A Barcelona tavaly nyáron leigazolt brazil középpályása, Paulinho Bezerra adott hosszú interjút a ‘The Players’ Tribune’ internetes oldalnak. Paulinho beszélt a Barcelonába igazolásának történetéről, az életének nehézségeiről és egyéb érdekességekről.
Tavaly júniusban barátságos meccset játszottunk Ausztráliában Argentínával. Épp egy szabadrúgáshoz készülődtünk Williannal, mikor Messi odalépett hozzám, a szemembe nézett, és ezt kérdezte: „Szóval, jössz Barcelonába, vagy sem?”
Csak ennyit mondott, majd elment magyarázat, s minden más nélkül.
Arra se volt időm, hogy átgondoljam.
Ezt feleltem: „Ha szeretnéd, megyek!”
Nem könnyű meccs közben kizökkenteni, de abban a pár másodpercben, ami eltelt Messi kérdése és Willian szabadrúgása közt, csak ezen járt az eszem: „Vajon komolyan kérdezte? Miért mondta ezt? Istenem, mi történik?”
Abban az időben a kínai szuperligában játszottam a Guangzhou Evergrande csapatában. Senki se hitte volna, hogy a Barcelona fog érdeklődni irántam. Azt hittem csak viccel [Messi], vagy össze akar zavarni, de ez egy barátságos meccs volt, úgyhogy lehet, hogy komolyan mondta? – ezt járt csak a fejemben.
A meccs után megkértem az egyik őrt, hogy legyen szíves, adja oda a mezem Messinek. Nem sokkal később visszajött az argentin öltözőből, kezében Messi mezével, amit maga Leo küldött nekem.
Utána ez járt a fejemben: „Várjunk csak, ez most tényleg megtörtént velem?”
Azonban az ausztráliai turné után visszatértem Kínába, és semmit se hallottam erről a transzferről. Eltelt egy egész hónap, és el is felejtettem. Tovább élveztem a focit Kínában, aztán júliusban hallottuk a pletykákat, hogy a Barça engem akar.
Felhívtam az ügynököm és ezt mondtam neki: „Főnök, megőrülök! Mi történik? Kérlek válaszolj! Igazak a hírek?”
Ő ezt válaszolta: „Hát, elég komplikált. Talán igaz, talán nem.”
Neymarral írogattunk, és megkérdeztem tőle: „Haver, igaz ez? Tudsz bármit is? Komolyan mondom, megőrülök örömömben!
Nem tudott válaszolni, mivel akkor a maga helyzetével foglalkozott, semmiben se volt biztos.
Tudjuk milyenek manapság az átigazolások. Semelyik pletykának, semelyik hírnek se hihetsz. Nagyon sok mindent hallani, és őszintén szólva, jól éreztem magam Kínában. Remek életünk volt és jól is ment a játék. A pletykák előtt békés volt minden. Augusztus volt, közeledett az átigazolási időszak vége, hétvégén bajnoki, valamint nálunk volt pár barátunk Brazíliából.
Egyik este az ügynököm hívott: „Megszületett az egyezség, már csak el kell jönnöd Barcelonába aláírni a papírokat!”
Igazság szerint nem hittem neki. Vissza is kérdeztem: „Komolyan mondod? A Barcelona tényleg fizetett értem? Vagy csak viccelsz?”
Így felelt: „Nem-nem. Komolyan beszélek. Holnap kellene jönnöd.”
Mondtam, hogy ez a beszélgetés hajnal négykor történt? Úgyhogy igen, hajnali négy óra volt.
Mondtam neki, hogy: „Nem tudok! Itt van pár barátunk Brazíliából és hajnali négy óra van.”
Mire ő: „Öreg, ez a Barça! Ha gondolod, hozd magaddal őket is. Egy a lényeg: ülj fel a következő gépre és gyere!”
Igaza volt! Azonnal csomagoltam és indultam a reptérre. Az autópályán jártunk, mikor csak ültem a hátsó ülésen, néztem a tájat és ezt mondtam magamban: „Messi!”
De komolyan, ha valaki azt gondolja, hogy az átigazolásom a Guangzhou-ból a Barcelonába egy őrült dolog, az nem ismeri a teljes történetem. Ez csak a 10. fejezet volt, a teljes életem ennél sokkal érdekesebb.
Amikor 19 éves volt, abbahagytam a focit. Egy teljes hónapon át ültem otthon depressziósan. Ez 2008 nyarán történt, akkor, amikor Messi épp triplázni készült a Barçával, én meg csak ültem a fotelben azon gondolkodva, hogy mi lesz velem, mit kezdek majd az életemmel. Nem sokkal azelőtt mentem haza São Pauloba. Előtte játszottam Litvániában és Lengyelországban is, azonban egyik se vállt be, ez pedig nagy trauma volt.
Mikor Litvániába igazoltam, eleinte úgy tűnt, minden jó lesz. Vilniusban játszottam, mely egy régi középkori város, körülbelül olyan, mint amilyeneket a filmekben látni, de nekem, brazilként nagyon furcsa volt. Az ottani nyelvet se értettem, de ettől függetlenül békés hely volt. Aztán, mikor egy nap az egyik brazil csapattársammal sétálgattunk a városban, egy csoportnyi helyi srác odajött hozzánk. Elég agresszívak voltak…
Nos… Érdekes, de még ma is feldühít az eset, akárhányszor csak eszembe jut, vagy beszélnem kell róla… Majmokat utánoztak és zaklattak minket.
Értitek? Nem ártottunk senkinek se, csak a pékségbe mentünk…
Ez volt az első alkalom életem során, mikor a rasszizmus ezen változatával találkoztam és sajnos nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Többször előfordult, hogy az utcán belénk kötöttek, provokáltak minket, neveket aggattak ránk. A meccseken az ellenfél szurkolói majomhangot adtak ki, és érméket dobáltak nekünk. Elmondhatatlanul rossz érzés volt.
Tudtuk, hogy az nem a mi hazánk, az ottani dolgokhoz kell alkalmazkodnunk, az ilyeneken pedig túl kell lépnünk. De ilyen bánásmódot senki se érdemel! Egy szezon után Lengyelországba igazoltam, ahol újabb sebeket szereztem. Az egy nagyon magányos időszak volt. 17 évesen hagytam el Brazíliát, annak érdekében, hogy egy jobb életet tudjak biztosítani a családomnak, de két év múlva úgy tértem haza, hogy teljesen kiábrándultam a futballból.
Megmondtam a családomnak, az ex-feleségemnek és az ügynökömnek is, hogy elegem van az egészből.
Tudjátok mit mondott a volt feleségem? Mi volt az a pár mondat, amivel megmentette a karrierem? Nagyjából ezek: „Abbahagynád a focit? De hisz semmi máshoz nem értesz! Egy villanykörtét se tudsz kicserélni!”
Makacsul így feleltem: „Majd megtanulom. Nem lehet annyira nehéz.”
Mire ő: „De gondolj a családodra! Ez tiszteletlenség lenne rájuk nézve! Így hálálod meg mindazt, amit tőlük kaptál?”
Igaza volt! Azóta, hogy öt éves koromban elkezdtem rohangálni Zona Norte utcáin a labdám után, az édesanyám mindig mellettem volt, minden szituációban. Gyerekkoromban annyira szerettem focizni, hogy jóformán aludni se tudtam éjjelente. Csak bámultam a falat és vártam, hogy újra felkeljen a nap, újra mehessek ki játszani.
Ez a szerelem az európai időszakom után megszűnt, de tudtam, hogy a szüleimnek nagy csalódás lenne, ha abbahagynám a futballt, úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy játszok még egy évet. A semmiből építettem újra magam és a karrierem. Az újrakezdés utáni első klubom a Pão de Açúcar volt, a brazil negyedosztályban. Hogy fogalmazzak? Az nem pont olyan, mint mondjuk a Bajnokok Ligája. Nyolc órákat utaztunk busszal a meccsekre, melyeket 40 fokban játszottunk. Eleinte én se hittem magamban és így gondolkodtam: „Nem fogod megcsinálni. Tanuld meg, hogy kell házat épiteni, vagy akármit, mert ez biztos nem fog működni.”
De lassan, nagyon-nagyon lassan, ahogy egyre többet edzettem és játszottam, a negatív hozzáállásom megszűnt és újra boldog voltam. A negyedosztályból felkapaszkodtam a másodosztályba, majd onnan az elsőbe a Corinthiansszal.
Ott ismerkedtem meg azzal az emberrel, aki aztán megváltoztatta az életem, a második apám lett. Ez a férfi nem más, mint Tite professzor. Mindig elérzékenyülök, mikor Tite-ről beszélek, hiszen a mi kapcsolatunk több, mint pusztán egy szakmai jó viszony. Amikor a szemembe nézett, mindig tudta, hogy hogy vagyok. Szavak nélkül is értettük egymást.
Van egy vicces történet, amit eddig csak kevés embernek meséltem el, de remekül leírja a kapcsolatunkat. A 2011-es idényünk a Corinthiansszal egyszerűen fantasztikus volt. Megnyertük a brazil kupát, így sok játékosunkra felfigyeltek az európai nagy csapatok. Engem az Inter akart szerződtetni.
Érdekes szituáció volt. Az ügynököm felhívott, hogy gyorsan döntsek, mert az Inter 15 percen belül választ akar. Ez pont egy edzés előtt volt, úgyhogy Tite irodájába rohantam, elmeséltem neki, hogy mi a helyzet, majd ezt mondtam: „Nem tudom, mit tegyek, Főnök! Az Interről van szó. A világ egyik legnagyobb klubjáról.”
Tite így felelt: „Figyelj, neked kell dönteni. Természetesen azt szeretném, hogy maradj, de ez a te életed. Menj be az öltözőbe, gondold át és ha döntöttél, gyere ki a pályára. Ha maradsz, mutasd fel a hüvelykujjad, ha mész, mutass lefelé a hüvelykujjaddal. Így tudni fogom, hogy mi lesz.”
Felhívtam az ügynököm és elmondtam neki a döntésem. Ő visszakérdezett: „Biztos, hogy ezt szeretnéd?”
„Biztos!” – feleltem.
Kimentem a pályára, Tite rám nézett, én pedig vártam két másodpercet, csak, hogy még drámaibbá tegyem a helyzetet, majd felmutattam a hüvelykujjam.
Ezt meglátta és így szólt: „Istenem, már azt hittem, itt hagysz!”
Négy évig játszottam Tite irányítása alatt a Corinthians-nál. Az volt életem és karrierem egyik legjobb időszaka! Azután a Tottenhambe igazoltam, a Premier League-be, ahol a második szezonom nagyon nehéz volt. Sokan elvesztették a belém fektetett bizalmukat, de volt egy ember, aki mindig hitt bennem: Tite!
Ha már itt tartunk, akkor szeretnék tisztázni valamit a Spurs-ben töltött korszakommal kapcsolatban. Egy rossz szavam se lehet se a klubra, se a stábra, se az elnökre. Azonban az igaz, hogy nekem, mint futballistának, az egy nehéz időszak volt és igen, voltak napok, amikor ki se akartam lépni a londoni házamból, mert annyira stresszes voltam amiatt, hogy nem játszok. Egy focista ha nem játszhat, akkor úgy szenved, mint hal a parton. Úgy éreztem, megfulladok. Valamiért Mauricio Pochettino nem számolt velem. Talán azért, mert nem illettem a filozófiájába, de ennek ellenére sosem volt köztünk nézeteltérés. Egy nap viszont elegem lett, bementem az elnökhöz és megmondtam neki, hogy ha akörüli összeget ajánlanak értem, mint amennyiért vettek, akkor azt fogadja el, mert el szeretném hagyni a klubot. Szerencsére nagyon profin kezelték a helyzetet.
Ez év nyarán bejelentkezett értem a Guangzhou Evergrande, én pedig úgy voltam vele, hogy miért is ne?
A barátaim azt hitték, hogy elment az eszem.
Jó pár ilyen üzenetet kaptam tőlük: „Kína? Mit fogsz csinálni Kínában?”
Én pedig általában így válaszoltam: „Igen, tesó, Kína! Meglátjuk, mi lesz.”
Miután egy ilyen nehéz időszakon estem át, Dani Alvés elvei szerint kezdtem el élni, hisz ő egyszer ezt mondta nekem: „Mi csak kis srácok vagyunk, akik kint játszanak és egyszer csak elered az eső. Mi történik akkor? Vége a világnak? Nem, haver! Elmegyünk máshova, ahol tovább játszhatunk.”
Egész életemben fociztam és karrierem során a világ számos pontját bejártam. A futballtól egy nagyon fontos dolgot tanultam: élvezd azt, amit csinálsz! Akárhány év után is úgy feküdj le este, hogy a falat bámulod és azon gondolkodsz, mikor kel fel újra a nap, mikor mehetsz ki újra játszani.
Kizárólag ilyen körülmények között tudod magadból a legjobbat kihozni. Ha a világ legerősebb bajnokságában játszol, de rosszul érzed magad, akkor az egésznek semmi értelme. Sokan azt mondták, hogy vége a pályafutásomnak, mikor a Guangzhou Evergrandéba igazoltam, de ezek az emberek pár évvel azelőtt, mikor még buszoztam a hazai negyedosztályos meccseimre, nem is ismertek. A sírban voltam, haver! Halott voltam a földiek szemében.
Hogy Felipe Scolari miatt mentem Kínába? Ha ezt mondanám, az rosszul hangzana? Nem tudom, de őszintén szólva nagyon örültem neki.
Természetesen abban az időben nem is álmodtam arról, hogy valamikor még VB-n fogok játszani. Sőt arról se álmodoztam, hogy egy nap leigazol majd a Barça. Csak egy célom volt: jól akartam játszani. Nagyon örültem, mikor 2016-ban kinevezték Tite-t a brazil válogatott élére, hiszen megérdemelten került oda. Amikor még régebben együtt dolgoztunk a Corinthiansnél, gyakran mondtam neki, hogy: „Mester, te mindig olyan játékosokról beszélsz, akik kiérdemeltek dolgokat. Én tudom, hogy egy nap te leszel a nemzeti csapat edzője, mert nagyon megérdemled!”
Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy be fog hívni a válogatottba.
Azonban egyik meccsünkre elküldte a fiát, Matheust Kínába, hogy nézzen meg engem, mivel csapatként nagyon jók voltunk, sok trófeát nyertünk, de én azt hittem, csak azért küldi mert kíváncsi, hogy: „Na és mizujs Paulinhóval?”. Olyan volt az egész, mint egy vígjáték. Mielőtt Matheus megérkezett, szóltam a feleségemnek, hogy: „Barbara, tudjuk jól, hogy milyen itt a közlekedés, úgyhogy nagyon szépen kérlek, mindenféleképpen juttasd el Matheust a meccsre, mert hatalmas szükségem van arra, hogy lásson játszani. OK?”
Nem tudom, miért, de éppen akkor egy szabad taxi se volt, úgyhogy végül egy tuk-tukkal érkezett meg a meccsre Matheus. Őrület, nem? Aznap semmi különlegeset nem akartam csinálni, úgy játszottam, ahogy mindig is, hiszen tudtam jól, hogy ők ismernek.
A meccs után csak vártam és vártam, de igazság szerint nem reménykedtem. Aztán pár héttel később VB-selejtezőt játszott a válogatott, és az én nevem is ott volt a behívottak listáján.
A média teljesen megdöbbent: „Miért hívta be Tite Paulinhót, amikor ő Kínában játszik?”
Tite megadta nekem a lehetőséget, hogy bebizonyítsam a világnak, hogy még nem haltam meg. Úgy gondolom a kvalifikáció során többször is megmutattam, hogy miért vagyok a válogatottban. A futballban a másodperc töredékrésze alatt történnek a dolgok. Nem én vagyok a csapat legtechnikásabb játékosa, de a meccs minden töredék másodpercét izgatottan élem meg. Olykor csak csordogál a játék, aztán hirtelen egy bumm, és neked kapcsolnod kell. Nincs idő gondolkozni. Ott kell lenni! Magadhoz kell ragadni az irányítást. Talán ez az, amiben jó vagyok.
Volt egy vicc, amit Tite többször is elsütött az edzéseken. Ránézett az olyan zseniális játékosainkra, mint például Neymar, Coutinho, Jesus, vagy Marcelo és ezt mondta nekik: „Állandóan legyetek résen, miközben támadunk, még úgy is, hogy mindnyájan tudjuk, hogy a kipattanó Paulinhóhoz fog menni.”
Gyakran viccelődnek is ezzel, hogy a labda úgy követ engem, mintha elvarázsolták volna.
Nekem általában ez volt a válaszom: „Nem, Mester! Te vagy az, aki mindig az érdemekről beszél. Neked kellene ott lenni és gólt lőni.”
Az, hogy bekerültem a VB-keretbe, nem csak számomra, de a családomnak is hatalmas öröm volt.
Szeretnék elmesélni valamit, amit sok ember nem tud. Sokan mondták, hogy: „Ó, hűha, Kínából igazoltam Barcelonába. Milyen elképesztő sztori! Micsoda csoda!”
Azonban az az igazság, hogy ez a transzfer életem egyik legdrámaibb pillanata volt. Abban az időben Barbara már terhes volt az ikrekkel és decemberre, karácsony előttre volt kiírva. Októberben egy napon azt mondta nekem, hogy hatalmas fájdalmai vannak, azonnal vigyem be a kórházba. Tudtam, hogy nagy a baj, mert alaphangon utált orvoshoz járni.
Miután megérkeztünk a kórházba, elvégeztek rajta pár vizsgálatot, majd az intenzív osztályra vitték. Az ikreink világra akartak jönni, de még csak a 28. hétben jártak. Nagyon ijesztő helyzet volt! Az orvosok azt mondták a feleségemnek, hogy tartson ki még két hétig, mielőtt életet ad nekik, különben esélytelen, hogy a tüdejük rendesen fejlődik majd.
Emlékszem, hogy felhívtam a szüleim: „Mi lesz? Meg fognak születni?”
Szörnyű volt!
Viszont Barbara egy igazi harcos! Kitartott egy hétig… két hétig… 20 napig!
Több olyan éjszaka is volt, amit a szobája foteljében töltöttem, mellette. Napközben viszont mennem kellett játszani, edzeni. Október 30-án Görögországban voltam, az Olympiakos elleni BL-meccs miatt. Semmit se tehettem, mennem kellett.
Aznap este Barbara hívott: Sofia és Zé Pedro megszülettek!
A feleségem 21 napig tűrt minden fájdalmat, én pedig csak sírtam és sírtam, amiért nem lehetek ott, amikor a világra jönnek. De összességében egy dolog számít: megérkeztek közénk!
Sajnos, két hónapig még a kórházban kellett maradniuk inkubátorban, mert nem voltak elég erősek ahhoz, hogy hazajöhessenek. Abban az időben nem igazán érdekelt a foci. Hallottam, mennyien áradoztak, hogy milyen jó vagyok a Barcelonában, de ez se tudott meghatni. Nagyon nehéz időszak volt az számomra! Voltak napok, mikor az edzésre kellet volna koncentrálnom, de ehelyett a gyermekeimen járt az agyam, akik különböző csövekre kötve feküdtek a kórházban.
Minden elismerés a feleségemet illeti! Ő volt a hős! Én csak fociztam, míg ő az ikreink életéért küzdött. Elképesztő az az erő, ami felgyülemlik egy édesanyában, ha a gyermekeiről van szó!
December 23-án Sofia és Zé Pedro hazajöttek!
Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha is kaptam!
Az embereket azonban ezután is csak egy valami foglalkoztatta: „Ember, Kínából igazoltál Barcelonába, most pedig VB-re mész. Hogyan? Mivel magyarázod ezt?”
Válaszolnék mindenkinek: Nem tudom! Ilyen a foci! Egyszer lent, máskor fent. Megjósolhatatlan, hogy mi lesz. Úgy gondolom, több szempontból is ugyanaz a játékos vagyok, mint amelyik akkor voltam, amikor a kínai bajnokságba igazoltam. Kínából a Barcelonába szerződni pedig tényleg elképesztő, de nem csoda! Nem élet-halál kérdés. Ez csak foci!
A csoda az, amikor hazaérsz egy meccs után, és nem számít, mi volt aznap az eredmény, a gyermekeid felnéznek rád a szép szemeikkel és ennyit mondanak: „Szia, apu!”
