Vicenç Sasot – “A sürgős megoldás”

Közzétette: Blaugrana.hu

Vicenç (Vicente) Sasot i Fraucá katalán származású játékos, edző; 1918. január 21-én született Peñalba (Huesca) településen, és 1985. április 12-én hunyt el Barcelonában.

Amikor a szurkoló, vagy a múlt iránt elkötelezett Barçás fellapozza az almanach-okat, Vicenç Sasot neve mellett az alábbi jelzőkkel találkozhat: “A sürgősségi megoldás”; “Híd az edzők között”; “A vészmegoldás”; “Az ideiglenesen kinevezett”. Jól jellemzi mindazt, amit Sasot edzői munkássága szimbolizál, amint tette a dolgát ez a kiváló katalán szakember. Így volt ez az FC Barcelonánál is: az 1964/65-ös idényben, a 6. fordulóban veszi át a felnőtt csapat edzésének irányítását César Rodrígueztől, s lesz a csapat trénere az idény végezetéig. Valójában jó pár “átmeneti” edző volt a Barça életében (Ramón Llorens, Enric Rabassa, Orizaola, Josep Gonzalvo II vagy épp Josep Seguer, mégis: Sasot esete a leginkább meglepő, hiszen hosszú éveket töltött el a Klubnál a szakvezetés tagjaként, mégis: 1964. október közepéig nem merült fel a neve, mint lehetséges vezetőedző. Amikor átvette a csapatot Césartól, a bajnokságban három vereség és két győzelem állt a csapat neve mellett, s ekkor döntött Llaudet a váltás mellett. Ez is egy érdekes történet, hiszen César csupán az első csapat éléről “bukott ki”, hiszen a második csapat edzőjévé ugyanazon a napon kinevezték, amikor az első csapattól eltávolították. Ergo: ott maradt a tűz közelében, s befolyással tudott lenni az első csapatra is, ill. Sasot munkájába is bele tudott szólni. S meg is tette, volt neki akkora tekintélye a Klubon belül.

Vicenç Sasot Fraucá az aragóniai Peñalba városában született – az aragón-katalán határon – 1918. január 21-én, nem messze a már katalán vidéket jelentő Franja de Ponent városától. Játékos-pályafutása meglehetősen “diszkrétnek” mondható: balhátvéd poszton játszott, s 1935-ben a Sant Cugat együttesében mutatkozott be. Ezt követően a polgárháború keresztülhúzta a pályafutását. 1939 és 1942 között a Real Valladolidnál volt, majd két évet töltött el a Sabadell együttesénél, akikkel a Primera Divisiónban szerepelt – csupán három bajnokin lépett pályára. 1944-49 között az Union Esportíva Sants együttesét erősítette, s innen is vonult vissza az aktív pályafutástól.1950-ben beiratkozik a nemzeti edzőképzőbe, ahol olyan legendás trénerekkel együtt koptatja a padot, mint Miguel Munoz, Josep Gonzalvo II, Berkessy Elemér vagy Julio Antonio Elícegui. Első munkahelye edzőként az UE Sants csapata lesz, ahol befejezte játékoskarrierjét, innen a Reus Deportivo katalán ifjúsági csapatához vezet az útja, majd az UE Lleida együttesét trenírozza. Az UE Lleida 1956/57-ben a Segunda Divisiónban szerepel, s innen kerül 1957-ben az FC Barcelonához. Itt végigjárja az edzői “szamárlétrát”: előbb a gyermek-, majd az ifjúsági csapatot edzi, végül a Katalán Óriás ‘fiókcsapatának’ számító, Condal edzője lesz. Itt éri a felkérés 1964. október 21-én, hogy az első csapat padjáról felállított César Rodríguez utódja legyen.

A “Revista Barça” 1964. október 22-én így ír a katalán mester kinevezéséről: “Vicenç Sasot hét éve van Barcelonában. Volt az ifjúsági csapatok edzője, felelőse, majd Kubala és Gonzalvo II segédedzője, később a Condal vezetőedzője. Vitathatatlanul tapasztalt szakember, aki most megkapta a lehetőséget, hogy kibontakoztassa a tehetségét. Nem tudjuk, s – úgy véljük – a számára is rejtély, hogy most megkapta a vezetőség bizalmát, de hisszük, hogy tisztában van saját erejével, felkészültségével. Készen áll arra, hogy úrrá legyen a válságon és az eredménytelenségen, még akkoris, ha ez a feladat nehéz és kényelmetlen. Ambícióban mindenesetre nem szenved hiányt. Az UE Sants együttese sok sikert, eredményes munkát kíván a frissen kinevezett Sasot-nak, akinek meg kell találnia az egészséges egyensúlyt az újonnan jött népszerűség és a nehézségek között. Nem szabad hagynia magát, hogy bárki is befolyásolja a munkájában”.

Sasot lesz Enríc Llaudet elnöki időszakának az ötödik edzője: Lluís Miró, Kubala, Josep Gonzalvo II és César Rodríguez után. Ő egy szerény edző, aki a siker zálogát a munkában látja. Kinevezése egyelőre az 1964/65-ös idény végéig tart, tehát “ideiglenesnek” mondható. Miután elfogadta a felkérést, pár szót szólt Sasot is. Úgy gondolja, hogy képes lesz megfelelni az elvárásoknak. Meggyőződése, hogy felkészültsége elegendő lesz ahhoz, hogy méltósággal viselje ezt a szolgálatot. Hatalmas öröm ez neki, és nincsenek illúziói: tudja jól, hogy eredményt kell produkálnia. Azonban szereti a Klubot, s élete legboldogabb napja volt hét évvel korábban, amikor belépett az FC Barcelona ajtaján. Elfogadja a felkérést, minden erejével azon lesz, hogy a csapatot sikerre vezesse. A csapat terén teljes mértékben szabad kezet kapott, minden az ő döntése lesz, abszolút felelőssége és hatásköre lesz mindenre kiterjedően, a büntetések terén is – ha úgy látja jónak. Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy jóval nehezebb dolga lesz, mint a Condal szakmai munkájának vezetőjeként.

A padon való bemutatkozására 1964. október 18-án került sor, egy FC Barcelona – Athletic Bilbao bajnoki alkalmával. A kezdés egész jól sikerült, hiszen 4-0 arányban győztek a katalánok a baszk csapat felett. Álljon itt a kezdőcsapat emlékeztetőül: Sadurni – Foncho, Ferrán Olivella, Silvestre Eladio, Martin Vergés, Juan Torrent, Pedro Zaballa, ’Txus’ Pereda, Juan Roberto Seminario, Fusté, Cayetano Ré. A gólokat az uruguayi Ré (2), Josep María Fusté és Pedro Zaballa szerezték. A Bilbao elleni győztes meccset követően annyit mondott: “meg vagyok elégedve az eredménnyel, s a játékosok pályán nyújtott teljesítményével is”. Nem sejthette, hogy a következő meccsen már a vereség ‘ízét’ is meg kell ízlelnie. A 7. fordulóban Andalúziába látogatott a Barça, s a Sevilla vendégeként lépett pályára. A Sánchez Pizjuán-stadion mindig is nehéz terepnek bizonyult a Katalán Óriás számára, s nem volt ez másként most sem. Pedig a mérkőzés jól indult a csapat számára: a 9. percben Zaballa volt eredményes, és megszerezte a vezetést a Barça. Azonban a békés összecsapás csakhamar durvaságba csapott át, aminek eredményeként a 12. percben mehetett zuhanyozni a hazaiaktól Diéguez, míg a Barçától Eladio. A 44. percben egyenlítettek a piros-fehérek, majd a 62. minutumban tovább fogyatkoztak: Gallego is mehetett fürdeni. Azonban a meccset az emberhátrányban játszó Sevilla nyerte meg, mivel a 78. percben Agüero bevette Sadurni kapuját. A 8. etap során a városi rivális ellen lépett pályára a Barça, mégpedig hazai közönség előtt. A meccs érdekessége, hogy a vendég Espanyolt ekkoriban olyan ismert játékosok alkották, mint Kubala László (aki játékos-edzője volt ekkor az RCD csapatának), Di Stéfano, a kapus Carmelo Cedrún, a Bilbao korábbi legendás kapusa. A rangadó egyetlen gólját Joaquím Rifé II szerezte, ezzel a gránátvörös-kékek otthon tartották a három pontot; Kubala nem lépett pályára az ellenfél színeiben. A következő fordulóban került sor az idény első “klasszikusára”, mégpedig Madridban: a fővárosi utazás ‘rémálommá’ változott. A Barça 4-1 arányú vereséget szenvedett a blancóktól: a meccs hőse a triplázó Amancio Amaro volt, míg a katalánok egyetlen találatát Cayetano Ré szerezte. Ezen a meccsen mutatkozott be a Primera Divisiónban a Real 19 éves üdvöskéje Pirri, aki a következő másfél évtized meghatározó alakja lesz.

A madridi vereség után azonban nem volt idő a “sebek nyalogatására”, hiszen következett egy VVK-összecsapás, mégpedig a Glasgow Rangers ellen. Az 1964. november 18-i barcelonai meccsen 3-1-es sikert arattak a katalánok; a gólokat Seminario, Zaldúa és Rifé II szerezték, így a visszavágóra komoly előnyt sikerült szerezni. A skóciai “kirándulásra” november 29-én került sor, ami gólnélküli döntetlent, ezzel együtt pedig Barça-továbbjutást hozott. A két európai kupameccs között két bajnokit játszott a csapat: a Córdobát hazai pályán 4-1-re verték (a gólokat Vidal I, Ré /2/ és Seminario szerezték), míg az Elche vendégeként 2-0-ra kikaptak. Nem állt valami jól tehát a csapat “szénája”: a 11. fordulót követően a 10. helyen tanyázott a Barça – 10 pontot szereztünk, míg a listavezető Real már 17 egységnél járt. Az jól látszott, hogy ebben az idényben sem a katalánok lesznek a bajnokok. A csapat képtelen volt állandósítani a formáját: egy győzelem – egy vereség, így követték egymást a meccsek ebben a szakaszban. Az Elche elleni vereség különösen fájó volt, hiszen mégiscsak egy “kis csapattól” szenvedtek vereséget a katalánok, akik a tabella vége felé kullogtak: ugyanakkor a meccsen az Elche sokkal jobban játszott, mint a Barça.

A következő három fordulóban viszont, mintha magához tértek volna Sasot fiai, hiszen előbb hazai pályán verték az Oviedót (5-0; Ré és Vidal I duplájával), majd idegenben 4-2-re a Valenciát, s újra otthon a bajnoki 2. helyen álló Real Zaragozát (2-0). Fel is jöttek a tabella 4. helyére a katalánok. A lendület azonban megtört, és a Real Betis Sevilla vendégeként 2-1-es vereség következett a bajnoki pontvadászat felénél. ekkor az 5. helyen állt a csapat, 16 pontot szerezve: 8 győzelem és 7 vereséggel a neve mellett, 37-25-ös gólkülönbséggel. A góllövőlistát pedig az uruguayi Cayetano Ré vezette 14 góllal.
A tavaszi “félidőt” a Las Palmas ellen kezdte hazai pályán a Sasot-legénység. A Kanári-szigetek csapata ekkor sem képviselt komoly játékerőt, így nem okozott nehézséget a legyőzésük: az 1965. január 3-i bajnokin 4-0 arányú győzelmet arattak a katalánok; a gólokat Seminario /2/, Fusté és Cayetano Ré szerezték. Egy héttel később már nehezebb feladat várt a csapatra, hiszen az Atlético Madrid otthonába, az Estadio Metropolitanóba látogattak, és 3-2 arányú vereséget szenvedtek; a gólokat a perui Juan Seminario és a paraguayi Ré szerezték. A csapat összeállítása a következő volt: Sadurni – Benitez, Olivella, Eladio, Vergés, Garay, Rifé II, Fernand August Goywaerts Deyrdey, Ré, Josep María Fusté, Seminario. Jól látható, hogy itt már egy teljesen kicserélődött csapat van, a ’61/62-es idényben megkezdett átalakulás befejeződni látszik. A Herrera-féle csapatból már csupán Olivella, Jesús Garay és Vergés maradtak “hírmondónak”. Ugyanakkor az is látszik, hogy igazi “sztár” nincs a csapatban, aki fazont, színt, igazi tartást tudott volna adni a csapatnak, ezáltal pedig kiemelkedő szerepet nem is tudott betölteni a Barça ezekben az években.

A folytatásban a VVK-ban kellett fellépnie a csapatnak, az ellenfél a francia Strasbourg város csapata volt, és idegenben egy 0-0-s döntetlent értek el a katalánok, ami a – továbbjutás szempontjából – eléggé ígéretes eredménynek tűnt. S a bajnokságban két egymást követő meccsen sikerült begyűjteni a két bajnoki pontot. A Murciát idegenben sikerült legyőzni: Pereda és Ré góljaival, míg hazai pályán a Levante ellen nyert a csapat 4-2-re (Ré, Rifé II, Pereda és Seminario szerezték a gólokat). Majd következett a Bilbao otthonában lejátszott gól nélküli döntetlen. Majd következett a Strasbourg elleni VVK-visszavágó mérkőzés hazai pályán: 2-2-es döntetlent hozott. Benítez és Seminario szerezték a katalánok góljait. Következhetett a továbbjutást eldöntő 3. meccs, ami majd 0-0-s döntetlent hozott, egy olyan meccsen, ahol a játékvezető két barcelonai gólt is annullált. Mivel megint döntetlen lett, így következhetett a továbbjutást eldöntő ceremónia, a pénzfeldobás – ez pedig az elzásziaknak kedvezett.

A 2-2-es és 0-0-s döntetlen között azonban volt négy bajnoki mérkőzés, ami nem igazán sikerült eredményesre a csapatnak. A Sevillát még 4-3 arányban legyőzte hazai pályán a Katalán Óriás (Ré triplázott, és Vidal I volt még eredményes), ezt követően azonban 0-0 arányú döntetlen ért el az Espanyol otthonában, majd hazai pályán fogadta a csapat a Real Madridot. A hazai pálya ellenére sem a Barça számított a mérkőzés esélyesének, s ez a pályán be is bizonyosodott: ugyan Ré (’40) megszerezte a vezetést, de a második félidőben fordítani tudtak a “királyiak” Pirri (63) és Serena (’70) találataival. A “klasszikuson” elszenvedett vereséggel a Blaugrana kilenc pontos hátrányban állt a tabella 5. helyén a listavezető Real Madrid mögött. Ez akkora hátrány volt, amit behozni képtelenség volt, annál is inkább, mivel a következő meccsen Córdoba vendégeként is pont nélkül hagytuk el a pályát. A Barça, s egyben Sasot sorsa is megpecsételődött. Az edző menesztésére nem került sor, de abban is biztos lehetett, hogy a nyár végén új tréner kerül majd a Barça kispadjára. Mindez pedig még biztosabbá vált az utolsó öt forduló eredményei alapján: egy győzelem és 2-2 döntetlen, ill. vereség. Az Elchével hazai pályán 1-1-es döntetlen, majd az Oviedo vendégeként 2-0 arányú vereség, majd az egyetlen győzelem a valencia ellen (2-0). Ezt követte a Zaragoza otthonában elért 2-0-s zakó, és a bajnokság zárásaként, hazai környezetben, egy gól nélküli “kínszenvedés” a Real Betis Balompié ellen. S hogy a Barça-szurkolók kedve még letargikusabb legyen, zárásként kiesés a Spanyol Kupából, a Real Zaragoza ellenében, kettős vereséggel – az idegenben elszenvedett 6-4-es “zakó” különösen fájdalmas lehetett mindenki számára.
A bajnokságot a csapat a 6. helyen zárta, 32 megszerzett ponttal: 14 győzelem, négy döntetlen és 12 vereség; 59-41-es gólarány. Egyetlen “szépségtapaszt” Cayetano Ré gólkirályi címe jelenthette: 25 góllal nyerte el a legjobb spanyol góllövőnek járó Pichichi-díjat.

Ennél lehangolóbb teljesítményt csak az 1962/63-as szezonban éltek át a Barça-szurkolók, amikor a 7. helyet szerezte meg a csapat 31 ponttal a neve mellett.

Vicenç Sasot összesen 36 hivatalos meccsen ült a Barça kispadján, mint vezetőedző: a mérlege 16 győzelem, 8 döntetlen és 12 vereség, 66-42-es gólkülönbség (44,44%-os mutató). Sasot a kudarc és a rossz bajnoki szereplés okát a “csapatrészek közötti együttműködés hiányában” látta, hozzátéve, hogy “az egyéni teljesítmények nem adódtak össze tökéletes egységgé, így ebből a csapat egésze nem tudott profitálni”. Az edzői munkája pozitívumaként értékelte a tökéletes fizikai felkészítést, aminek okán a szezonban a “játékosokat elkerülték a sérülések, az izomhúzódások, a ficamok”. Úgy vélte, hogy a játékosok fizikai állapota tökéletes, ami jó alapot nyújthat a jövőre nézve. Sajnálatosnak tartja a Strasbourg elleni szerencsétlen, pénzfeldobásos kiesést a Vásárvárosok Kupájában, ill. a Spanyol Kupában való rossz szereplést, főleg a Real Zaragozától kapott nagy “pofont”. A játékosok közül a gólkirályi címet elnyert Cayetano Ré teljesítményével volt elégedett, ill a belga Goyvaerts és Rifé II munkájával.

1965 nyarán távozott a vezetőedzői székből Sasot, a Klubtól azonban nem, hiszen a vezetőedző segédjeként ott ült még mindig a padon: Roque Olsen (1965-67, a képen balra Olsen, jobbra Sasot) és Salvador Artigas segítője lesz, valamint a Condal szakmai munkájának a felelőse. Az ifjúsági csapatból olyan játékosokat “ad” a Barçának, mint Martí Filosia, Carles Rexach, Pujol, Rodes, Ramón Alfonseda és Borras Más.  1968. júliusban – 11 éves szolgálat után – hagyta el az FC Barcelona kötelékét, s elfogadta a Real Mallorca invitálását. Egy idény után innen is távoznia kellett, s ezt követően kisebb spanyol és katalán csapatoknál vállalt munkát, mint a Calvo Sotelo CF, a Girona, az UE Lleida és az Atlétic Baléars.

Edzői munkáját 1980-ban fejezte be, s ezután családja, unokái körében élt, és tevékenykedett Martinencben. 1985. április 12-én hunyt el Barcelonában, halálát szívinfarktus okozta.

Kapcsolódó cikkek