Sir Bobby Robson mesterhármasa

Közzétette: Blaugrana.hu

Kevés olyan esztendő van az FC Barcelona történetében, mint a 1996-97-es. Egy olyan esztendő volt ez, melyben a lehetséges négy trófeából hármat begyűjtött az egylet, a negyedikben azonban csupán a második helyen végzett, mindössze két ponttal lemaradva a végső győztes Real Madridtól. Így a mindig magas elvárásokat támasztó katalán közönség (meg persze a sajtó) összességében csalódásként élte meg a szezont, noha az emlékezet talán immár megszépítette a történteket, és sokkal inkább a három trófeára, no meg az akkor még rekordot jelentő 102 bajnoki gólra gondolunk vissza szívesebben, mint a haloványan csillogó bajnoki ezüstre.

Frusztráló évet követően ülhetett le a Barcelona kispadjára az akkor már hosszú ideje körüludvarolt (az élők sorából sajnos tavaly távozó) Sir Bobby Robson. A Dream Team ’94-es “halálát” követően Johan Cruyff-nak már nem sikerült még egy olyan ütőképes gárdát összehoznia, ezt mindennél ékesebben bizonyítja a tény, hogy a Milan ellen elvesztett BL-döntő után két évig egyetlen trófeát sem tudott begyűjteni a csapat. Josep Lluís Núnez elnöknek ez már sok volt, és végül viharos párbajokat követően búcsút mondott a holland szakembernek. Sir Bobby feladata nem volt kisebb, mint hogy ismételten trófeákat nyerjen a csapattal, elvégre egy olyan klubnál, mint a Barcelona, elfogadhatatlan lett volna egymás után három évig jelentősebb cím nélkül maradni.

Sir Bobby érkezése várható, Cruyff távozása viharos, és mind a Klubhoz, mind a holland eredményeit nézve, méltatlan volt. Az angol trénerrel már az 1995/96-os szezon végén felvették a kapcsolatot, és előrehaladott tárgyalásokat folytattak vele. A tárgyalásokat Núnez helyettese, és egyben jobbkeze, Joan Gaspart vezényelte, és jutott megegyezése Robsonnal. A megbeszélések Portóban zajlottak, hisz Sir Bobby ekkor az FC Porto trénere volt. A tárgyalásokat nem lehetett sokáig titokban tartani, a barcelonai újságok rövid időn belül megszellőztették azt. Miért mondom, hogy a Klubhoz és Cruyff személyével szemben méltatlan volt ez az eljárás? Egy még, hivatalban levő edző helyére, szerződése lejárta előtt, annak háta mögött, utódot keresni, nem vall korrekt eljárásra. Johan I tett annyit a Klubért – játékosként és edzőként egyaránt -, hogy ne az újságokból kelljen tudomást szereznie az utódlásáról. 1996. május 18-án Johan Cruyff éppen edzéshez készült fiaival, amikor kezébe kerültek az aznapi barcelonai sportújságok címlapjai – innen megtudhatta, hogy napjai meg vannak számlálva a Barça kispadján. A Klub vezetése, Nunez elnökkel az élén Madridban megegyezett az új Barcelona – trénerrel: az angol Bobby Robsont szerződtették arra a padra, amelyiken még Cruyff ült.

A visszaemlékezések szerint, az edzés előtti öltözői hangulat tetőfokára hágott. Cruyff mérhetetlen haragra gerjedt, a Vezetőséget szidalmazva, kárhoztatva kelt ki magából. Ebben az „emelkedett” pillanatban lépett az öltözőbe Joan Gaspart, alelnök – bár ne tette volna. Végé kellett hallgatnia Johan Cruyff válogatott szidalmait, és már a rendőrség kihívásán gondolkozott, amire végül nem kellett sort keríteni.1996. május 18-án, szombat délelőtt a Barça történetének legsikeresebb edzője önként elhagyta a Klubot – a második Cruyff – éra ezennel lezárult. A hátralévő pár meccs erejéig Carles Rexach, az addigi másodedző ült le a Blaugrana padjára.

Az angol tréner érkezésével egyidejűleg, az elvárások is egyre erősebbek lettek. Az elmúlt két idényt sikerek, trófeák nélkül zárta a gránátvörös-kék alakulat, ami ebben a formában nem mehetett tovább. A Junta Directíva egyértelművé tette Sir Bobby számára: eredményeket, címeket kell produkálnia, mindenekelőtt a Liga – elsőség megszerzését értették ezen Barcelona ezen részén.

Ehhez persze erősítésekre is szükség volt, és Nunez ezidőtájt bizony nem fukarkodott a pénzzel: a kapuba megszerezte a portugál válogatott hálóőrét, Vítor Baíát, a védelembe pedig honfitársát, Fernando Coutót, valamint a francia Laurent Blanc-ot az AJ Auxerre-től. A középpályára érkezett a brazil Giovanni, valamint Luis Enrique a Real Madridtól, aki elégedetlen volt az ott kapott kevesebb játéklehetőséggel. Természetesen minőségi csatárok is csatlakoztak a kerethez: a Barca szerződtette az előző szezon spanyol gólkirályát, Pizzit a Sporting Gijónból, valamint a már ekkor szupertehetségnek kikiáltott Ronaldót a PSV Eindhoventől, aki ebben az esztendőben töltötte még csak a 20. életévét. Az igazi szenzációt azonban Sztoicskov visszatérése jelentette, aki Cruyff-fal való vitáját követően egy idényt az olasz AC Parmában volt kénytelen lehúzni.

A távozók nem jelentettek igazi gyengülést. Tulajdonképpen mindannyiuk eladására azért volt szükség, hogy legyen hely az újonnan érkezőknek. Hagi, Proszinecski, Kodro vagy Jordi Cruyff bizony nem váltotta meg a világot gránátvörös-kék szerelésben, és nehéz elképzelni, hogy sok szurkoló ejtett volna könnyet értük.

Az érkezők és a már korábban érkezettek nagyszerű elegyet alkottak. A régi motorosok közül Ghica Popescu lépett elő csapatkapitánnyá, a spanyol vonalat pedig szintén sokat próbált, rutinos labdarúgók képviselték: Sergi, Ferrer, Abelardo, De La Pena és Guardiola.

Az első trófea

Robsonnak és csapatának nem kellett sokat várnia az első lehetőségre: A Spanyol Labdarúgó Szövetség kiírása szerint minden új idény elején összecsap a bajnok és a kupagyőztes a Spanyol Szuperkupáért. Igen ám, de az előző szezonban az Atlético mindent vitt: spanyol bajnok és kupagyőztes lett, így a kiírás értelmében a kupadöntőbeli vesztes, az FC Barcelona gárdájával kellett megbirkózniuk a Szuperkupáért. Az első mérkőzésre augusztus 25-én érdekes módon nem a Nou Campban, hanem Barcelona másik stadionjában, a Montjuic-ban került sor. Ennek köszönhetően mindössze 27.500 néző lehetett szemtanúja az újonnan érkező játékosok bemutatkozásának, s ennyien konstatálhatták a tényt, hogy úgy néz ki, nem sok probléma lesz majd a beépítésükkel. Az ifjú Ronaldo már az ötödik percben felavatta Molina kapuját, a másik brazil új szerzemény, Giovanni pedig már kettőre növelte az előnyt a 31. percben. Igaz, innen még sikerült visszakapaszkodnia a “matracosoknak”: Esnáíder és Pantics révén még feljöttek 2-2-re, ám az utolsó negyedórában a Barcelona tulajdonképpen tönkre verte őket: De La Pena, Pizzi, majd ismét Ronaldo volt eredményes, és a két brazil a gólokon kívül  számos látványos csellel és szólóval hívta fel magára a figyelmet.

Így hát félig-meddig kezükben érezték már a trófeát a katalánok, aminek végül majdnem meg is itták a levét: A visszavágón, három nappal az első mérkőzést követően, Madridban került sor, és hiányzott a csapatból Ronaldo, valamint Giovanni, akik éppen válogatott kötelezettségeiknek tettek eleget Moszkvában. A bajnokcsapatnak sikerült is megrúgnia a győzelemhez nélkülözhetetlen három gólt (Lopez, Esnáíder és Pantics volt eredményes), ám jött a veterán Sztoicskov, és végül megmentette a gránátvörös-kékek becsületét. Gólja azt jelentette, hogy a Barcelona 6-5-ös összesítéssel hódította el a kupát, Sir Bobby Robson tehát már két mérkőzést követően le tudott tenni valamilyen címet az asztalra.

FC Barcelona – Atlético Madrid 5-2 (2-1
)
1996.08.25., Barcelona, Montjuic
27.500 néző
Vezette: Fernandez Marín
FC Barcelona:  Baía- Nadal (Abelardo), Popescu, Sergi – Guardiola, Amor (De La Pena), Figo, Giovanni – Sztoicskov (Pizzi) és Ronaldo
Atlético Madrid: Molina – Geli, Santi, Solozabal, Toni – Bejbl, Pantic, Roberto (Aguilera (Lopez)), Simeone (Vizcaino) – Kiko és Esnáider
Gólszerzők:  1-0 – Ronaldo (5.), 2-0 – Giovanni (31.), 2-1 – Esnáider (37.), 2-2 – Pantics (57.), 3-2 – Pizzi (73.), 4-2 – De la Peńa (75.), 5-2 – Ronaldo (89.)

Atlético Madrid – FC Barcelona  3-1 (1-0)

1996.08.28., Madrid, Estadio Comunidad
27.500 néző
Vezette: Ansuátegui Roca
Atlético Madrid: Molina – Lopez, Santi, Pablo, Toni – Pantic, Bejbl (Vizcaino 71.), Roberto, Simeone (Geli 64.) – Kiko és Biagini (Esnáider 25.)
FC Barcelona:  Lopetegui – Ferrer, Blanc, Abelardo, Popescu – Sergi, Guardiola, Amor (Bakero 91.), Luis Enrique – Sztoicskov (Cuellar 80.) és Pizzi
Gólszerzők:  1-0  – López (32.), 1-1 – Sztoicskov (58.), 2-1 – Esnáider (64.), 3-1 – Pantics (76.)

A két mérkőzésből leszűrhetők voltak az első következtetések. Robson a támadófutball híveként a góllövést helyezte előtérbe. Ehhez pedig adva voltak a megfelelő játékosok. Egyrészt, ott volt a keretben a rutinos bolgár „fenegyerek”, Sztoicskov, akit Cruyff távozásra késztetett, de a góllövést nem felejtette el. Másrészt, a PSV-től igazolt Ronaldo igazi talentum volt: két lábon járó „gólgyár”: gyors, labdabiztos, kiválóan cselező játékos. Harmadsorban, számíthatott az elmúlt idény gólkirályára, a Gijónból érkezett Pizzire is, akinek ugyan még szoknia kellett egy nagy csapat légkörét, de rajta is látható volt: nem ijed meg saját árnyékától. A támadások mögött irányítóként pedig Pep Guardiola nyújtott világklasszis teljesítményt.

Az elbukott bajnoki cím

A Szuperkupa-győzelmet követően aztán a bajnokságban is remekül indult minden: 10 forduló elteltével négy ponttal vezették a tabellát a Real Madrid előtt, a gárda neve mellett nyolc győzelem, valamint két döntetlen szerepelt, csak a Santander és a Tenerife úszta meg ellenük vereség nélkül. A győzelmek között több kiütés is volt,  A Compostela otthonában például 5-1-re nyertek (ekkor lőtte Ronaldo híres gólját, melynek során a félpályától indulva az egész hazai védelmet végigcselezve helyezett az ellenfél kapujába), míg a Logrones meg sem úszta nyolc kapott gól alatt a Camp Nouban.

A tizedik fordulóban a Valencia volt a Barcelona vendége, és talán a szezon egyik legjobb mérkőzésén született 3-2-es hazai győzelem, elsősorban a bombaformában játszó Ronaldo mesterhármasának köszönhetően. Az ifjú brazil szinte teljesen átalakította a Blaugrana taktikáját. Szélvész gyors elfutásai a mélységi passzoknak, illetve a hosszú előreíveléseknek feküdtek igazán, és De La Pena, Guardiola, Giovanni, Figo vagy Luis Enrique bizony remek kiszolgáló egységet alkottak. Az apró termetű Real-ból igazolt játékos egyébként már első szezonjában több gólt lőtt itt (tizenhetet), mint öt év alatt a Real színeiben összesen.

A Valencia elleni győzelmet azonban két döntetlen követte, előbb Gijónban hullajtottak pontokat a gránátvörös-kékek, majd az Atléticóval nem bírtak hazai pályán: 3-3 lett a végeredmény, megjegyzem, nem először és nem is utoljára született gólzápor e két csapat között az idény során. A Valladolid ellen azonban ismét gálát láthatott a Camp Nou közönsége: a Barca 6-1-re győzte le az akkor éppen a tabella negyedik helyén tanyázó vetélytársát.Mindeközben azonban a nagy vetélytárs blancók is szorgosan gyűjtögették a pontokat, és a 14. fordulóban, köszönhetően a Barca idénybeli első vereségének (a Bilbao győzte le őket Baszkföldön) először az idény során a tabella élére állt, és innentől kezdve már át sem engedték a vezetést a szezon hátralévő részében. A Santiago Bernabéu-beli 2-0-ás hazai győzelem az El Clásicón pedig már azt jelentette, hogy a Barca négy pontos hátrányba került riválisával szemben, ráadásul visszacsúszott a dobogó harmadik fokára, köszönhetően a Deportivo előzésének. A

kiegyensúlyozatlanság talán a legjobb jelző játékokra. A következő fordulóban például idegenben verték az imént említett Depor-t, ugyanakkor egy hétre rá hazai pályán kaptak ki a szezon végén végül kieső Hercules Alicantétól (a kis csapat egyébként oda-vissza elverte a Blaugranát).

Persze több emlékezetes diadal is született a szezon során, ilyenek például a Vallecano elleni 6-0, a Real Zaragoza elleni 4-1, vagy az Atlético elleni 5-2, ez utóbbi ráadásul idegenben született!

A Real ezzel szemben végig kiegyensúlyozott volt, a májusi El Clásicóra már úgy készülhetett, hogy nyolc ponttal vezettek a tabellán második helyezett gránátvörös-kékek előtt. A találkozón aztán hatalmas küzdelem folyt a pályán, helyzeteket alig alakítottak ki a felek, ellenben rengeteg szabálytalanság született. A három bajnoki pontot végül a hazaiak szerezték meg Ronaldo góljával: a későbbi gólkirály egy kihagyott tizenegyes után talált a hálóba.

Öt pontra apadt így a különbség öt fordulóval a vége előtt, ráadásul a Real a 39. fordulóban szintén botlott (a Bilbao verte őket hazai pályán), a Barca viszont nyert hazai pályán a La Coruna ellen, így három körrel a vége előtt csupán két pont volt a két csapat között a különbség. Ez viszont már nem csökkent tovább, köszönhetően többek között annak, hogy a már korábban is említett Hercules Alicante a 40. játéknapon 2-1-re győzte le a Katalán Óriást. A bajnoki cím így elúszott, de köszönhetően annak, hogy a Bajnokok Ligája lebonyolítását megváltoztatták, a második hely is felértékelődött, ezúttal ugyanis már az is BL-indulásra jogosított fel. A klub szimpatizánsai ugyanakkor rendkívül csalódottak voltak. Hiába szereztek 90 pontot a bajnokságban (többet, mint bármikor), hiába szerezték ők a legtöbb győzelmet (28-at, míg a Real eggyel kevesebbet), és hiába lőtték ők a legtöbb gólt (102-t a Real 85-jével szemben- ez volt egyébként a tavalyi szezonig a klubcsúcs), végül két ponttal a nagy vetélytárs madridiak mögött végeztek a tabellán, és ez mindennél jobban fájt.

Vigasz a nemzetközi porondon

Az elbukott bajnokságot követően a nemzetközi színtéren vigasztalódhatott a gárda. Köszönhetően annak, hogy az előző szezon kupagyőztese, az Atlético a Bajnokok Ligájában indult, a KEK-ben döntőbeli ellenfele, az FC Barcelona mutathatta meg magát. Ez a sorozat egyébként is a Blaugrana egyik kedvenc vadászterületének számított: korábban már öt alkalommal is sikerült bejutniuk a fináléba, és azok közül hármat meg is nyertek (1979, ’82 és ’89)! Az idei szezonban egyébként viszonylag szerencsésen alakult a sorsolásuk. Az első körben ellenfélül kapott ciprusi Larnaca például nem jelenthetett nehézséget. Hazai pályán Ronaldo duplájával nyertek is a gránátvörös-kékek, így egy könnyed gól nélküli döntetlen Cipruson is továbbjutást ért számukra. A második körben érkező Crvena Zvezda ellen aztán már a másik brazil, Giovanni villogott- a két mérkőzésen összesen három gólt rámolt be a szerbek hálójába, és ezt a hazai mérkőzésen Figo is megtoldotta még eggyel, így összesítésben 4-2-es gólkülönbséggel jutottak a legjobb tizenhat közé. Ott pedig a svéd AIK Solna ellen pontosan ugyanazt az eredményt érték el, mint a Zvezda ellen, vagyis a hazai pályán elért 3-1-es győzelmet egy idegenbeli 1-1 követte. Így aztán készülhetett az elődöntőre a gárda, ahol már egy igazán komoly ellenfél, az olasz Fiorentina várt rájuk. Az első mérkőzésen alaposan megszenvedett velük a katalánok: A Nou Camp közönsége szomorúan vehette tudomásul, hogy Nadal góljára Batistuta révén érkezett válasz, nem sikerült tehát előnyt kicsikarniuk a visszavágóra, ellenben a firenzeieknek sikerült idegenben is gólt szerezniük.

Két héttel később, a második mérkőzésen azonban már az első félidőben kétgólos előnyre tett szert az FC Barcelona csapata: Előbb Fernando Couto, majd öt percre rá Pep Guardiola tudott eredményes lenni! A Barca 1994 után ismét európai kupadöntőre készülhetett, ellenfele pedig a címvédő Paris Saint-Germain gárdája volt, melyben olyan játékosok rúgták ekkor a bőrt, mint a brazil Raí vagy Leonardo, korántsem egy kétéves csapatról nyeretlen volt szó tehát!

A rotterdami finálé aztán nem hozott túl látványos játékot, nem sok helyzet alakult ki a mérkőzésen. Couto fejes gólját még lökés jogcímén nem adta meg Markus Merk játékvezető, ellenben Ronaldo buktatásáért már tizenegyest ítélt: N’Gotty csúszott be elkésve, és már csak Ronaldo lábát találta el. Ő pedig annak ellenére elvállalta a büntetőrúgást, hogy négy nappal korábban a Real Madrd elleni hazai rangadón kihagyott egy egyet. Ezúttal azonban nem hibázott: A jobbra vetődő Lama mellet higgadtan a kapu közepébe helyezett. A második félidőben a párizsiak már csak egy kapufáig jutottak, maradt tehát az 1-0, amely azt jelentette, hogy az FC Barcelonának rekordot jelentő negyedik alkalommal is sikerült elhódítania a KEK-serleget, és köszönhetően annak, hogy a sorozat mára már megszűnt, ezt a rekordot már soha nem is fogja felülmúlni egyetlen csapat sem!

Döntő:
FC Barcelona – Paris Saint-Germain 1-0 (1-0)
1997.05.14., Rotterdam, De Kuyp – stadion
51.000 néző
Vezette: Dr.  Markus Merk (német)
FC Barcelona: Vítor Baía – Albert Ferrer, Fernando Couto, Abelardo, Sergi – Guardiola, Popescu (Amor, 46.), Figo, De La Pena (Sztoicskov, 84.) – Luis Enrique (Pizzi, 88.) és Ronaldo
Paris SG: Lama – Fournier (Algerino, 58.), N’Gotty, Le Guen, Domi – Leroy, Guerín (Dely Valdes, 68.), Raí, Cauet – Loko (Pouget, 78.), Leonardo
Gólszerző: 1-0: Ronaldo (37.- tizenegyesből)

Megvan a harmadik trófea is!

Az egy évvel korábbi elveszített döntőt követően a Blaugranának ezúttal sikerült felérnie a csúcsra a hazai kupában, méghozzá nem is akármilyen módon! Noha csupán a legjobb tizenhat között kellett csatlakozniuk a mezőnyhöz, az első ellenfél rögtön az ősi rivális, és bajnokságban éllovas Real Madrid gárdája volt! A ligával szemben ezúttal a gránátvörös-kékek kerekedtek felül ellenfelükön: a hazai pályán elért 3-2-es győzelmet egy idegenbeli 1-1 követte, így 4-3-as összesítéssel végül ők jutottak a negyeddöntőbe! Ott pedig ismételten egy fővárosi gárda, a címvédő Atlético Madrid várt rájuk. Az első összecsapáson Madridban 2-2-re végeztek a felek, a visszavágó tehát nem ígérkezett könnyűnek, és végül talán az egész sorozat legjobb mérkőzését hozta! Történt ugyanis, hogy Pantics mesterhármasával az Atlético már az első félidőben 0-3-ra vezetett, ezáltal pedig biztossá vált, hogy a Barcának legalább négy gólra lesz szüksége a továbbjutáshoz. Ronaldo a második félidő elején még egy duplával fölhozta csapatát (2-3), ám Pantics negyedik góljánál úgy tűnt, végleg megpecsételődött a Blaugrana sorsa. Ám ők másképp gondolták: a hajrára óriási hajrát nyitottak: előbb Figo, majd ismét Ronaldo, s végül Pizzi szerzett gólt, kialakítva ezzel az 5-4-es végeredményt, és elődöntőbe juttatva a Barcát! A Las Palmas már korántsem jelentett ilyen komoly akadályt, sima 7-0-val jutott túl rajtuk a csapat: Előbb idegenben négy, majd hazai pályán három gólt szereztek.

Következhetett tehát az idény utolsó mérkőzése, a Real Betis elleni Copa del Rey – finálé, méghozzá Madridban, a Santiago Bernabéu – stadionban. A döntőben ugyan már nem léphetett pályára a válogatottjával a Copa Americán részt vevő Ronaldo, de így is a Barca számított esélyesebbnek, noha a Betis gárdájában ekkor olyan klasszis játékosok játszottak még ekkor, mint Finidi, Jarni, vagy a spanyol csatár, Alfonso. A június végi találkozón éppen ő szerezte meg a vezetést a sevillaiaknak, ám ezt Luis Figo még az első félidőben egalizálta egy távoli bombával. A második játékrész is hatalmas küzdelmet hozott, és Finidi gólja a 82. percben nehéz helyzetbe hozta a gránátvörös-kékeket. A 88. percben azonban érkezett Pizzi, és fejjel a kapuba találta, 2-2-re alakítva ezzel az eredményt, jöhetett hát a hosszabbítás! A 115. percben pedig Figo eldöntötte a kupa sorsát: közelről kotorta  a labdát Jaro kapujába, s ezzel ő vált a találkozó hősévé! A hármas sípszó után kezdődhetett a katalán ünnep a Santiago Bernabeu-ben, a Barcelonának hét év után sikerült újfent elhódítania a serleget!

Döntő:

FC Barcelona – Real Betis Balompié 3-2 (1-1, 2-2, 2-2) – hosszabbítás után
1997.06.28., Madrid, Santiago Bernabéu – stadion
83.000 néző
Vezette: Ansuategui Roca
FC Barcelona: Vítor Baía – Ferrer (Garcia, 83.), Abelardo – Couto, Sergi Barjuán – Luis Figo – De La Pena (Popescu, 99.), Guardiola – Luis Enrique és Sztoicskov (Pizzi, 76.)
Real Betis Balompié: Jaro – Jaime, Vidakovic, Rios, Merino (Ureña, 65.) – Finidi, Alexis, Nadj (Olias, 87.), Jarni, Cñas (Pier, 71.) – Alfonso
Gólszerzők:  0-1 – Alfonso (11.), 1-1 – Figo (45.), 1-2 – Finidi (82.), 2-2 – Pizzi (88.), 3-2 – Figo (115.)

A vezetőknek ez sem volt elég

Mint azt a bevezetőben is említettem, a szurkolók szemében a három elnyert trófea sem volt elegendő. Az, hogy a bajnokságban a Real Madrid mögött végeztek, elhomályosította a Spanyol Szuperkupa, a KEK-serleg és a Copa del Rey csillogását. Hiába volt minden más fronton jobb vetélytársainál a Barça, hiába játszott gólerősen, szemre is tetszetősen a támadósor, az angol trénernek nem volt maradása a Klubnál. Ugyanakkor érthetetlen volt, hogy egy támadófutballt játszató trénert felváltanak eg, a futballt taktikai síkon játszató edzőre. Félreértés ne essék, ezzel nem van Gaal felkészültségét, eredményeit kívánom elvitatni, vagy kisebbíteni, de a Blaugrana számára Robson tökéletesebb megoldás volt. A Nou Camp közönsége nem az „agyon taktikázott” focit kedveli, hanem a „gálaelőadások” miatt látogat el a „színházba”. Sir Bobby pedig ennek az egyik mestere volt: nem vetette meg ugyan a taktikát, de a játékosoknak – főleg az „alkotóknak” – szabadabb teret hagyott a pályán. Mondhatni: hagyta „alkotni” a labdarúgás mestereit. Nemcsak a Klub, a csapat, hanem személy szerint Ronaldo is nagyon sokat köszönhet az ősz hajú Mesternek. A brazil fenomén technikai tudása kifejlődött, a „csiszolatlan” gyémánt elnyerte azon formáját, amivel a következő években lenyűgözte a világot. Robsonnak köszönhetően a Nou Campba visszatért az „élet”: a szurkolók örömmel, és várakozásokkal telve lépték át a stadion kapuit, hogy bizakodva szurkoljanak kedvenceiknek.

Robson nagysága másban is megfigyelhető. Megtalálta a kellő egyensúlyt az ifjak, és a tapasztalt játékosok között. Kialakította azt az atmoszférát, amelyben a csapat gerincét alkotó játékosok mellé az új szerzemények eredményesen tudtak beilleszkedni, és ezáltal győztes „elegyet” alkotni. Megtalálta a gördülékeny átmenetet a védekezésből a támadásokba, amiben fontos szerepet adott a katalán irányító középpályásnak, ill. Luis Figónak is. Rajtuk kívül az öltözőben támaszkodhatott a legendás baszk, Bakero tekintélyére is, aki ebben a szezonban már ritkán kapott lehetőséget a játékra. Búcsúmeccsére is Robson idején került sor: 1996. november 18-án, amikor a Real Valladolidot 6-1-re verték otthon a katalánok: Bakero pedig gólall búcsúzott a Nou Camp közönségétől.

Sir Bobby Robson egy idény alatt mindent megnyert a Csapattal, amit lehetett – csak a bajnokságot nem. A Klubnál ez nem jelent jót, főleg akkor nem, ha ezt az ősi rivális happolja el a katalánok elöl. Hiába a legtöbb győzelem a bajnokságban, hiába a legtöbb rúgott gól, hiába a kupák, a bajnokság, az bajnokság. Azonban, ha nem rendeznek elnökválasztást 1997 nyarán, és ehhez nincs szüksége húzónévre Núneznek, nagy valószínűséggel maradhatott volna az edzői tisztségben az angol gentleman. Így azonban a sokat kritizált Robsonnak szezon végén mennie kellett. És Núnez egy “húzónév” bedobásával igyekezett a szurkolók kedvében járni. Ez a név pedig a korábban az Ajax-szal mindent megnyerő Luis Van Gaalé volt. Végül Nunez maradt az elnök, a holland pedig érkezett a kispadra, és nem tisztázott okokból távozott a szezon gólkirálya és friss európai Aranycipőse: Ronaldo. Állítólag Núnezzel szemben támadt kibékíthetetlen vitája, no meg az olasz Internazionale rekordot jelentő ajánlata is jelentős mértékben esett latba (a pontos összeg nem ismert). A következő szezon elején érkezett a Deportivo La Corunától a Rivaldo, és az ő munkájuk eredménye már egy másik fejezet kezdete lesz a klub történetében.

A cikkért köszönet jár Szabó Leventének (‘Colos’), aki időt, energiát, fáradtságot nem sajnált arra, hogy erről az egy évről ilyen fantasztikus írásban megemlékezzen!

Kapcsolódó cikkek