Xavi – a jövő Pep Guardiolája.

Közzétette: Somi Gábor

Mi az, ami eszünkbe jut Xavi Hernández kapcsán? Hihetetlen látás a pályán, gyors gondolkodás és a klub iránti maximális elkötelezettség. Nem kérdés, hogy pályafutása befejeztével edzőnek fog állni a katalán legenda, akinek minden képessége meg is van ahhoz, hogy remek tréner váljon belőle. Szeretnénk nektek egy hosszabb interjút átadni, ahol Martí Perarnau kérdezi Xavit sok-sok érdekességről, köztük jó barátjáról, Xabi Alonsoról, példaképéről, Pep Guardioláról, a futball lélektanáról. Kellemes olvasást!

Martí Perarnau: Xabi Alonsoról kezdtünk beszélgetni, nemrég vonult vissza, most elvégzi a szükséges tanulmányait és edző lesz…

Xavi: Minden kétséget kizáróan: Xabi Alonso valóban edző lesz. Egyértelmű, hogy az Ő pozíciója a pályán (középső középpályás, mélységi irányító) igényli a legtöbb gondolkodást és azt, hogy remekül lásd át a mérkőzés alakulását, gondolkozni kell a társaid fejével is. Nem véletlen, hogy a legjobb edzők korábbi középpályásokból és kapusokból kerültek ki. Xabi egy remek stratéga a pályán. Nem volt nagyon gyors, erős, agresszív, de technikailag nagyon magas szintet képviselt, aminek köszönhetően Spanyolország egyik legjobb játékosává vált. Rengeteg módszertant ismer, ami annak köszönhető, hogy a legjobb edzők kezei alatt tanulhatott, remekül képes átadni másnak azt, amit mondani szeretne, remekül tud kommunikálni. Hasonlóakat tudok mondani Sergio Busquets kapcsán is. Busi véleményem szerint szintén edző lesz. Mascherano ugyanez. A Barcelonában, a Real Madridban, vagy a spanyol válogatottban játszó középpályások nagy része edző lesz, miután visszavonul, ez nem véletlen. Őszintén szólva, az lepett meg a legjobban Xabi kapcsán, hogy nagyon hamar visszavonult. Még mindig remek volt az állóképessége, utolsó évében is jól játszott a Bajnokok Ligájában, bőven játszhatott volna valahol máshol, ha már Németországban nem. Ez a része mindenesetre meglepő volt számomra, hogy edző akar lenni, az nem. Xabi rendelkezik minden szükséges “alapanyaggal”, ami egy remek edzőhöz kell.

Martí Perarnau: Xabi elvezet minket Xavihoz…

Xavi: Igen, én is edző vagyok. Még mindig úgy érzem magam, mintha játékos lennék, szeretem a versenyhelyzeteket. Még akkor is, ha csak Katarban vagyok, úgy érzem magam, mint egy fenevad. Lényegtelen, hogy hol vagy, mindig nehéz nyerni, ez a bajnokságoktól független. Ma már többnyire a riválisokat elemzem (Lekhwiya, Al Rayyan, El Jaihs …) és tanulmányozom a játékukat. Próbálom megfejteni a győzelemhez vezető utat. Különleges szerep hárul itt rám jelenleg, hiszen egyszerre vagyok játékos, edző és sportigazgató is, de a legnagyobb szenvedélyem még mindig a játékos kötelezettségeim iránt van. Cruyff erről a következőket mondta nekem még évekkel ezelőtt: “Nézd, játszani a legjobb. Amikor már nem fogsz tudni játszani, nem bírod már az iramot, akkor edző lesz belőled. Mivel nekünk lételemünk a versenyzés, ezért csak a játékosok vagy edzők lehetünk.” Nem szeretnék irodában dolgozni, mivel unalmasnak találnám, az nem az én világom. Katar jelenleg a megfelelő hely számomra. Nincs rajtam nyomás, nyugodtan gondolkodhatok arról, hogy milyen szerepet is töltök be jelenleg a labdarúgásban, és mik pontosan a terveim a jövőre nézve. A legfontosabb tapasztalatom már megvan. Az iroda nem az én világom. Az enyém a kispad.

Martí Perarnau: Amikor úgy határoztál, hogy elhagyod a Barcelonát, azt azért tetted, mert úgy érezted, hogy az elit foci már túl sok neked?

Xavi: A távozásom előtti év nagyon kemény volt számomra. A 2013-14-es szezon rengeteg kivett belőlem mentálisan, úgy éreztem el kell távolodnom egy időre a futballtól. Az utolsó bajnoki találkozón az Atletico Madrid ellen kellett megharcolnunk a címért. Ezen a mérkőzésen Tata Martino csak a padon számított rám, ez volt pályafutásom talán legnagyobb csapása. Az egész szezont végigjátszottam szinte és hirtelen a sorsdöntő napon a padon találom magam, onnan kell végignéznem, ahogyan elbukjuk a bajnokságot. Ez nagyon megviselt. 34 éves voltam akkor. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy az emberek talán már nem tartanak annyira versenyképesnek, mint korábban, nem tudom talán már annyira tartani a ritmust. Az a szezon nagyon furcsa volt, mert a kialakult helyzet miatt, nem voltak magasak az elvárásaink. Kezdődött Tito tragikus betegségével. Folytatódott azzal, hogy az edzőnk, Tata Martino nem volt egy igényes ember. És, amikor már azt hinnéd, nincs lejjebb, jön a 2014-es világbajnokság, ahol megismétlődik az, ami az Atletico ellen volt. Játszottam azon a mérkőzésen, ahol Hollandia csúnyán lemosott minket a pályáról, majd a mindent eldöntő Chile elleni találkozón csak a kispadon ülök. Vicente (Del Bosque) miatt utaztam csak Brazíliába. Amikor 2012-ben megnyertük az Európa-bajnokságot, akkor közöltem vele, hogy vissza szeretnék vonulni a válogatottságtól, mivel ez egy szép búcsú lenne a számomra. Ő azonban rábeszélt, hogy maradjak még, mivel komolyan számol velem a két évvel későbbi világbajnokságon is. Két ekkora csapás után Bartomeu-elnök felhív, és kéri tőlem azt, hogy maradjak legalább még fél évet, mivel a csapat kapitány nélkül maradt. Victor elment, Puyol szintén, nagy lyuk keletkezett az öltözőben emiatt. Luis Enrique felhívott és a következőket mondta: “Ne légy hülye. Pelopo (a becenevem) gyere be az edzőközpontba, és beszéljünk erről.” Ekkor kért meg arra Lucho, hogy maradjak még egy évet. Ezek után 2015 februárjában aláírtam az Al Sadd-hoz.

Ez volt az utolsó szezonom a Barcelonában, és igyekeztem a maximumot kihozni magamból. Még egy szezont lehúztam csereként, jóval kevesebb játékperccel, de ezt nem szerettem volna még 2-3 évig folytatni. Mindig igyekeztem méltóságteljes és alázatos maradni, jó kapitánya akartam lenni a csapatnak. Felajánlottam Luisnak, hogy jó kapitány leszek, igyekszek mindenben a csapat segítségére lenni, még akkor is, ha kevesebb játékperc fog a rendelkezésemre állni. Nem volt számomra könnyű az a szezon, ám hasznos volt, mivel kiderült számomra, hogy nem tudok három napon belül két mérkőzést lejátszani már anélkül, hogy ne érezzem meg. Ha megnézzük, nem sok 35 éves játékos játszott akkor top csapatban. Xabi Alonso, Lahm, Pirlo és Én. Mindannyian kénytelenek voltunk elfogadni, hogy az idő szalad. Ez a természetes.

De folytatni akartam a játékot, még akkor is, ha csak alacsonyabb szinten volt rá lehetőségem, ezért elfogadtam a Katarból érkező ajánlatot. Hálával tartozom az Aspire Akadémiának azért, mert lehetővé tették nekem, hogy más képzési módszereket és egyéb futballal kapcsolatos koncepciókat is megismerhessek. Láttam edzéseket a Bayern Münchentől, az AC Milantól, Conte csapataitól, Gabi Heinze csapataitól, vagy említhetném a Cultural Leonesát is, ahol Oscar Cano mellett tanulhattam. Minden ötletre nyitott vagyok. Egy futball megszállott vagyok, aki az adott megoldást meg akarja vizsgálni, az összes lehetséges nézőpontból.

Martí Perarnau: Úgy érzed, hogy a Barcelona letért a kijárt ösvényről, ami a saját nevelésű játékosokra való támaszkodást, valamint a már-már legendás játékstílushoz való ragaszkodást illeti?

Xavi: Úgy gondolom a Barça kicsit elaludt az elmúlt években. Biztos vagyok benne, hogy az emberek úgy voltak vele, hogy: “Van nekünk Xavi, Iniesta, Piqué, Puyol, Messi, Valdés…..következik Busquets és Pedro, minden így fog folytatódni. És minden évben így biztosan minimum két fiatal felkerül az első csapatba az akadémiáról. Ez azonban nem így van, nem így működik, nem az első csapatban tanultam meg játszani, hanem a La Masián. Azon belül is az Infantil, a Cadete és a Juvenil csapatokban, azért itt tanultam meg játszani, mert akkoriban Joan Vila volt az edzőm. Ő egy nagyon igényes ember, a szó legszorosabb értelmében: a fogalmak, a technika, a taktika, az elmélet és a legfontosabb, a gyakorlat. Vila egy mesterképzést vezényelt le nekünk minden nap. Az akadémián dolgozó edzőknek kell a játékosokat fejleszteni, formálni. Nem az számít, hogy megnyered-e a bajnokságot. Ebben a korban ugyanis a legfontosabb a megfelelő tanulás. Amennyiben megnyered a bajnokságot, az egy jó dolog, de nem ez az elsődleges cél. Egy közeli példát kiragadva. Nézzük meg a Barça B idei feljutását. Nagyon boldog voltam emiatt, de ez nem annyira fontos. Pep Guardiola amikor átvette a B csapat irányítását, akkor a srácok a Tercerában (negyedosztály) játszottak. Mikor megkapta a lehetőséget az első csapatnál, akkor olyan játékosokat hozott fel, mint: Busquets, Pedro, Jeffren, Victor Sánchez és Bojan. Ők akkoriban a Tercerában játszottak, és mégis minden rendben volt. Pedig arról a szintről kellett rögtön megugraniuk az első csapat szintjét, és mégsem okozott nekik problémát. Miért? Mivel a Barça-stílust ismerték. Nem számít, hogy a B csapat most a Segundában, a Segunda B-ben, vagy pedig a Tercerában játszik. Természetesen örülök a sikerüknek, de mint mondtam, nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az akadémián a lehető legjobban fejlődjenek. A legfőbb prioritás az, hogy hány játékos képes jelenleg megugrani az első csapat szintjét. Erre a válasz pedig jelenleg nem éppen pozitív. A B csapatban kéne 6-8-10 játékos, aki képes lehet erre, most talán van 2-3. Az akadémiának az a célja, hogy a nagy csapat edzője számíthasson az ott játszó játékosokra, ha ott éppen sérült valaki. Legyen az a védelem, a középpálya, vagy a támadósor. Ez az akadémia lényege. És úgy általánosságban tudom azt mondani, hogy a Barça elaludt, mivel hagyták az eseményeket idáig fajulni.

Martí Perarnau: Az “izmos” játékosokból továbbra is hiány van az akadémián…

Xavi: Meg kell vizsgálnod a játékot az összes aspektusából, és így ki lehet jelenteni, hogy a fizikai képesség nagyon fontos a labdarúgásban, de a Barça játékstílusában nem ez a legfontosabb elem. Nem árulom el mi az, de nem ez. Pep-nél volt a csapatnak két ütközője, Yaya Touré és Keita. Velük sikeresen megnyertük a párharcokat, de a csapat játékstílusa pontosan ezt próbálta kizárni a játékból. A párharcok megnyerése fontos egy mérkőzésen. Ugyanakkor mi megpróbáltuk őket elkerülni, igyekeztük minél távolabb tartani magunkat az ellenféltől. Amennyiben szükség volt a párharcok megnyerésére, akkor Keita és Yaya megnyerte általában, de a legfőbb cél az volt, hogy ezeket elkerüljük. Nem látom a Barça jövőjét más stílusban, csak azzal lehetnek szerintem sikeresek a későbbiekben, amivel a csapat annyi trófeát szerzett az elmúlt években.
Őszintén megmondom Luis Enrique megváltoztatott pár dolgot a taktikában, de a rendszer nem fog ettől elveszni. Vissza kell térnünk az alapokhoz. Természetesen az igazolások befolyásolhatják a taktikát.

Martí Perarnau: Tehát a Barçának vissza kell térnie az alapokhoz.

Xavi: Igen, vissza kell térnünk ahhoz, amit mindig is csináltunk. Láttad a Barça B-t, a Juvenil csapatokat, vagy alacsonyabb akadémistákat és arra döbbentél rá, hogy milyen szép a játék képe. Elmentem megnézni őket és mindenkinél ugyanaz volt az alap. Ám, ha minden edző a saját képére formálja a taktikát, akkor a dolgok is megváltoznak, még ha nem is akarod. Nem, vissza kell térnünk az alap elképzeléshez. Mi nem játszhatunk dupla vagy semmit. Néha kijöhetsz belőle győztesen, mint történt az a Bernabeúban az idei szezonban, de nem alapozhatjuk pusztán erre az egész taktikánkat. Tudom, hogy Messi képes a lehetetlent is véghezvinni, de a futball nem szerencsejáték, hiszen tíz alkalomból kilencszer vesztesen hagyod el akkor a pályát.

Martí Perarnau: Andrés Iniesta szenvedése párhuzamba állítható valamennyire a Barcelona szenvedésének kezdetével is…

Xavi: Andrés most szenved ez így van, mivel a három támadó valamelyest kioltja azt, amiben Ő a legjobb, a pozíciós, statikus játékot. A védekezést Luis Enrique két négyes láncban oldotta meg, amelynek csúcsán Leo és Luis Suárez van, akik szabadon mozoghatnak. Ebben a rendszerben a labda sokat “utazott”, olyan módon ráadásul, amelyet a csapat nagyon kevésszer láthatott. Luis Enrique sokat dolgozott azon, hogy ez az átmenet működhessen. A támadó trió egy időzített bomba. Neymar kapja a labdát a balhátvéd helyén és Ő maga is simán gólt szerezhet. Ugyanez a helyzet Messivel és Suárezzel is. Ebben a rendszerben a támadásokat nem előzik meg hosszú labdajáratások, a játék gyorsan épül fel. Luis Enrique ezen dolgozott sokat az elmúlt három esztendőben, vele a csapat két négyes vonalban védekezett, amelyben Busquets, Iniesta és hozzám hasonló játékosok egyszerűen elvesznek. Talán Casemiro számára otthonos ez a szerepkör, de nem Busquets és nem is Andrés számára. Meg tudják természetesen csinálni, de ez számukra irreálisan sok munkát igényel. De természetesen elől van három elképesztő támadó, akik mindent elvégeznek, kérdés, hogy a te dolgod mi?

A támadó hármas remekül érzi magát ebben a rendszerben, hiszen gyorsan a kapu elé kerülhetnek. Annak, amit Luis Enrique alkotott az az előnye, hogy két játékstílust is birtokol: a statikus játékot, amit a csapat történelme során 90 százalékban játszott, és a gyors támadásépítést, a kontrajátékot, amin Luis Enrique sokat dolgozott, ezzel pedig a játék teljesen kiéleződik az első hármasra. Ezért tűnhet úgy, hogy Andrés nem az a játékos, aki volt korábban. Most 35-40 métert kell futnia folyamatosan, ekkora területet kell bejátsszon, természetes, hogy többet szenved emiatt. Korábban mi egy kompakt rendszerben játszottunk, ahol a pályán 30 méteres területet fedtünk le, ezen belül kellett mozognunk. A Barça a változásoknak köszönhetően egy két élű fegyver lett, mindkét játékstílust tudja alkalmazni: a statikus támadásfelépítést, és a gyors, kevés passzos, direktebb játékot is.

Martí Perarnau: Ez a játékstílus szép eredményeket hozott a csapatnak, de egyben el is távolodott a Barça az ortodox stílustól.

Xavi: Igen, a teljesítmény szempontjából fantasztikus a támadóhármas. Ők jó barátok, remekül kiegészítik egymást a pályán. Ez a három ember elképesztő számokat produkált mióta együtt vannak. Szerintem három szezon alatt szereztek vagy 300 gólt. Ez egészen fantasztikus. Mit tehetsz ilyen játékosok ellen? Elpusztítod őket?

Én megszállottja vagyok az ortodox játékstílusnak, hiszen ezzel értünk el elképesztő sikereket 2008 és 2012 között, de elismerem, hogy a Barcelonának olyan képességű játékosai vannak, akik képesek más stílussal is eredményesek lenni. Leóval minden más, hatalmas különbség van akkor, amikor Ő a pályán van. De továbbra is azt mondom, hogy mindannyian sokkal kényelmesebben érezzük magunkat a pályán, ha 30 méteren belül helyezkedünk és ezzel sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Mindenekelőtt azért mert a “mediocentro”-nak hívott Busquets az, aki egyensúlyt ad a csapatnak, Ő pedig akkor érzi magát a leginkább otthonosan a pályán, ha a társak közel helyezkednek hozzá és viszonylag kis területet kell befutnia. Ha a rendszeren változtatni akarsz, akkor kell egy másik “mediocentro”, aki képes nagyobb területet is lefedni.

Martí Perarnau: Ernesto Valverde munkássága alapján szerinted melyik csoportba tartozik: az ortodoxabb, vagy pedig a heterodoxabb stílusba?

Xavi: Úgy vélem Ernesto Valverde remek döntés volt a vezetőség részéről. A lehető legjobb lehetőség volt az elérhető trénerek közül. Nagyon felkészült fickó, komoly tapasztalattal rendelkezik, ismeri a klubot, és olyan emberek alkotják a személyzetét, akik úgy szint ismerik a klubot. Ilyen például Pozanço (José Antonio Pozanco, Valverde stábjának fizikai edzője, aki dolgozott már korábban a Barça akadémiáján.). Ő egy remek srác, aki sokat tanult Paco Seirul·lo-tól. A stílus, amiben dolgoznak jól fog itt működni. Ernesto eljövetele egyet jelent azzal, hogy az ortodox stílus visszatér.

Elnyerte a tetszésemet az a játék, amit Bilbaóban mutatott a csapata, hasonló ahhoz, amit Quique Setién alkotott a Las Palmas-nál. Nyilvánvaló természetesen, hogy nem állt rendelkezésére a Bilbaóban olyan játékos, mint Iniesta, vagy egy Messi-Suárez-Neymar hármas, de ettől függetlenül egy merész csapat volt, akik nem rugdosták a labdát kifelé eszetlenül. A két belső védője, Yeray és Laporte rendkívül labdabiztosak voltak, akik meg tudták játszani a társakat. Az Atletic mindig erőteljes, magas letámadást alkalmazott, ami sokszor meg is nehezítette a dolgunkat. Kétségtelenül felülmúlták a csapatot a Spanyol Szuperkupa-döntőben is. Úgy gondolom, hogy a Barça jól fog játszani Ernesto irányítása alatt. Hasonló játékot fogunk látni, mint Pep vagy Tito alatt, vagyis a vonalak közel lesznek egymáshoz, így a játékot és ezáltal a mérkőzést is uralni fogja tudni a csapat.

Martí Perarnau: Úgy tudom, hogy először Andrés Iniestával és  Paco Seirul·lóval vette fel a kapcsolatot.

Xavi: Ez egy jó jel. Ezt kellett tennie. Elvégre az öltöző vezetői Andrés, Busi, Leo, Mascherano és Piqué.  Ők fontos emberek, Ernestónak nem lesz gondja velük. A Barça öltözőjében egészséges, jó hangulat uralkodik, tele jó emberekkel. Mindig így volt, az egyetértés mindig megvan, leszámítva néhány kisebb kérdést, amelyek bármilyen csoportkörnyezetben felmerülnek. Ez egy jó hely, ahol nyertesek vannak, akik szeretnek dolgozni, edzeni, nincsenek lusta játékosok. Csodálatos dolog, hogy olyan játékosok vannak az öltözőben, akik már évtizedek óta trófeákat nyernek, mégsem hagyott alább a sikeréhségük. Az ilyen játékosokat nem érdeklik azok a tények, hogy hányszoros kupagyőztes, vagy hányszoros bajnok, netán hányszor hódította el az Aranylabdát, Leóra gondolva természetesen.

Martí Perarnau: Egy komoly vereség után a játékos mit gondol? A felelősséget a magáénak érzi, vagy pedig az edzőt terheli, a felállás és a taktika miatt?

Xavi: Nem, úgy érzed, hogy a felelősség a tiéd. A vereség a tiéd. Én csak magamról tudok beszélni, de nálam így van. Amikor elmentünk Münchenbe és kikaptunk 4-0-ra, akkor maximálisan felelősnek éreztem magam a kudarcért, amit katasztrófaként éltem meg. Sokat szenvedtem amiatt a meccs miatt. Fontosnak éreztem magam a Barçában, ezért még jobban érintett egy komoly vereség, még inkább felelősnek éreztem magam a rossz eredmény miatt.

Martí Perarnau: Az egy furcsa mérkőzés volt…

Xavi: Eltiportak minket. Fizikailag nem voltunk eléggé felkészültek. Nem tudtuk eléggé uralni a mérkőzést, a labda hiába volt nálunk, nem tudtunk vele mit kezdeni, nem voltunk egészen egyszerűen eléggé fittek.

Több kisebb sérülés is hátráltatott minket, játszottunk ugyan, de nem tudtuk közel sem a maximumot nyújtani. Így játszott Busquets, Leo és Én is….Az edzőnk nem tudott velünk lenni, mivel kezelésekre volt kénytelen járni New Yorkba. Így pedig az intenzitásunk jelentősen csökkent, még akkor is, ha nem akartuk természetesen. A Bayern pedig ekkor volt történelme talán legjobb pillanatában: Alaba, Lahm, Javi Martinez, Schweinsteiger, Robben, Ribéry, mind a legjobb időszakukat élték abban az időben. Átgázoltak rajtunk. Az elmúlt évtizedben ez volt a legnehezebb mérkőzésünk. Nem voltunk képesek felvenni velük a versenyt.

Jelenleg a futballban egy-egy jó pillanat is dönthet. Ha nem tudsz a szezon döntő szakaszára csúcsformában érkezni, nem számít, ki vagy, vagy mi a neved. Nem számít, hogy ki ellen játszol: ha nem éred el a legmagasabb szintedet fizikálisan, taktikailag, technikailag, és mentálisan. Jobb lehetsz az ellenfelednél, jobban is játszhatsz, de egy-egy rossz momentum, történés elegendő ahhoz, hogy kiessél. Ilyen például egy rosszkor jövő sérülés, egy fájdalmas vereség 2-3 nappal a mérkőzés előtt a bajnokságban mondjuk, és ennyi bőven elegendő ahhoz, hogy kiessél a trófeáért való harcból. Az edzőnek illetve a személyzetnek ezért a legmegfelelőbben kell irányítani/menedzselni a csapatot, különösen a Bajnokok Ligájában, mert a bajnokságban több lehetőséged van a hibázásra. A Bajnokok Ligája a pillanatokról szól, 100 százalékosnak kell lenned a megfelelő pillanatban, csak úgy juthatsz fel a csúcsra.

Martí Perarnau: Vannak olyan apró részletek, amiket egy edző sem tud irányítani, hiába a legjobbak, legtapasztaltabbak egyike…

Xavi: Az öltöző az egyik, így van. Korábban mondtam Pepnek, amikor még itt volt velünk, hogy: “Van egy nagy öltöződ, tele jó emberrel, így nincs is problémád.” Nem volt problémája, csak néhány apró részlet. Mi saját nevelésű játékosok irányítottuk az öltözőt, ez pedig csodálatos volt. Ezekben az években Pep-nél volt az az érzésem, hogy mindenhol a megfelelő személy van. Estiarte Manel, Pepe Costa, Emili Ricart, Juanjo Brau, Dr. Puna, Lorenzo Buenaventura, Dr. Cugat, Pao Seirul. Nos… Ez egy remek csapat volt. Mennyire csodálatos volt. A fellegekben éltünk. A tréningeket fel kellett volna jegyezni/venni. Konzerváló gyakorlatokat csináltunk, hihetetlen szinten. Abidal rengeteget fejlődött. De Puyol, vagy Henry is hatalmasat lépett előre. Yaya Touré, Keita és a többiek, mindannyian pontosan tudták, hogy mit akar az edző. Annyit mondhatok, a Guardiola-korszak egészen hihetetlen volt.

Martí Perarnau: Cristiano pozícióváltása nagyon érdekes volt.

Xavi: Ez egy okos döntés volt. Ő egy olyan srác, aki nagyon sok gólt képes szerezni. Egy igazi gólkirály. Hasonló képességekkel rendelkezik, mint David Villa, akkor is veszélyes tud lenni a kapura, amikor rosszul találja el a labdát. Okos döntés volt. Nem tudom, hogy Ő, vagy Zidane döntött így, de jó döntés volt a tizenhatoson belül játszatni. Úgy gondolom, hogy még határozottabb, mint korábban volt. Korábban, amikor a szélen kapta a labdát, nem érezted azt, hogy valami olyan váratlant tudna húzni, mint Messi, akiről mindenki tudja, hogy lényegtelen, hogy hol kapja a labdát, mindig valami váratlan fog húzni, olyat amire más nem is gondolna. Cristianóval ez eddig nem így működött, ezért is mondtam azt, hogy nem lehet Messivel összehasonlítani. Leo különbséget jelent a pálya bármely részén: képes a támadásokat befejezni, elindítani, szervezi a játékot, mint egy játékmester, Leo minden egy személyben. Cristiano más, Ő egy rendkívüli befejező.

Martí Perarnau: Korábban szó volt arról, hogy Xavi utódja végül a Barcelonában, maga Messi lesz.

Xavi: Az a helyzet, hogy Leo képes játszani egyszerre Xavit, Iniestát és Busquets-et is, úgy hogy közben Leo marad. Nem tudod elképzelni, milyen teljesítményre képes a “mediocentro” helyén. Egészen elképesztő. Mindent jól csinál, mindig a legjobb, legmegfelelőbb megoldást választja az adott szituációban. Ha három lehetősége adódik, akkor a három közül biztos lehetsz benne, hogy a legjobbat fogja kiválasztani. Lenyűgöző. Ő egy olyan gép, amelyt a futballra teremtettek, a lábai olyanok, mint egy gumi, úgy ragad hozzájuk a labda. Ő egy tökéletes futballista. A különbség Leo és Cristiano között az, hogy Leo akárhol kapja a labdát, a pálya bármelyik részében, mindig képes valami váratlant húzni, a legrosszabb helyzetből is képes tízből nyolc alkalommal veszélyt teremteni. Cristiano erre nem képes a tizenhatoson kívül, azon belül viszont egy szörnyeteg.

Martí Perarnau: Az emberek azt mondják, hogy a futball a játékosokról szól. Ebben nem értek egyet, szerintem a csapatokról.

Xavi: Nyilvánvaló, hogy ez így van. A labdarúgás a csapatsportok közé tartozik. Természetesen a pályán a játékosok a főszereplők, de az emberi aspektusok kulcsfontosságúak az öltözőben. Adjanak nekem olyan embereket, akik a csapatért élnek, olyan embereket, akiknek nem probléma, hogy játszanak-e vagy sem. Mascherano az egyike ezeknek a srácoknak. Nem számít, hogy a pályán játszik vagy a kispadon ül, Ő egy példa mindenki számára. Vagy Dani Alvés, vagy Abidal, vagy Puyol, ők mind olyan emberek, akik megmutatták, hogy az egyéni érdekeiket a csapat mögé tudják helyezni. Ez nehéz, ez egy kihívás, mivel az éned mindig ott van benned, de ezt le kell tudnod küzdeni és a csapatérdeknek alá kell vetned magadat. Ez nehéz, és sok munka kell hozzá, de ez a kulcs. A játékosoknak és az edzőnek jó kapcsolatot kell ápolnia. Az edzőnek hatalmas felelőssége van, hiszen egy olyan csoportot kell egyben tartania, akik napi szinten tíz órát vannak együtt. Egy olyan csapat, amelynek tagjai nincsenek egymásért, nem nyerhet.

Martí Perarnau: Az edzőknek az egójuk is ott van. Volt Cruyff-Barça, Pep-Barça, Zidane-Madrid.

Xavi: De ez nem számít. Amikor Pep Barçájáról beszélünk, akkor ugyanannyira az övé a csapat, mint Messié vagy Iniestáé. Rengeteg sikert köszönhetünk neki, sokat adott nekünk a kupákon kívül is természetesen. Öröm volt nézni, ahogyan magyaráz Abidalnak és Henry-nak, hogy megértsék a koncepciót, hiszen ők más iskolákban tanulták az alapokat. Pep a tökéletességre törekedett, minden apró részletet kidolgozott, a nagyon jó nála kevés volt.

Nagyon élvezetes volt hallgatni, ahogyan elmondja a taktikát, az elképzeléseit. Nagyon tetszett nekem, mivel az én labdarúgó nyelvemen beszélt hozzánk. Például volt olyan, hogy félidőben a következő szavak fogalmazódtak meg a fejemben: “Én a következőkön változtatnék…”. És bumm. Bejött az öltözőbe és szinte ugyanazokat mondta, amik megfogalmazódtak az én fejemben, ilyenkor oldalba böktem Busit és a következőket mondtam neki: “Látod Busi?” Nagyon jóban vagyunk Busival, félidőben mondtam neki, hogy: “Nem gondolod, hogy ezen a három dolgon javítani kéne?” Pep bejött és Busihoz szólt: “Busi ezt a három dolgot kell véghezvinned…” Ez nagyon komoly volt. Természetesen az akadémián ugyanezt a játékot tanultuk meg, ettől függetlenül a szint nagyon magas volt számunkra is. Szégyen, hogy ennek vége.

Martí Perarnau: A futball az ötletekről szól. Minden edző megpróbálja az ötleteit az edzéseken átültetni a gyakorlatba. Így van ezzel Xavi Hernández is, aki szerint a Barcelona játékának teljes ellentettje Simeone taktikája.

Xavi: Ehhez kétség sem fér. Csak azt mondom, hogy a mi taktikánk a legnehezebb, vagy legalábbis az egyik legnehezebb és legösszetettebb. Erről biztosíthatlak. Vannak olyan csapatok, akik nem akarják a labdát a birtokukban tudni, ezt könnyebb megtenni természetesen, mint azt folyamatosan megtartani. Hiszen a labdatartás nem csak arról szól, hogy megkapod a labdát és tovább passzolod egy másik társhoz, ennél sokkal többről van szó: szabad területet kell keresnünk, meg kell találni azt a pontot, ahol létszámfölényt tudunk kialakítani, ki kell találnunk,  hogy hogyan tudnánk feltörni, kipasszolni az ellenfelet. A mi játékunk a kapustól kezdődik. Nem teheti meg a portásunk, hogy csak úgy kivágja a labdát a vak világba. Neki is sokat kell gondolkodnia, mivel sokszor be kell vonni a passzolásba, ilyenkor pedig jól kell dönteni, hogy ki az, akinek továbbítja a labdát. És az Ő passzaiból építjük fel a játékunkat. Ez az egész építkezés egy bonyolult folyamat. Egy olyan csapat, amely mélyen védekezik és kontrázik, az nem akarja tartani a labdát. Nem érdekli őket, hogy a labda balra, jobbra, előre kerül. Ha nem akarják a birtokukban tudni a labdát, akkor mindegy, hogy hova küldik azt. Ezért mondom, hogy a játékmódunk roppantul komplex. Ezt az utat természetesen mi választottuk. Számomra hiába ez a legnehezebb stílus, ezt imádom a legjobban. Én választottam. Azt akarom, ha focizok, nálam legyen a labda. Nem élvezem azt, amikor a másik csapat birtokolja túlnyomórészt a labdát. Megértem azt is, aki a fordítottját szereti. Én viszont nem.

Martí Perarnau: Beszéljünk még egy kicsit Pepről. Szerinted jó ötlet az, hogy viszonylag rövid ciklusokat tölt egy-egy klub élén? Gondolva itt a Barçára és a Bayern Münchenre?

Xavi: Pep nagyon jól ismeri magát. Nagyon okos, és valószínűleg Ő maga is érzi, hogy sok a játékosok számára.

Martí Perarnau: Ennyire kemény a játékosokkal?

Xavi: Van egy szó, amely jobban leírja az Ő helyzetét: igényes, roppantul igényes. Aprólékos a megszállottságig. Mindennel ilyen, amit csinál. Egy nap 24 órát foglalkozik azzal, hogyan tudja támadni az éppen aktuális ellenfelet.

Tudom, mert jól ismerem őt. Emiatt a maximalista hozzáállás miatt egy-két lépéssel más edzők előtt jár, így pedig előfordulhat, hogy túl sokat követel, a játékos pedig ebben a környezetben nem sok időt tud eltölteni, így ezt akarja ezekkel a rövidebb ciklusokkal elkerülni. Ezért távozik, mielőtt a játékosok kimerülnek, elfáradnak nála. Ez egy bölcs döntés a részéről. A másik, ami indokolja ezeket az “ugrásokat”, az a kíváncsiság. Rengeteg helyre kíváncsi, meg akarja őket ismerni. Ezek hasznosak lehetnek egyébként, hiszen más módszereket is megismerhet, ami segítheti a későbbi munkájában. Az életben az embernek mindig változtatnia kell, nem töltheted az egész életedet egyazon helyen.

Martí Perarnau: Pepnek az az érzése, hogy a Pep-csapat verhetetlen lesz a játékstílus és a trófeák száma miatt.

Xavi: Nos való igaz, hogy hat trófea egy év alatt másnak még nem sikerült. De a számok mögött érdemes arról is beszélni, hogy hogyan is lett meg ez a hat kupa, mert az volt az igazán hihetetlen. Sokkal többet ér az élmény, mint a megszerzett kupák. Őszintén megmondom, hogy tisztelem azokat, akik szerint az az idény unalmas volt, de azon a vonalon haladva, hogy hogyan kell játszani a futballt, nos az a szezon volt a legközelebb hozzá. Megszereztük a labdát, gyors összjátékot folytattunk, ha pedig elvesztettük, akkor villámgyorsan visszaszereztük. Ez a 30 méteres letámadás egészen lenyűgöző volt…Élveztük csinálni. És ez az, amit Pep mindig mondott nekünk: “ Látni fogjátok, ha együtt, csapatként védekeztek, akkor jók leszünk.” És bizony igaza is volt. Letámadtam a védőket és tudtam, hogy nem fogom tudni megszerezni a labdát, de hibára fogom tudni kényszeríteni az ellenfelet, Puyol pedig mindig a megfelelő helyen lesz, hogy lecsapjon a labdára és megszerezze azt. Ilyenkor pedig egységesen álltunk át támadásba. Nagyon élveztem ezt, öröm volt számomra, hogy bár 30 métert futok valamiért, amit nem szerezhetek meg, de a csapatnak ezzel teszem a legtöbbet, akik így meg fogják tudni szerezni a játékszert.

Martí Perarnau: Pepnek nehézségeket okoz, hogy ezeket az eredményeket megismételje…

Xavi: Ez nem véletlen, mivel a Bayern München és a Manchester City csapatában lévő játékosoknak is más-más az akadémiájuk, mint a mi csapatunknak. Minden akadémia más. Beleérve a német játékosokat a Bayern Münchenben, az ottani német játékosok eltérőek voltak tőlünk. Amit Pep csinált Barcelonában az ellentétes azzal, ami Németországban, vagy még inkább Angliában zajlik a pályán. Ezért van nehéz dolga. Menj és mondd John Terry-nek, hogy játsszon a védelmi vonalban a pálya közepén. Egy ilyen kultúrával, mint ami az angol futballnak van, nem könnyű szembemenni. Nagyon nehéz helyzete van, de egyre több olyan játékos kap, akik közel állnak ahhoz a profilhoz, akire neki szüksége van: De Bruyne, Silva, Touré, a szélsők… Sokat szenvedett a védelemmel az első évben. A Pep-csapatok védelme teljesen eltér a többitől. Nagyon komoly szerep hárul rájuk a támadásépítésben, nem véthetnek hibákat. Ez a játékstílus mint említettem nagyon komplikált és bonyolult, először le kell fektetni az alapokat, amire aztán képes vagy építeni, de ahhoz képest, hogy ez volt az első szezonja, szerintem nagyon jól játszottak.

Martí Perarnau: Nos, meg kell tanulni, hogy a vereség a legjobb alapja annak, hogy tanulj.

Xavi: Természetesen. Ugyanez történt velem is Katarban. Nem tudom elfogadni a vereséget. Hazamegyek, és őrült állapotban vagyok. Rájöttem mióta itt vagyok, hogy mennyire nehéz is egy bajnoki címet megnyerni: nagyon bonyolult.

Martí Perarnau: A labdarúgás az öltetek harca. Guardiola az egyik oldal, Simeone a másik, kettejük stílusát Antonio Conte ötvözi. Miben más ez a sportág, mint a többi?

Xavi: Más sportágakban, például a teniszben, ha rosszul játszol, akkor veszíteni fogsz. A golfban vagy a kosárlabdában ugyanez a helyzet: aki a rosszabbul játszik az fog veszíteni. A futballban ez nincs így. Játszhatsz rosszul, ha mondjuk szerencséd van a kilencvenedik percben, akkor te nyered a mérkőzést, vagy a trófeát. A labdarúgásnak ez egy sajátossága, ennek is köszönheti, hogy a világ talán legnépszerűbb sportága, ezért olyan nagyszerű. Egy kis csapat még akkor is képes lehet meglepetésre, ha rosszul játszik. A győzelem kimenete nem mindig van összefüggésben azzal, hogy ki hogyan játszik.

Hiába nyertünk az elmúlt időben mi a legtöbbször , és hiába gondolják az emberek azt, hogy mi mindig jól játszunk, ez nagyon nincs így. Ebben a szezonban a Barça kikapott a feljutó Alavés csapatától hazai pályán. Pep idejében szintén előfordult, hogy kikaptunk egy frissen feljutó csapattól hazai pályán, az ellenfél a Hércules volt, akik 2-0-ra nyertek. Nelson Valdez két gólt szerzett, őrült mérkőzés volt. És a válasz arra, hogy jobbak voltunk-e náluk a kilencven perc alatt? Nos, egyáltalán nem. Sok góllal kellett volna nyernünk, mégis vesztettünk. Ezért mondom, hogy a labdarúgásban nincs mágikus recept, vagy varázspálca.

Ami az ötleteket illeti…Nos Simeone úgy gondolja, hogy az a taktika a legjobb, amit Ő játszat a csapatával. Conte taktikája hasonló az övéhez, de valamelyest eltérő is tőle, és akkor ott a mi taktikánk is, ami az ellentettje Simeonéjénak. Mi a lehető legtöbbet akarjuk birtokolni a labdát. Mindezek érvényesek például Görögországra is, akik 2004-ben megnyerték az Európa-bajnokságot. Senki nem rendelkezik olyan varázslatos elképzelésekkel, amivel mindig nyerhetne. De mi büszkék vagyunk arra, ahogyan játszunk, ez pedig csodálatos ebben a sportban.

Martí Perarnau: Zárjuk le ott, ahol elkezdtük az egészet. Úgy gondolsz magadra pár év múlva, mint egy edző?

Xavi: Igén, én az vagyok. Már gondolkodtam arról, hogy mihez fogok pontosan kezdeni, amikor megkapom az edzői papírokat, ötletelek. Természetesen még mindig nagyon kezdő vagyok ebben a szakmában, sokat kell tanulnom ahhoz, hogy jó edző legyek. Jelenleg még nem vagyok profi edző. Rengeteg ember vesz körül, közöttük a testvérem, vagy Sergio Alegre vagy Félix Sanchez (A katari válogatott új edzője.). Új módszertanokat kell tanulmányoznom, csak így léphetek előre.

Találkoznom kell Joan Vilával, aki a labdarúgásban olyan, mintha az apám lenne, valamint Paco Seirul·lóval, akik segíteni fognak nekem rengeteg módszertan megismerésében, ezeket meg kell tanulnom alkalmazni. Rengeteg minden kavarog a fejemben, ezeket kell megtanulnom rendszerezni, rendezni, amit így képes leszek továbbadni a tanítványoknak, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jó edzővé váljak.

Tudom, hogy a kispadon akarom folytatni: versenyezni akarok, szeretném kezemben tartani a dolgokat, gondolkodni a futballról, kitalálni új dolgokat, amiket alkalmazni akarok a pályán, tanulni szeretnék az ellenfelektől is. Játékosként sem volt ez nálam másképp. Néhány csapattársamnak magyaráztam az ellenfél játékosáról a legfontosabb dolgokat, és a megfigyeléseimet. Minden játékost igyekeztem a legjobban, legrészletesebben megfigyelni. Egész életem során különös figyelmet szenteltem a foci minden apró részletének: a játékosoknak, a csapatoknak, a ligáknak. Egy megszállott futballista vagyok. Szeretem elképzelni, hogyan fogunk játszani egy ellenfél ellen, mit tehetünk ellenük. Különösen az ellenfél középpályára koncentrálok: izmos vagy technikás játékosok alkotják az ellenfél középpályáját? Például a madridi védők mindig is előszeretettel blokkolták a lövéseket. Helguera óta tudom, hogy erre játszanak, így sokszor alkalmaztam lövőcselt ellenük, ezzel lépéselőnybe kerültem velük szemben, és mire eszmélnek, már nem vagyok ott. Ezek azok a dolgok, amikért szeretek elemezni mérkőzéseket, és ezért szeretnék edző lenni.

Kapcsolódó cikkek