Maradona – az ‘aranyfiú’ Katalóniában

Az alábbi visszatekintő írás mindössze két esztendőt ölel fel az FC Barcelona történelméből. Azt a két szezont, amikor az „isteni” Diego a Csapat mezét viselte. „DunDiego” nagy reményekkel érkezett a katalán fővárosba, aztán dicstelen körülmények közepette távozott. Az első ajtón lépett de – a hátsó bejáraton távozott. A két időpont között azonban eléggé fordulatos hónapokat élhetett át ő is, és a szurkolók is. Megjárta a mennyet, és a poklot. Legyőzte a betegséget, felépült egy lábtörésből. Mindeközben a pályán brillírozott, azon kívül pedig mozgalmas életet élt. Foci, barátok, szórakozás, egy kis kokain, verbális és fizikai adok-kapok – ez jellemezték Maradona barcelonai pályafutását.

1982 nyara – is – mozgalmas volt az FC Barcelona életében. Nem csupán új játékosok kerültek a csapathoz, de a szakmai munkát nem bízta új edzőre a Klub vezetése. A négy esztendeje regnáló elnök, Josep Lluís Núnez számára a legfőbb cél az volt, hogy olyan játékost találjon végre a Barça keretébe, aki visszahozza a – szép és látványos játék mellé – a győzelmeket, a trófeákat is a Camp Nou-ba. Ennek érdekében pedig Dél-Amerikáig „kalandozott el” a baszk nemzetiségű üzletember. Tudta jól, hogy nagy tervekhez, sok pénzre és jól megválasztott emberekre van szükség. A KEK-győzelem ellenére a német sikeredző, Udo Lattek helyzete nem volt túl biztos Barcelonában. Ennek legfőbb oka, hogy az 1981/82-es bajnoki aranyérmet sikerült elbuknia. Pedig hat fordulóval a bajnokság vége előtt még 5 ponttal vezette a tabellát a Blaugrana, innentől kezdve azonban beütött a „krach”: egyetlen meccset sem nyertek a hátralévő hat meccsen, így ezüstéremmé „halványult” a biztosnak tűnő arany.

Ettől függetlenül Lattek maradhatott a Barça kispadján, s csupán a keretben került sor vérfrissítésre. Ekkor lett a Barça labdarúgója ’Perico’ Alonso, Julio Alberto Moreno, Marcos Alonso, Urbano – és történetünk főhőse – Diego Armando Maradona Franco is. Az 1960. október 30-án Lanúsban (Buenos Aires) született ifjú titán ekkor már jól ismert név volt a labdarúgás berkein belül. Már 1978-ban is egész közel volt ahhoz, hogy a hazai rendezésű világbajnokságon az „Albiceleste” tagja legyen, ekkor azonban még kimaradt Menotti számításaiból. Azt követően azonban már kihagyhatatlan lett az argentin válogatottból, s az 1982-es VB-n már az argentinok alapemberének számított. Ezt a magyar nemzeti tizenegy is testközelből érezhette, hiszen a magyar-argentin csoportmeccsen (1-4) a fiatal Diego két gólt is lőtt Mészáros Ferencnek. Azonban a második csoportkörből már Argentínának sem sikerült továbbjutnia, így a címvédő végül a 11. helyen zárta a világbajnokságot.

A VB-t követően az FC Barcelona elnöke minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy végre a csapatában tudhassa az argentin zsenit. Már 1977-ben megpróbálkoztak a leigazolásával, akkor azonban még az egymillió dolláros vételárat visszautasították az Argentinos Juniors vezetői – nem mellesleg, a katonai junta nyomására. Innentől kezdve Josep María Minguella éveken át egyengette Maradona útját, ami aztán 1982 nyarán vezetett el az argentin fővárosból a katalán fővárosba: a hírek szerint 1200 millió pezetát (mai áron kb. 7,3 millió dollárt) kellett Josep Lluís Núñez klubelnöknek „kicsengetnie” az ‘Aranykölyökért’ (‘Pibe de Oro’) a Boca Juniors-nak.

Akkoriban ez irdatlan összegnek számított, s jókora kockázattal is járt. Főleg annak fényében, hogy az 1982-es VB második csoportkörében épp Barcelonában játszották a botrányosra sikeredett brazil-argentint (3-1), amelyen Maradonát egy durva szabálytalanságért kiállították. Ennek megfelelően Diego barcelonai megítélése, fogadtatása nem volt túl egységes. Annak ellenére sem, hogy bemutatásakor 50 ezer szurkoló tolongott a Camp Nou-ban, amire 1982. június 4-én került sor.

Az öltözőben viszont nagy szeretetben és bizalommal fogadták a társak: az első edzések után érezték, hogy egy különleges tehetség került a Barça csapatához. Erről – a későbbiekben – így nyilatkozott  ‘Lobo’ Carrasco, a csapat egyik kulcsembere:

Szinte mindenre képes volt a labdával. Amikor Maradona vezette a labdát, vagy az ellenfél védelmén tört át, úgy tűnt, hogy a labda hozzá van kötözve a csukájához. Emlékszem az első meccsekre, amikor már velünk volt: az ellenfél játékosai annyira ledöbbentek a látványtól, hogy csak álltak és nézték őt. Mind szerencsésnek gondoltuk magunkat, akik kiváltságos tanúi vagyunk Maradona zsenialitásának.

S a kezdetekkor – úgy tűnt -, hogy Diego gyorsan és pozitívan alkalmazkodik az európai „levegőhöz”. Az első kettő bajnokiján egyaránt betalált az ellenfelek kapujába (Valencia – FCB 2-1; FCB – Real Valladolid 3-0). Az első 14 fordulóban hatszor volt eredményes összesen, a csapat pedig a 2. helyen állt a Real mögött, mindössze kettő egységgel. A bajnokság mellett a KEK-sorozatban is sikeresen lövöldözte a gólokat: a ciprusi Limasszol hazai legyőzésekor (8-0) háromszor volt eredményes; a Vojvodinának kétszer „köszönt be” (4-2-es siker idegenben). Tehát minden adott volt ahhoz, hogy a csapat sikeres lehessen, s Maradona pályafutása is gördülékenyen haladjon előre, íveljen felfelé. A csapattársak szerették, bámulták, s mindenben támogatták. A szurkolók támogatását is sikerült megszereznie. Egy szóval: minden adott volt a tökéletes szezonhoz, a kiváló körülményekhez. Azonban mindez a felszín volt – a „mély” teljesen más képet mutatott. S mint minden valóságnak, előbb-vagy utóbb a felszínre kell törnie. Nem történt ez másképp Diego történetében sem.

Mindennek a kipattanásához egy betegségnek kellett bekövetkeznie: a 14. bajnoki fordulót követően, 1982. december 6-án jött a hír, ami derült égből villámcsapásként ért mindenkit. Diego Maradonát Hepatitis támadta meg. A következő hetekben Diego nemcsak a betegségével küzdött meg, hanem az egyre erősödő depressziójával is, amihez pedig a nem túl nyugodt magánélet is társult. S mindez kellő mértékben „letaglózta” a Barcelona vezetőségét, amire Carlos Tusquets, a Klub akkori kincstárnoka, így emlékezett vissza: 

„Amikor Diego megérkezett Barcelonába, teljes szívéből ígérte, hogy minden mozdulatával a csapat sikerét szolgálja majd. Hittünk neki, s állítom, őszintén is beszélt. Csakhogy hamarosan rá kellett jönnöm nekem is másoknak is, hogy nem ura a saját életének. Jorge Cyterszpiler, az ügynöke irányította. Amikor egyszer felkerestem Diegót a neki bérelt villában, nem tudtunk négyszemközt beszélgetni, állandóan hét-nyolc ember lógott a nyakán, köztük Claudia, a jövendőbelije. Olyan élő fal volt ez, amelyen nem csak én nem tudtam áthatolni, másnak sem sikerült.” (Kormanik-Moncz: Barcelona, Bp., 2006. p. 105.)

A Hepatitis-ből, ill. a depresszióból három hónapos kúra után tért vissza, 1983. március 12-én. Ez idő alatt a Blaugrana elvesztette az Európai Szuperkupa-döntőt (az Aston Villa ellenében), a bajnokságban pedig 13 meccset kellett nélküle lejátszaniuk Carrascóéknak: 7 győzelem mellett, 3-3 döntetlen és vereség állt a csapat neve mellett ezen időszakban. Ezzel együtt a Barça jól vészelte át Maradona hiányát, hiszen csupán három ponttal állt a listavezető Athletic Bilbao mögött, a Liga 3. helyén. Ekkor azonban már nem Udo Lattek irányította a FC Barcelona szakmai munkáját, hiszen 1983. március 3-án, a 26. fordulót követően Núnez menesztette a német trénert, akinek helyét César Luís Menotti vette át.

Menottit a sikertelen VB-t követően menesztették, így éppen munka nélkül volt az argentin tréner: épp jól jött neki a katalánok ajánlata, amit hamar el is fogadott. Menotti jó kapcsolatot ápolt az argentin „fenegyerekkel”, aki ördöngősen cselezett, gyorsaságával az őrületbe kergette az ellenfél játékosait, ugyanakkor meglehetősen zabolázatlan is volt. A Barça vezetői azt remélték, hogy honfitársa jótékony hatással lesz Diego magánéletére, és sikerül a helyes útra terelnie Argentína csillagát. Az 1982/83-as bajnoki idényt a 4. helyen zárta a csapat, azonban némi gyógyírt jelentett, hogy a Spanyol Kupát, ill. az újonnan kiírt Ligakupát sikerült megnyernie a Blaugranának. ráadásul, mindkét hazai döntőben a Real Madridot sikerült kétvállra fektetni, ami a Szurkolók számára még külön örömet, sőt élvezetet is jelentett. Ráadásul a Ligakupa mindkét felvonása hozott Maradona-gólt, így az argentin zseni aktívan kivette a részét az ősi rivális legyőzéséből.

Az „odavágót” 1983. június 26-án rendezték meg a Santiago Bernabéu-stadionban, s 2-2-es döntetlent hozott a mérkőzés. A mérkőzés mind a négy gólja a 2. félidőben esett, s a Barça vezetett 2-0 arányban, amit Del Bosque és Juanito egyenlített ki. A vezetést ’Lobo’ Carrasco szerezte meg az 50. percben, majd Maradona az 57. minutumban volt eredményes. Ezen találat mindmáig emlékezetes maradt, mivel ugyanúgy megtapsolták a Bernabéuban az isteni „Diegót”, mint 22 évvel később Ronaldinhót, vagy mint 2015. novemberben Iniestát. Így Maradona volt az első Barça-játékos, akit az ősi rivális stadionjában, a „blanco”-szurkolók megtapsoltak. Maradona tört Agustín kapujára, miközben a Real-védő, Juan José hatalmas lendülettel futott vissza. Amikor Maradona a kapus közelébe ért, hirtelen megállt, kitért Agustín útjából, s a visszafutó Juan José egyszerűen letarolta a Real kapusát, Maradona pedig az üresen maradt kapuba gurította a labdát. A barcelonai visszavágót 2-1-re nyerte a Blaugrana: Maradona (’19) és José Ramón Alexanco (’20) lőtték a katalánok góljait, Santillana (’84) csak szépíteni tudott.

Az első szezonja felemásra sikeredett: jól kezdett, a csapattársak befogadták és támogatták mindenben, sikerült megszereznie a szurkolók bizalmát is. Mindez együttesen teremtette meg azt, hogy az 1982/83-as szezont nagyszerűen kezdte: gólokat lőtt, a csapat egyik vezérévé emelkedett már 22 évesen és újoncként, s úgy tűnhetett, minden a legnagyobb rendben van. Aztán jött a betegség, a vele párosuló depresszió, s a szomorú valóság felszínre kerülése. A pályára való visszatérése után – ekkor még – ez nem volt látható, csupán a vezetőség tudott a tarthatatlan magánéletéről.

Idény	La Liga	Copa del Rey	Európai kupa	Ligakupa	Összesen
1982/1983	20/11	5/3	4/5	6/4	35/23
1983/1984	16/11	4/1	3/3	–	23/15
Összesen	36/22	9/4	7/8	6/4	58/38

Maradona góljai az FC Barcelonában

Ezzel együtt a kezdő szezonját pozitívan kell értékelni, hiszen a betegsége miatt 3 hónapot volt kénytelen kihagyni, s mindezt egy új csapatban, új közegben, számára nem teljesen ismert rendszerben. Az első szezonban látható 0,66gól/meccs átlaggal a szakvezetés és a szurkolók is elégedettek voltak. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy még ennél is eredményesebben folytassa a Blaugrana színeiben. Azonban mint a mondás is tartja: „ember tervez, Isten végez”. Az „isteni” Diego számításait nem az Isten húzta keresztül, hanem két tényező:

1. a „bilbaói mészáros”
2. Maradona mentális gyengesége, depresszióra való hajlama, a kokain, s ennek következményei.

Az 1983/84-es idényt is tökéletes formában kezdte Maradona és a Barça is, annak ellenére, hogy a bajnoki nyitányon 3-1-es vereséget szenvedtek a Sevilla FC otthonában. Ezt követően azonban két győzelem következett (otthon az Osasuna [1-0], s idegenben a Real Mallorca [5-1] ellen), míg a KEK első fordulójának odavágóján a Magdeburg otthonában nyert a csapat 5-1 arányban. A KEK-találkozón Maradona különösen is elemében volt: három gólt vágott, s döntötte el a továbbjutás kérdését is. A Real Mallorca otthonában aratott győzelem alkalmával pedig megszerezte az idényben az első bajnoki találatát is.
Ezt követően érkezett el a Primera División 4. fordulója, az ominózus Bilbao elleni hazai meccsel. Mindkét csapat jó formában volt, az Athletic Bilbao számított a címvédőnek, így jó meccsre volt kilátás.

1983. szeptember 24-én rendezték a spanyol bajnokság 4. fordulóját. A kilenc mérkőzés közül egyet mind a mai napig igen sűrűn említenek a nemzetközi sportsajtóban, ezt tesszük most mi is. Az FC Barcelona-Athletic Bilbao mérkőzésen törte el ugyanis Andoni Goicoetxea Diego Maradona lábát.

A bajnoki címvédő baszk csapat nagyon jól rajtolt a pontvadászatban, két mérkőzésén négy pontot gyűjtött (Real Zaragoza 2-1, UD Salamanca 6-3; az első fordulóból a Cádiz elleni találkozót elhalasztották), így nagy volt az érdeklődés a forduló rangadója iránt.

A feszült hangulatú találkozón a Barca az első félidő végén szerzett gólokkal 2-0-ra vezetett, amikor a bilbaóiak középhátvédje, Andoni Goicoetxea Olaskoaga (1956. 05. 23. Alonsotegui) az 58. percben rendkívül durván beleszállt Maradonába, akinek eltört a lába. Jiménez Madrid játékvezető csak sárga lappal honorálta a rendkívül súlyos szabálytalanságot, az argentin klasszist pedig hordágyon vitték le a pályáról.

A Spanyol Labdarúgó-szövetség azonban nem volt annyira elnéző, mint a bíró, hiszen Goicoetxeát eltiltották, legközelebb csak november 9-én játszhatott. A Barça azonban sokkal rosszabbul járt, mert Maradona négy hónapon keresztül nem léphetett pályára, sőt a csapat másik csillaga, Bernd Schuster három fordulóval később szintén a maródiak listájára került, a nyugatnémet középpályás nyolc hetet hagyott ki.

Érdekesség, hogy Andoni Goicoetxea megítélése – ettől függetlenül – felemás képet mutat. A barcelonaiak szemében ő a „bilbaói mészáros”, vagy „bilbaói hentes”, míg a Bilbao szurkolói a kérlelhetetlen, sziklaszilárdságú védőt látják benne, akik „Alonsotegui Óriásának” („El Gigante de Alonsotegui”) becenévvel illetik.

A két meghatározó játékos hiányában a katalánok túl sok pontot hullajtottak el a bajnokságban (hét találkozóból csak kettőt tudtak megnyerni, ráadásul hazai pályán kikaptak a Real Madridtól), így aztán 1984 elején hiába tértek vissza mindketten a pályára, a harmadik helynél nem tudott feljebb kapaszkodni a csapat.

FC Barcelona – Athletic Bilbao 4-0 (2-0)
Barcelona, Camp Nou-stadion
Játékvezető: Bartolomé Jiménez Madrid

FC Barcelona: Urruticoetxea – José Vicente Sánchez Felip, Bernardo Migueli, José Ramón Alexanko, Julio Alberto, ’Periko’ Alonso, Bernd Schuster, Víctor Munoz, Francisco José ’Lobo’ Carrasco, Diego Maradona (Vigo Benítez Estéban, 59.), Marcos Alonso. Edző: César Luis Menotti

Athletic Bilbao: Andoni Zubizarreta – Santiago Urquiaga, Inigo Liceranzu, Andoni Goicoetxea, José María Núnez, José Ramón Gallego, Juan José Elguezábal, Miguel Ángel Sola, Luis De la Fuente (Julio Salinas, 50.), Endika Guarrotxenea (Manuel Sarabia, 50.), Estanislao Argote. Edző: Javier Clemente

Gól: ’Perico’ Alonso (38.), Julio Alberto (45.), Marcos Alonso (88.), ‘Lobo’ Carrasco (89.)

Diego Maradonára hosszú kihagyás várt, ami nem kecsegtetett sok jóval a mentálisan labilis játékos esetében. Félő volt, hogy megismétlődik az egy évvel korábbi szituáció: a sok kihagyás miatt depresszióba kerül Diego, amit aztán csak fokozni fog a körülötte „lebzselők” által generált humán zűrzavar. Azonban az argentin csillag rácáfolt mindenkire, és meglepően profin készült a pályára való visszatérésre. Így sokak meglepetésére 1984. január 8-án játékra jelentkezett a Sevilla elleni bajnoki alkalmával: ha pedig pályára lépett hazai közönség előtt, megadta a módját – duplával járult hozzá az andalúzok 3-1-es legyőzéséhez. Mindez jót tett az ő lelkivilágának, a szurkolók optimizmusának, s a Csapat egészét felvillanyozta. A következő fordulóban (19.) az Osasuna vendégeként is kettőt lőtt Maradona, ennek ellenére a Baça 4-2-es vereséget szenvedett. Az argentin zseni azonban élvezte a játékot, gólokkal segítette a csapatát. Az igazi „elégtételre” azonban a 21. fordulóban, 1984. január 29-én került sor. Ekkor játszották a bajnokság „csúcsrangadóját” Bilbaóban.

Nem kell különösebben ecsetelni, mit jelentett ez a Barça, és személy szerint, Maradona számára. S az argentin klasszis a futball, ill. a találatok „nyelvén” vágott vissza a baszkoknak, és az őt letaglózó Goicoetxeának: a 12. és a 77. percben szerzett góljainak köszönhetően 2-1-re nyert a csapat a baszk fővárosban. A mérkőzés érdekessége, hogy a „bilbaói mészáros” ezen a bajnokin se tudott uralkodni magán, sárga lappal fejezte be a 90 percet. A csapat ekkor a 3. helyen állt, négy pontos hátránnyal a Bilbao mögött, azonban volt még hátra bőven mérkőzés, így a Barça-szurkolók is reménykedve tekinthettek a jövőbe.

A 24. fordulóban a Real Valladolid legyőzéséből (4-0) is duplával vette ki a részét, majd a következő fordulóban a Real Madrid otthonában is eredményes tudott lenni. Ez azonban csak a szépítésre volt elég, hiszen a „blancók” 2-1-es győzelmet arattak. A katalán szurkolók pedig nehezen emésztették meg, hogy a „klasszikuson” oda-vissza vereséget szenvedtek a „királyi gárdától”. A hangulat kezdett negatív irányba megváltozni, amit tetézett a KEK-negyeddöntőben látott eseménysor. A Camp Nou-beli első mérkőzésre 1984. március 7-én került sor: a találkozóra Maradona kisebb sérüléssel érkezett meg, de ő mindenképpen pályára szeretett volna lépni. Menotti vonakodott attól, hogy a sérülése ellenére pályára küldje Maradonát, ő azonban hajthatatlan maradt: játszani akart. Az orvosok következtek, injekciókúrával játékra „alkalmas” állapotba hozták, de ilyen állapotban nagyon nem ment neki a játék. S amikor a francia Michel Vautrot véget vetett az első félidőnek, Maradonát hatalmas erejű füttykoncert kísérte az öltözőbe. A nézők elégedetlenségét tetézte, hogy a második félidő 26. percében Menotti Diego lecserélése mellett döntött, így a nézőknek másodszor is lehetősége volt arra, hogy kifejezzék elégedetlenségüket Maradonával szemben. A Barça 2-0-ra megnyerte az első meccset, nélküle, de a visszavágón 3-0 arányú vereséget szenvedtek, s kiestek a KEK-ből.

Maradona számára pedig betelt a pohár, vagy ha a másik oldalról nézzük: kitelt a sora a katalán fővárosban. Ekkorra ugyanis már csak az nem tudta a magánéletének minden rezdülését Barcelonában, aki nem olvasott újságot, vagy „homokba dugta” a fejét. A sportoldalak egyre-másra hozták le a híreket Maradona kicsapongó életéről, nem teljesen feddhetetlen mindennapjairól, a kokain-ügyeiről. S a mentálisan amúgyse túl acélos Diego teljesen elvesztette a talajt a lába alól, kifakadt, nyilvánosan üzengetett a Blaugrana szurkolóinak, s kijelentette: ilyen körülmények közepette képtelenség eredményes munkát végezni. Úgy érezte, elárulták őt a nézők, a Klub vezetése pedig nem állt ki mellette, nem biztosította a támogatásáról. Úgy érezte, hogy ő mindent megtett a csapatért, de az erőfeszítéseit nem méltányolta senki, ezért a távozás mellett döntött. A MU elleni 2-0-s győzelmet követően közölte ügynökével, hogy a nyáron minden körülmények között távozni kíván Barcelonából.

A manchesteri visszavágón testileg a pályán volt, de olyan halovány teljesítményt nyújtott, ha nem lett volna fenn a gyepen, azt se vette volna észre senki sem. Innentől kezdve pedig nem volt már visszaút a számára. A szurkolók elfordultak tőle, a klubvezetés pedig kénytelen volt belátni: az isteni Diego kontrollálhatatlan, lehetetlenség hatni rá. A 32. fordulóban a Salamanca 2-0 arányú legyőzésekor még egyszer eredményes tudott lenni, de ez volt az utolsó „szava” Barcelonában. Az utolsó bajnoki fellépésére pedig a 33. fordulóban került sor, 1984. április 22-én: a Camp Nou-ban a katalán derbi alkalmával. A Barça 5-2-re nyert, Diego viszont becstelenül fejezte be a találkozót: a 40. percben, 4-1-es állásnál, egy brutális belépőt követően kiállította a játékvezető. Ez a kiállítás nem csupán a meccsről történő kizárását jelentette, hanem egyszersmind a barcelonai pályafutásának a végét is jelezte.

Azonban a „függönyt” még nem teljesen húzták le ekkor, hiszen hátra volt még a Spanyol Kupa-finálé, ahol az Athletic Bilbao volt az ellenfél. Az 1984. május 5-én lejátszott kupadöntő máig emlékezetes pillanata a spanyol labdarúgásnak, ami akár azt a címet is kaphatná, hogy „Dicstelen vég egy madridi estében”.

A Barça és a Bilbao immár ötödször mérkőzött meg egymással az 1983/84-es szezonban: a két bajnoki mellett a Spanyol Szuperkupáért is e két csapat versengett (a Barçáé lett a serleg), így eléggé jól ismerte egymást a két gárda. A múltbéli eseményektől terhelt kupadöntő aztán méltó befejezése lett a szezonnak, s lezárása egy két éves barcelonai pályafutásnak. A küzdő felek – s ezt most a szó szoros értelmében kéretik érteni -, úgy álltak hozzá a kupadöntőhöz, mintha a III. világháború döntő ütközetére készülnének. Az „előjáték” már a döntő előtt napokkal megkezdődött, az újságok hasábjain. A bilbaói felet Javier Clemente, a Katalán Óriást – minő meglepetés – Maradona képviselte. A két fél üzengetései sokszor nem nagyon bírták el a nyomtatott sajtó hasábjait, ocsmányabbnál ocsmányabb jelzőkkel illette egymást a két főszereplő. A szópárbajt vívó felek a butaságtól a férfiasság művi úton történő elvesztéséig a legkülönfélébb témakörökben „vetélkedtek”.

S a szópárbaj a kezdő sípszóval véget ért – kezdődhetett a kíméletlen harc.

A kupadöntőt a helyszínen megtekintő királyi pár elhűlve nézte már a 90 perc eseményeit is, majd a lefújást követő pankrációt is. A döntőt Endika 14. percben lőtt gólja döntötte el a Bilbao javára, azonban erre már a „kutya” sem emlékszik, hiszen ami a 90 perc után következett mindent elhomályosított. A két csapat tagjai, játékosai, szakvezetői, a gyúrók, az asszisztensek a pályára özönlöttek, és össznépi tömegbunyó vette kezdetét. Mindenki ütött mindenkit. Jobbhorog itt, balhorog ott. Nyújtott lábbal hasba taposás az egyik oldalon, fejbe rúgás a másik félnél. Az irdatlan csete-paténak a pályára özönlő rendőrség vetett véget. A közel 10 perces „gálaelőadást” János Károly király élőben, a televíziónézők pedig otthonaikban nézhették végig. A tömegbunyónak nem hirdették ki a győztesét, de egy vesztese biztos volt: a labdarúgás. S a kéretlen harci bemutató után a sajtó elsősorban, a Barçát találta meg, aminek következtében a Klubvezetés számára nem maradt más kiút, mint a főkolompos eladása. Mind a Klub, mind Maradona számára megváltás volt az SSC Napoli befutó ajánlata. Núnez elnök gondolkodás nélkül szignózta az argentin zseni klubváltásáról szóló szerződést. A következő távozó pedig Menotti volt. A két argentin kéz a kézben hagyta el a Camp Nou-t. Egy sikerrel kecsegtető kaland dicstelen véget ért.

A pályafutásának következő állomásait, mérföldköveit is ismerjük, sehol sem „hazudtolta meg” magát. Nápolyban is istenítették, bajnokságot is nyert, de a magánélete továbbra is maga volt az őskáosz. Talán a mexikói VB-n volt némi nyugalom körülötte, elsőségig is vezette az Albicelestét.  A siker pedig Barcelonában is adott lett volna a számára. Még akkoris, ha a kezdet nehéz volt, nem indult zökkenőmentesen. Azonban az első meccsei után a Camp Nou közönsége befogadta, szerette, a keblén hordozta. Igen, a betegség és a következő évi súlyos sérülés nem segítették a tökéletes beilleszkedését, a maximális alkalmazkodást. Csakhogy ehhez Maradonára is szükség lett volna. A pályán alkotott, a magánéletben „züllött”: pia, nők, bulizás, kokain – minden, mi „szem, szájnak ingere”. Így pedig nehéz volt teljesíteni az edzéseken és a mérkőzéseken. S a szurkoló olyan: egy ideig eltűri, legyint rá, esetleg még mosolyog is a dolgon. Viszont ha azt látja, hogy a privát szféra zűrjei kihatnak a zöld gyepen mutatott teljesítményre, akkor kérlelhetetlen „ellenséggé” válhat. Maradonával pedig ez történt. Egy meccsen kétszer kifütyülték, olyan szinten, ami addig példátlan volt. S a labilis belső világgal rendelkező zseni ezzel képtelen volt megbirkózni. Inkább lelépett. A távozása közös döntés volt: dicstelenre sikeredett – holott fantasztikus is lehetett volna. A játékostársak megvoltak a sikerhez: amint Carrasco is mondta, szinte tátott szájjal lesték, hogyan bánik a labdával. Azonban Maradona először a klubvezetés bizalmát vesztette el, majd eljátszotta a Szurkolók bizalmát, végül az öltözőben sem lehetett maradása.

Abban, hogy így alakult az ő barcelonai kalandja, külső és belső tényezők is közrejátszottak. A keménykezű edző hiánya: Udo Lattek nem teljesen bírta még az elnökség bizalmát sem, Menotti pedig a honfitársa volt – több mindent elnézett neki. A Klub vezetői hiába tudták, mi a helyzet Maradona magánéletében, jó ideig szemet hunytak efelett, sőt – esetenként még „falaztak” is neki. Tették, mert túl sokba „fájt” a leigazolása. Biztosak voltak benne, ha megy, azon nagyot fognak bukni anyagi-gazdasági értelemben, de még szakmailag is. Núnez számára is kellemetlen volt, hiszen 1978-ban bajnoki címet ígért – 1983-1984-et írtak ekkor, és sehol egy La Liga-elsőség. A spanyol- és európai kupasikerek szépen mutattak, de nem értek fel egy bajnoki cím jelentette örömmámorral, boldogságfaktorral.

Azonban a legfőbb „ludas” a sikertelen barcelonai két esztendőben, maga az „isteni” Diego. Képtelen volt sportemberhez méltó életvitelt biztosítani magának. Az őt körülvevő „horda” nem engedte, hogy kulturált keretek között élje a mindennapjait: a kicsapongások, bulik, kokain-kóstolók rendszeresek voltak a Maradona-villában. Ezt később, egy 2006-os interjúban ő saját maga is bevallotta. Ez pedig nemcsak egy sportemberhez, de magánemberhez is méltatlan hozzáállás. Ehhez társultak az egyéb otthoni „rendezvények”, a hölgytársaság, a rendezetlen privát szféra. A labilis természetet pedig könnyedén „megtámadta” a depresszió, ami még tovább súlyosbította Maradona helyzetét. Ehhez kellett volna azonban a nyugodtabb, cizelláltabb háttér, barátok, ismerősök, akik átsegítették volna az argentin zsenit a lelki nehézségeken. Azonban, amiről a kincstárnok is beszélt, nem ezt a célt szolgálták. Így nem csupán a betegség, ill. a lábtörés nehézségeit kellett – volna – legyűrnie Maradonának, a depressziót is. S a kettő együtt nem ment. Így 1984 elejére egyszerűen elfogyott körülötte a levegő: folyamatosan vesztette el a Klub minden szegmensének a támogatását. Az utolsó cseppet a pohárban a MU elleni hazai meccsen megtapasztalt „füttyorkán” jelentette, innen nem volt visszaút a számára. És a vezetőség számára is. Az „i”-re a pontot pedig a kupadöntő előtt, alatt és után látott események jelentették. Sem a sértettség, sem a frusztráltság nem lehet magyarázat, sem felmentő erejű tény, amit Diego Maradona tett: gondolok itt a verbális adok-kapokra, és a meccs után történt pankrációs jelenetsorra. Ha nem akart volna, akkoris távoznia kellett volna Katalóniából. Így ért véget egy szép reményű „kirándulás” Barcelonában az argentin zseni számára.