FC Barcelona – Valencia 2-4 gól: Motta (38.), Kluivert (89.)
19. Celta Vigo – FC Barcelona 2-0

EGY ROSSZ EMLÉK MARGÓJÁRA

Amikor 2002. május 17-én kinevezték a Blaugrana edzőjének, s visszatérhetett egykori sikereinek helyszínére, maga sem gondolta, hogy ilyen véget ér a második barcelonai kalandja Louis van Gaalnak. Mindenképpen egy megosztó személyiség volt már első regnálása idején is: a holland szakember tipikusan azon stílusú edzők/emberek közé tartozik, akit vagy imádnak vagy nagyon nem szeretnek. Köztes út nincs. S azt gondolom, van Gaal nem is szereti a „középutat”, a posványt, a „langyiságot”. Mint karakán személyiség szinte kiköveteli a szurkolókból a döntést: tiszteltek, s akkor követtek az úton, amit kijelöltem a csapatom számára – vagy utáltok, de ezt sem rejtitek véka alá. Akárhova is tévedt edzői karrierje során, ez volt a helyzet. Az „aurea mediocritas”-t nem szerette.

Már a 2002 nyári belépéskor elvetette a harag, s az ellentét magját azzal, hogy Rivaldónak ajtót mutatott. A brazil szambatáncos, az előző évek meghatározó góllövője nem kívánatos személy lett a Camp Nou öltözőjében. S ezen döntését semmilyen szín alatt, semmiféle nyomás ellenében sem volt hajlandó van Gaal megmásítani, így Rivaldo számára nem maradt más, mint a búcsú, és új útirány keresése, ami aztán az AC Milan együtteséhez vezette. Ezzel a lépésével kellőképpen megalapozta az ellentábor harci készültségét, ami aztán a következő hónapokban rég nem látott erősségűvé növekedett.

Az új igazolásokkal, s azzal, hogy újabb idegenlégiósok érkeztek a csapatba, megbontotta a Barça öltözőjének belső egyensúlyát. Valamilyen szinten ezek a lépések, ezek az igazolások a meglévő kényes belső egyensúly ellen is hatottak. A klub elveszítette arculatát, a mottót, ami az elmúlt évtizedekben vezérfonallá, igazodási ponttá nemesült. Fittyet hányt a Rabassa – Michels – Cruyff által felépített rendszernek, amiben az utánpótlás-bázisra fokozottan támaszkodik a felnőtt csapat. A belső arányok vészesen eltolódtak az idegenlégiósok irányába, ami nem negatívum, de nem segítette elő a belső egyensúly fenntartását, az edzői elképzelések megvalósítását. Az idegenlégiósokat – rendszerint – azért igazolja a Klub, hogy újat, mást, eltérő stílust hozzon a keretbe, de ha ez jelentős méreteket ölt, azzal a Barça-stílus ellen vét, s feláldozza azt az idegenlégiósok oltárán. S azt is el kell fogadni, hogy a mennyiség jelen esetben nem párosult minőséggel. Itt természetesen nem Cocu-re, Frank de Boerra vagy éppen Patrick Kluivertre kell gondolnia senkinek, de egy Cristanval vagy Patrik Andersson nem biztos, hogy megütötték a gránátvörös-kék mez által elvárható szintet.

Nem vált előnyére ebben a kényes szituációban van Gaalnak a személyisége sem. Mindenki tudta róla, hogy konok, határozott, karakán egyéniség, aki ritkán képes arra, hogy esetleges hibáját belássa, s revideálja azt. Nem befolyásolható, elképzeléseitől nem tántorítható el. Ebben a helyzetben viszont ez kontraproduktívvá vált: a sikertelenséget képtelen volt orvosolni, képtelen volt új impulzusokat adni a csapatnak, akik ezzel elvesztették a stadion támogatását. Ehhez jött még a klubvezetés végzetes hibája is: Gaspart erélytelen, gyengekezű vezetőnek bizonyult, aki 2002. május közepén 19-re lapot húzott. Pechjére nem alsót dobott ki a „gép”, hanem felsőt. Ezzel pedig megpecsételte van Gaal, és a saját maga sorsát is. A helyzet tarthatatlanná vált, az eredménytelenség elsodorta a hollandust is, és az Elnök Urat is. Jöhetett egy új korszak, aminek alapjait – nem eltagadva – Radomir Antić tette le, aki stabilizálta a csapat helyzetét, az idény végén a BL-indulás jogát jelentő 4. helyre vezette az együttest. Ennek ellenére Joan Laporta nem marasztalta, hanem helyette Frank Rijkaardot nevezte ki az FC Barcelona vezetőedzőjének.

Végül engedtessék meg egy szubjektív vélemény. Jómagam messze nem látom annyira negatívnak van Gaal barcelonai szerepvállalását, mint a többség. Én kiváló szakembernek, nagyszerű stratégának gondolom van Gaalt, aki kellőképpen tudja motiválni a csapatát. Nem azt nézi, hogy ki, mennyire kiemelkedő egyénileg, hanem, hogy miképpen felel meg céljainak a csapat eredményessége szempontjából. Emellett hatalmas erényének tartom, hogy bizalommal fordul a fiatalok felé, jó szemmel nyúl a jövendőbeli reménységekhez, így volt ez a Bayern Münchennél Thomas Müller esetében, vagy a holland válogatottnál Memphis Depay esetében is. Azonban, hogy ezen tézisemet alátámasszam, nem kell tovább menni, csupán az FC Barcelonáig. Hadd zárjam e gondolatokat az alábbi képpel, amelyen négy ifjú titán látható, s akik mindegyike az elmúlt 10-15 év Katalán Óriásának, ill. spanyol válogatottjának meghatározó alakja lett. S mi a közös bennük? – mindegyiküket van Gaal hívta a felnőtt csapathoz, és ő küldte őket először pályára. Louis van Gaal szavazott mind a négyüknek először bizalmat:


Visca el Barça y Visca Catalunya!

Kapcsolódó cikkek