A következő írás műfaját ne kérdezzétek, nem tudnám megmondani. Hangos gondolkodás, merengés, emlékezés. Őszintén szólva, talán még értelme sincsen, bár nagyon szeretném, ha lenne. Rövid lesz, velős, és mondhatni: „akadémikus”. Olyan gondolatokat, kérdéseket fogalmazok meg, amelyekre a választ MI nem ismerjük, de még találgatni sem tudunk. Sors, futball, siker, barátság…, mind része az alábbi írásnak.
A hangos gondolkodás tárgya, egy fénykép. Egy kép, amely mára megfakult, és a nem is olyan távoli múltba vezet vissza bennünket. Egy emlékezetes mérkőzés, történelmi pillanatára. 1986. április 16-át írjuk. Ennek a napnak az estéjén az FC Barcelona együttese egy végletekig kiélezett mérkőzést követően bejutott a Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjébe.
Az ellenfél a svéd bajnok, az IFK Göteborg volt, amely a párharc első felvonását 3-0 arányban nyerte meg az északi királyság városában. Ennek ismeretében a katalán szurkolók már nem nagyon hittek a továbbjutásban, azonban a pályán mindent megtettek ennek érdekében. S a próbálkozásokat, a küzdelmet siker koronázta. Az est „bonvivánja” Ángel Alonso Herrera volt, akit Katalóniában csak „Pichi” Alonso néven ismernek. A kiváló csatár előbb a 9. percben volt eredményes, majd a 63. percben is betalált a svédek hálójába, hogy aztán a 69. minutumban elért harmadik góljával egalizálja az összesítésbeli állást. A rendes játékidő, majd a hosszabbítást követően sem változott a visszavágó eredménye, így jöhettek a büntetőrúgások. Ennek során a Barcelona bizonyult higgadtabbnak, jobbnak, 5-4 arányban felülkerekedett svéd ellenfelén, s bejutott a sevillai BEK-fináléba!Természetesen az este folyamán, s leginkább a nagy tettet, a győzelmet követően hatalmas fieszta vette kezdetét, amelynek során többek közt az alábbi pillanatot örökítette meg az egyik fotóriporter:
Két ismerős arc, akiket láttunk már, az arcvonások jellemzőek is, de kik lehetnek? Ki ez a meglett, erőteljes fiatalember, aki a Barça mezében feszít, karján ezzel a kissráccal? Olyan ismerősek mindketten, kik ők?
Az életerős játékos abban a gránátvörös-kék mezben nem más, mint Victor Muñoz Manrique, a katalánok legendás középpályása, aki 1981 és 1988 között 224 bajnokin lépett pályára a klub színeiben. A ’80-as évek egy igazi legendája, kimagasló játékosa, a szurkolók egyik kedvence, a középpálya „oszlopa”. A kis srác pedig…hát igen…nézzük csak meg az arcvonásait… Nem rémlik? Nem hasonlít senkire?
Amennyiben a következő fotóra tekintünk, már könnyebben tudunk válaszolni a feltett, és nagyon érdekes kérdésekre!
Egy szurkoló, vagy egy egyszerű ember azt gondolja, hogy szükség van szavakra, szükség mondatokra, hogy kipattanjon az „isteni” szikra a fejünkből. Pedig egy fénykép is lehet magvas gondolatok „melegágya”. Ilyen – többek között – ez a kép is, amely a győzedelmes BEK-elődöntőt követő fieszta egyik örömteli, ugyanakkor ma már történelminek mondható pillanatát örökítette meg az utókor számára. A mérkőzésen elfáradt, ugyanakkor mérhetetlenül boldog Victor Muñoz látható, karján egy 15 esztendős ifjú futballistapalántával, aki egykoron talán a csapat játékosa, meghatározó alakja lehet. A gyermek labdaszedőként volt részese az IFK elleni sikernek, és továbbjutásnak. Nagy valószínűséggel Urruti továbbjutást érő tizenegyesét követően ő is azok közé a boldog emberek közé tartozott, akik berohantak a pályára, hogy üdvözöljék a hősöket. S a nagy kavalkádban a legendás középpályás az ölébe kapta a földöntúli boldo
gsággal ugráló „kölköt”, amit egy éles szemű fotós lencsevégre kapott.
És itt a másik kép, amely 2009. április 18-én a Coliseum Alfonso Pérez-stadionban készült a Getafe és az FC Barcelona aktuális bajnoki mérkőzése előtt. Ugyanazok a főszereplők, mint az első képen, csupán idősebbek lettek mindketten, arcukat ráncok sokasága „díszíti”, hajuk megfakult, kopaszodnak. A srácból is felnőtt ember vált, s ahogy mondani szokás: ma már „leeszi a kását egykori példaképe fejéről”. Nem csoda, mindketten 23 esztendővel idősebbek lettek, s mindketten az edzői pályára léptek. Két sikeres játékos arra vállalkozott aktív pályafutása végén, hogy amit a pályán belül elsajátított e nemes játékból, azt az oldalvonal mellől átadja utódainak. Bátran mondhatjuk, egyikük sem vallott szégyent trénerként! Van, ami nem változott: szemükből ugyanúgy boldogság sugárzik, még ha más okból kifolyólag is. Mára barátság szövődött kettejük közt, amelyben óriási szerepe volt egy sportegyesületnek, illetve az az iránt érzett szeretnek, odaadásnak. Az FC Barcelona külön-külön is meghatározta életük, s kapcsolatuk fundamentumául is szolgált.
A fekete-fehér kép ma már történelem, egy emlékezetes este lenyomata, melynek kapcsán az emberben – pláne, ha Barça-szurkoló – kérdések merülhetnek fel. Bennünk is kérdések fogalmazódtak meg. Olyanok, melyekre választ nem biztos, hogy valaha is kapni fogunk, de fogalmazzuk meg, hátha mégis.
Adott egy győzelmes meccs, egy továbbjutás, aminek végén a labdaszedő fiúcska az egyik meghatározó játékos, hős karjában pihen meg, még ha csak egy pillanatra is.
Vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen mérkőzés után Victor Muñoz éppen a Josep Guardiola i Sala névre hallgató labdaszedő gyermeket fogja a karjában tartani? Mi a garancia arra, hogy egy élelmes fotós éppen megörökíti ezt a pillanatot az örökkévalóság számára?
Milyen gondolatok játszódhattak le az ifjú gyermek fejében? Mit gondolhatott az estéről, az átélt élményekről, hogy testközelből figyelhette az akkori Blaugrana sztárjait, egy ilyen nagy diadal során? Gondolta-e magában az ifjú Pep, hogy egykoron ő is részese lesz ilyen, és ennél nagyobb sikereknek a Nou Camp gyepén? Megfordult-e a fejében, hogy hamarosan tagja lesz az utánpótlás-, majd a felnőtt csapatnak, hogy annak nemcsak egyik játékosa, hanem vezéregyénisége, karmestere lesz, s ezzel együtt példaképp Muñoz nyomdokaiba lép? Egyáltalán eszébe jutottak-e ezek a pillanatok Pepnek pályafutása során bármikor is? Gondolt-e úgy erre az estére, erre a momentumra, mint fiatal élete egy fontos pillanatképére, ami egyfajta gyújtópontként él az emlékezetében?
Eszébe jutott-e Victor Muñoznak a önfeledt ünneplés közepett, hogy a jövő egy agy játékosát, majd sikeres, „hatkupás” edzőjét tartja a karjaiban? Vagy mit talált volna mondani, ha ekkor valaki azt jósolja: nem csak, hogy ez a gyermek is fantasztikus pályafutás előtt áll a gránátvörös-kékeknél, hanem később még szembe is találkoznak edzőként, ellenfélként? Amikor 2009. április 18-a előtt készült a Getafe elleni idegenbeli mérkőzésre, eszébe jutottak-e a közel 23 évvel korábbi események? A győzelem, a fénykép, az átélt érzések?
Én azt mondom: ez egy nagyon ékes példája annak a közhelynek, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Konkrétabban például annak, hogy egy ember, egy igazi katalán, mennyire el van kötelezve az FC Barcelona iránt. Egy labdaszedő srác, aki Földön túli örömmel fut be a pályára egy csodálatos győzelem után, hogy részese lehessen a sikernek, hogy testközelből lássa az este hőseit, akik világra szóló tettek vittek végbe. Ez a gyerkőc aztán legendák közé keveredve, fülig érő mosollyal úszik a boldogságban. Boldog, mert győzött a csapata. Boldog, mert a korszak meghatározó játékosai körében ünnepelhet. Részese lehet a nagy diadalnak, ahogy az azt követő ünneplésnek. Már gyermekkorban „megfertőződve” a Blaugrana eszméjével testközelből figyelheti a példaképeit, s bízhat benne, hogy kemény munkával egykoron Ő is részese lehet ilyen sikereknek. S reménykedik: ha nagyobbacska lesz, ő is magára öltheti a Klub gránátvörös-kék mezét! Mert számára ez életcél, az önmegvalósítás netovábbja, az örök álom, amelyet azóta is álmodik. S boldogok lehetünk, mert Vele együtt álmodjuk e csodát, amit FC Barcelonának hívnak! S, miért mondtam, hogy legendák közé keveredve éli meg annak az április 16-nak a sikereit? Mert azon az estén készült még egy fotó, amelyen megörökítették a kis Pepet.
A képen a jobb öklét magasba emelő játékos nem más, mint Francisco Javier Clos, a kiváló csatár, a saját nevelésű legenda. Tőle balra a csapat nagy „öregje”, a zseniális középső védő, a legenda, akinek a neve egybeforrt a Barcelonával 1973 és 1987 között, akit úgy tisztelnek Barcelonában, mint keveseket. A szereplési örökranglista élén álló zseni nem más, mint Bernardo Migueli. Az ő nyakában pedig a sikeredző, az angol Terry Venables. És a képen tőlük balra áll egy ifjú, mindkét keze a feje fölött, tapsra készen. Igen, Ő az! Történetünk egyik hőse, a jövő legendája, aki ekkor még csak remél, bíz, és áhítozik. Megízlelte a sikert, s ettől fogva ő maga is részese szeretne lenni a soha el nem múló, el nem halványuló csodának, az örömök forrásának, amelyet 1899 óta írnak. Felnéz a nagyokra, és felhőtlenül boldog. Mi is azok vagyunk, Pep Guardiola!
S ha ma visszatekint játékos-pályafutására, méltán gondolhatja azt: elértem a célomat, elértem azt, hogy a képen látható nagyságokkal egy lapon emlegessék a nevemet. Persze, Ő ezt nem teszi, mert ennél alázatosabb, visszafogottabb, a földön jár. Pep lenne az első, aki ezeket a jelzőket visszautasítaná, és költői túlzásnak bélyegezné. De a szurkoló már csak ilyen. S Pep Guardiola neve örök időkre összeforrt a Blaugranával.
Nemcsak játékosként, hanem edzőként is beírta nevét a Klub történelemkönyvébe. Olyan magasságokba emelkedett, mint Kubala, César, Migueli, Cruyff vagy éppen Ramallets. Örökké emlékezeteset alkotott játékosként, s edzőként is maradandó alkotás fűződik a nevéhez. Két év alatt mindent megnyert a Barçával, amit lehetett, munkájának eredményeképp nevezhetjük a 2008/09-es csapatot „hatkupás Barçának”, s az ő vezérletével sikerült egy évre rá megvédeni a bajnoki trófeát, mely a 20. a klub életében! Kimondva, kimondatlanul: az az este, a megörökített momentumok is szerves részei voltak annak, hogy így alakult az élete, pályafutása.
Mesebeli történetünk kiindulópontja egy hasonlóan mesebeli mérkőzés volt, amelynek végén a Barcelona bejutott a BEK-döntőbe. Egy soha nem volt mérkőzés, mely mégis elevenen él sokunk emlékezetében, mely örömet és boldogságot szerzett a Blaugrana népes családjának. Köztük egy 15 éves fiúcskának, akiből később a Klub legendás játékosa, és eredményes szakvezetője lett. Talán ha ezt nem élheti át, soha nem lesz olyan elhivatott, céltudatos, nem motiválja az egyre nagyobb célok elérése, és még folytathatnánk…
Végezetül még néhány örökéletű gondolat, melyet jól példáz alábbi írásunk témája is. A futball egy csodálatos sport, mely emberek életét határozza meg. Forrása örömnek, bánatnak, sikerélménynek, emlékezetes, megismételhetetlen pillanatoknak, nagy tetteknek. Befolyással bír jövőre és múltra egyaránt, hatással van évtizedekre. Ez az FC Barcelonára még inkább igaz. Elég csak Victor és Josep eme nagyszerű, megható történetére gondolni. Ez is bizonyítja: a legendák örökké élnek, becsüljük meg őket!
