Marc-André ter Stegen: “Út Barcelonába”

Közzétette: Horváth Szabolcs
Marc-André ter Stegen: “Út Barcelonába”
A Barcelona rendkívül tehetséges német hálóőrével, Marc-André ter Stegennel készített egy interjút a ‘The Players’ Tribune’ internetes oldal. Ter Stegen gyermekkoráról beszélt, pályafutásáról és a Barcelonába igazolásának részleteibe is beavatott minket.

Egy vérző orr

Így lett belőlem kapus! Azóta nagyon sok minden történt, de az egész egy orrvérzéssel kezdődött. Körülbelül tíz évesen a Mönchengladbach ifi csapatában játszottam. A kapusunknak gyakran vérzett az orra. Őszintén szólva, nem tudom miért. Egyszer meccs közben eredt el az orra vére és mivel így nem tudott játszani, valaki másnak kellett beállni a kapuba. Senki se akart, úgyhogy végül én védtem a meccs hátralevő részében.

Gyerekkoromban mindig csatár akartam lenni, hiszen imádtam gólt lőni. Egyetlen célom volt a pályán, mégpedig az, hogy a kapuba juttassam a labdát. Csak ez tett boldoggá.

Szóval azon a meccsen én álltam be a kapuba és valamiért megtetszett ez a szerepkör. Nem mondom, hogy egy pillanat alatt megváltoztam és megszerettem a kapuskodást, de jó buli volt. Aztán minél többször álltam be a kapuba, annál magabiztosabb voltam, egyre jobban éreztem magam. A csapattársak és a szülők is sokat dicsértek.

Ennek ellenére viszont továbbra is jobban szerettem gólt rúgni, mint védeni.

Csak a gólszerzés tett igazán boldoggá és csak azt akartam csinálni. Ezen keresztül szerettem bele a futballba.

Otthon csak egy kis kertünk volt, ahol nem szabadott játszanunk, úgyhogy általában a szüleink garázsában fociztunk a bátyámmal. Ő védett, én rúgtam. Kapufát abból csináltunk, amit találtunk. Hol két póló, hol két doboz. Amikor négy éves voltam, a nagyapám (vagy ahogy azt Németországban mondjuk: opa) azt mondta, megpróbál bejuttatni a helyi csapatba, a Borussia Mönchengladbach utánpótlás csapatába. Egyik ismerőse ott dolgozott, és úgy gondolta, hogy ő majd segít nekem, így elmentünk hozzá.

Bekerültem a csapatba, de akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, mit jelent a Borussia játékosának lenni.

Már az első edzésen nagyon sokat tanultam.

Ahogy már mondtam, azelőtt csak a garázsunkban fociztam. Ott mindig csak egy irányba kellett néznem: a fal felé. Csak egy irányba lövöldöztem, onnan pedig mindig hozzám pattant vissza a labda. A focipályának viszont két térfele van, így két irányba kell mozogni.

Első meccsemen, mikor először labdát kaptam, átvettem, majd elkezdtem futni vele a kapu felé, miközben anyám és a nagyszüleim a pálya mellől kiabáltak nekem. “Hűha, nagyon jó lehetek már most, az első meccsemen” – gondoltam magamban. Futottam tovább, ők meg csak kiabáltak.

Gólt lőttem, majd szólt egy ember a kapu mögül: “Rossz kapu, öcskös!”

Hát igen, nem volt egy tökéletes első gól.

Így visszagondolva elég vicces. Hogy kínosan éreztem-e magam? Dehogyis, örültem, hogy gólt rúgtam! Kérdezd meg édesanyám, vagy a nagyszüleim. Máig emlékeznek arra a napra, úgyhogy valószínűleg így válaszolnának: “Marc nagyon büszke volt a góljára, mi meg nem akartuk elrontani a kedvét.”

Utána megtanultam, hogy a pályának két oldala van. “OK, abba az irányba kell futnom. Értettem!”

Nem tudom pontosan, hogy Opa mit gondolt, de szerintem büszke volt, amiért az unokája a Mönchengladbachban játszik. Csakúgy, mint anyám, vagy Oma. Apám nem szerette annyira a focit, Opa viszont imádta mind a sportot, mind a klubot. Attól kezdve, hogy bekerültem a csapatba, mindig ő vitt edzésre. Hadd meséljek kicsit Opáról. A kocsija makulátlan volt. Lényegtelen, milyen márkájú, egyszerűen hibátlan volt. Opa nyugalmazott rendőr volt, annak idején a fehérgalléros bűntényekkel foglalkozó osztály parancsnoka.

Mindig is nagyon szerettem. Minden edzésre úgy vitt, hogy mikor értem jött, be volt készítve egy kis süti a hátsó ülésre. Útközben azt ettem. Akár hideg volt, akár esett az eső, Opa mindig végignézte az edzésem. Időnként anyu, vagy Oma is eljött. Amikor bajnokságokra mentünk, Oma és Opa mindig jött és csapattal és ők etettek mindenkit. De nem ám naranccsal. Opa esetenként csak paradicsomot és paprikát hozott. Legtöbbször viszont volt minden: gyümölcsök, zöldségek, meg persze saját készítésű kenyér.

Aztán mikor idősebb lettem, kezdtem cikinek érezni, hogy mindig ott vannak. Mondjuk ezzel minden kamasz így van. Te próbálsz menő lenni, aztán felbukkan a család és egy pillanat alatt lerombolják az ázsiód. Így utólag viszont büszkén gondolok vissza azokra az időkre, mikor ott voltak velem, segítettek nekem és támogattak, de sosem helyeztek nyomást rám.

Nosztalgikus érzés fog el, ha visszagondolok ezekre az élményekre. Oma és Opa nagyon jól bántak velem. Tíz-tizenöt percnyire laktak tőlünk, mégis mindig nagyon boldog voltam, amikor náluk alhattam. Oma minden reggel lekváros kenyérrel keltett. Igen, nagyon finom volt, de ami még ennél is fontosabb, az az érzés, ami társult hozzá. Szeretve éreztem magam. Úgy éreztem, nagyon szeretnek!

Abban az időben Opának volt egy pipája, amibe vaníliás dohányt töltött. Azt szívta mindig, de azóta leszokott róla. Én sose próbáltam és azóta is utálom. Viszont az az illat… egyszerűen imádom. Nem mondom, hogy kimondottan jó illata volt, de csupa szép emlék jut eszembe tőle. Miközben pipázott, én a térdén ültem és családi képeket, vagy filmeket néztünk. Sok dolgot tanított különböző dolgokról és az életről. Majdnem mindent érintett, kivéve a focit.

Az volt az egyetlen dolog, amiről nem akartam beszélgetni. Oma és ő nem voltak olyan fajták, akik szóltak az edzőnek, ha nem játszat eleget. Én pedig nem szerettem, ha valaki meg akarta mondani nekem, hogy hogy játsszak. Opa ezt tudta, úgyhogy nagyon ritkán beszéltünk a fociról úgy igazán elmélyülten. Fura, de szerettem volna egymagam érvényesülni, a saját utamat járni. Néha beszélt arról, hogy más kapusok hogy játszanak: “Követned kéne őket!”. Ezt meg se hallottam. Az edzőm egyszer ultimátumot adott, de ezt Opának nem mondtam el.

Miután a szüleim elváltak, a foci még nagyobb szerepet játszott az életemben.

Ahogy említettem, miután a kapusunknak egyre többször vérzett az orra, én pótoltam őt. Ugyan továbbra is csatár akartam lenni, de az edzőimnek nem tetszett az, amit elől csinálok. Talán az volt a bajuk, hogy nem úgy futottam, ahogy ők akarták.

“Futás közben nem emeled fel eléggé a lábfejed” – mondták, mikor nagyjából tíz éves voltam.

“Vagy beállsz a kapuba, vagy elmész egy másik csapathoz.”

Nem is gondolkodtam, egyből döntöttem. Ugyan volt egy csapat, amelyik érdeklődött irántam, és ott maradhattam volna csatár, de nem érdekelt. Onnantól kezdve már nem a góllövésben leltem örömöt.

Csak az volt a fontos, hogy a Mönchengladbachban maradjak.

Ennek az oka egyszerű: az volt az otthonom.

Az volt az egyetlen klub, amelyiket már négy évesen is ismertem. Mikor ezt az ultimátumot kaptam, a szüleim épp váltak. Szétesett a családom, így a foci még fontosabb lett, és számomra a futball egyet jelentett a Mönchengladbach-val. Az útjaink Opával, a sütik a hátsó ülésen és még a paprika-paradicsom falatok is, valamint minden, amit értettem tett eszembe jutott, és tudtam, hogy maradnom kell.

Nem számított, hogy milyen poszton kell játszanom. Akkor már a gólok rugdosása se volt annyira fontos. A Mönchengladbach-nál akartam maradni, és játszani akartam.

Maradtam és kapus lettem.

Úgy gondolom, az, hogy régebben csatár voltam, sokat segített nekem a kapuban. Máshogy láttam a pályát, máshogy mozogtam rajta. Aztán idővel én lettem a csapat legjobb kapusa. A Borussia akadémiáján, mikor egy játékos tizennégy éves lesz, döntenek róla. Ez mindenkinek nehéz. Nehéz, hiszen tizennégy esztendősen az ember még jóformán gyerek, valaki pedig elé áll, és azt mondja: “Nem kellesz nekünk!”

Mikor én ebben a szakaszban voltam, egyik meccs után az edzőm nagyon haragudott rám. Nem emlékszem már, hogy miért. Csak arra emlékszem, hogy milyen mérges volt, és, hogy hosszasan beszélt arról, hogy milyen rosszul védtem. Mindezt az egész csapat előtt tette. Azelőtt egyik edzőm se beszélt úgy rólam.

Beültem anyám autójába, és sírva fakadtam. Pár nappal később aztán rájöttem, hogy mi volt a baja. Tényleg rosszul játszottam, el kellett fogadnom, hogy így beszélt velem. Az az edző pontosan tudta, hogy miben kell még fejlődnöm. Igen, kemény volt, de igazság szerint, szükségem volt arra, hogy helyre tegyen. Szükségem volt valakire, aki megmutatja, hogy ez is a profi futball velejárója. Több szempontból is meg kellett erősödnöm.

Úgy gondolom, akkor határoztam el, hogy futballista akarok lenni. Keményebb voltam saját magammal. Nem akartam a fociról beszélni se anyámmal, se Opával. Én akartam alakítani a sorsom, és egyre függetlenebbé váltam. Amikor 15 voltam, megtanultam vezetni a robogóm, úgyhogy megmondtam Opának, hogy többet nem kell edzésre vinnie. Egyedül akartam lenni útközben. Opa természetesen nem örült, de elfogadta a döntésem.

De ettől függetlenül minden nap, mikor esett az eső, indulás előtt tíz perccel csörgött a telefon.

“Szeretnéd, hogy elvigyelek?” – kérdezte Opa.

“Persze! Nagyon jó lenne!” – feleltem.

De ekkor már nem volt sütizés a hátsó ülésen, hiszen profi akartam lenni.

Nem volt ott a család, mikor bemutatkoztam a felnőtt csapatban. Nem akartam, hogy eltereljék a figyelmem. Opa úgy emlékszem, eljött, de anyámat megkértem, hogy ne legyen ott. Tudtam, hogy nagyon rosszul esne neki, ha rosszul játszanék, és emiatt kifütyülnének. Valószínűleg engem is nagyon bántana, ha kifütyülnék a gyerekem. Már csak nyolc meccs volt hátra a szezonból, mikor felkerültem. Mindegyikre egyedül mentem. Egyedül akartam érvényesülni!

De Opa minden meccsemen kint volt. Az utolsó Mönchengladbach-os meccsem óta elképzelni se tudom, mi lenne, ha ő, anyám, vagy a feleségem és az ő családja nem jönne ki a meccseimre. Ha ott vannak, nyugodtabb és magabiztosabb vagyok. Többé nem akarok egyedül lenni!

Nagy döntést hoztam, mikor 2014-ben a Barçához igazoltam. A Borussia volt számomra minden, mégis úgy éreztem, mennem kell. Ennek két oka volt: Az első természetesen a játékstílus. Egészen kicsi korom óta tudtam, hogy csak egy csapat van, amelyikért ott hagynám a Mönchengladbach-ot, ez pedig a Barcelona. Egy olyan kapusnak, mint én, aki szereti a lábát is használni, tökéletes a Barça sok passzos játéka.

A másik ok pedig Andoni Zubizarreta. Ez később alakult ki. Akkor, amikor találkoztam vele.

Emlékszem, az ügynököm azt mondta, hogy: “A Barcelona először beszélni szeretne veled. Szeretnének képet kapni arról, hogy milyen ember vagy, hogy megtalálnád-e a helyed az öltözőben.”

Zubit küldték, hogy beszéljen velem. Nem hittem volna, hogy ekkora hatással lesz a döntésemre. Nagyon kedves és közvetlen volt. Sokat mesélt a klubról, a történelméről, valamint a személyes tapasztalatait is elmondta. Beszélt arról is, hogy neki milyen volt egy másik klubba, másik városba költözni. Megértette velem, hogy mit jelent a Barcelona játékosának lenni. Nagyon nyugodt, kedves ember.

Úgy éreztem, menni akarok, tagja akarok lenni ennek a fantasztikus klubnak. Tudom, hogy az emberek néha azt mondják, hogy: “Marc ter Stegen? Olyan hideg!”. Talán ez azért van, mert német vagyok. Tudom, hogy hogy jöttem át nekik, de nem akarom, hogy ilyennek lássanak.

Büszkeséggel tölt el, hogy a Blaugrana-mezt viselhetem, de számomra Barcelona nem csak a focit jelenti. A város, a rajongók… mindig veled vannak, sosem vagy egyedül. Nem engedik, hogy magadba zuhanj. Itt nem így mennek a dolgok. Itt én se akarok egyedül lenni.

Amikor pedig megérkeztem, kimondottan szükségem volt a segítségükre. Alig beszéltem spanyolul. Emlékszem nagyon boldog voltam, amikor először beléptem az öltözőbe, hiszen a klub azon a nyáron igazolta le Ivan Rakiticset is. Tud németül és beszél spanyolul is, hiszen azelőtt a Sevillában játszott. Így az első pár hónapban ő volt a fordítóm. Segített, amikor kérdéseim voltak és elmagyarázta az edzői utasításokat. Rafinha is sokat segített. Vele eleinte angolul, majd később egyre inkább spanyolul beszélgettünk. Ő volt a szomszédom az öltözőben és azóta is jó barátom.

De szerettem volna rendesen beszélgetni a többiekkel, valamint érteni azt, amit mondanak. Úgyhogy intenzív spanyol órákat vettem.

Az a csapatunk mottója, hogy több, mint egy klub. Nem akarom feltétlenül reklámozni magunkat, de ez tényleg így van! Ami a Barçánál van, az tényleg több!

Amikor néztem a 2016-os BL-sorsolást, láttam, hogy a Mönchengladbach-val fogunk játszani. Hirtelen azt se tudtam, hogy hogy érezzem magam. Úgy emlékszem, először nem örültem.

Aztán rám írt a legjobb barátom, André: “😂😂😂”

Ezután pedig úgy gondoltam, hogy jó lesz újra látni őket. De vajon, hogy reagál majd a volt csapatom és a szurkolók?

Mikor megérkeztünk, minden olyan kellemes volt, de más, mint régen. Életemben először a vendégeknek fenntartott ajtón mentem be a stadionba és a vendég öltözőben ültem. Mikor kimentünk a pályára bemelegíteni, rutinból először a másik térfél irányába indultam.

Miután ez történt, felnéztem a rajongókra, ők pedig állva tapsoltak nekem. Elmondhatatlanul jó érzés volt. Libabőrös lettem és a könnyeim is kicsordultak. 18 év! Ennyit töltöttem a Borussiánál. Az volt az életem! Büszke voltam arra, hogy a szurkolók ennyire a szívükbe zártak. Aznap este teljesen más érzés volt elhagyni a pályát. A Mönchengladbach mindig is különleges lesz számomra! Nekik köszönhetek mindent, azt is, hogy most a Barçában vagyok. Mióta eljöttem, sok minden megváltozott. Barcelona lett a második otthonom!

Tudom, hogy nem rég sokan csak úgy ismertek, mint “a Barça német kapusa”, de most már talán tudják, hogy ki vagyok valójában.

Azt tudtátok, hogy Opa sose volt még a Camp Nou-ban? Mindig mondom neki, hogy muszáj eljönnie… egyszer biztos kijön majd.

Ha egyszer láttok egy idősebb férfit a Camp Nou előtt kezében paradicsommal és paprikával, az azt jelenti, hogy eljött Opa, az én szeretett nagypapám!

Kapcsolódó cikkek